Népszava, 1893 (21. évfolyam, 1–52. sz.)

1893-01-06 / 1. szám

követeli ezt és világos bizonyítéka annak, hogy a munka az egyedüli rugó, mely a világot örök mozgásban tartja. E kérdésekkel fog foglalkozni a pártgyűlés. Reméljük, hogy mindezekre megtalálja a megoldás helyes módját és a párt megerősödését fogják maguk után vonni a tanácskozások. Új élet, felfrissült tevékenységet van hivatva a pártgyűlés terem­teni és ügyünknek ujabb hiveket nyerni. Üdvözöljük elvtársainkat működésükben s hogy tanács­kozásu­kat a siker fogja koronázni,­­ az többé nem szen­vedhet kétséget. A Panama-botrány. Lafargue Pál elvtársunk, a franczia törvényhozás tagja, a „Neue Zeit" czímű folyóiratnak 1892/3. 13. számában hosszabb közleményben ismerteti a Panama-botrányt, a­melyből adjuk a következőket: A Panama-vállalatról már rég, mielőtt a visszaélések teljesen napfényre kerültek, mint veszendő ügyről beszéltek. Csak a leg­aljasabb spekulánsok vállalkoztak arra, hogy a vállalatot tovább vezetik, abban a reményben, hogy abból az összegből, amit a nagy tolvajok meghagytak, nekik, a kicsinyeknek is jut majd egy pár százezer frank. A Panama-részvények és obligácziók tulajdonosai egytől-egyig a középosztályból való kiskereskedők, kisiparosok, kisgazdák, a­kik egész vagyonukat fektették be a Panama értéktelen papiro­saiba, a rendetlenségek első hírére — már néhány évvel ezelőtt — követelték a törvényszékektől a Panama-társaság igazgató­tanácsosainak a perbe fogását, de senki sem­ hederített rájuk. A Panama emberei biztonságuk tudatában emelt fővel sétál­gattak a boulevardokon és nyíltan beszélték, hogy sohasem fogják őket felelősségre vonni, mert a társadalom legmagasabb rétegeihez tartozó egyéneket kompromittálni alkalmas bizonyítékok birtokában vannak. S hogy ez így volt, kitűnt már egy évvel ezelőtt, amikor a Constans-kabinet igazságügyminiszterét, de Fallières-t meginter­pellálták, hogy hajlandó-e a Panama emberei ellen vizsgálatot in­dítani, a miniszter akkor azt felelte, „hogy az ügygyel tényleg foglalkoznak és a vizsgálat is meg van indítva, de a­mikor milliók­ról van szó, az igazságszolgáltatás nem működhetik olyan sza­porán, mintha kissebb összegek forognak kérdésben. Időközben a Constans minisztérium helyére Loubet minisz­tériuma lépett. A szegény kifosztott Panama-részvényesek újult erővel követelték a vizsgálat megindítását a Panama vezetői ellen , úgy látszott, hogy követelésüknek enged a minisztérium, de az, utolsó pere­ben az államügyészség kijelentette, ho­gy a „törvényes közbelépésre nincsen ok." Ekkor lépett a cselekvés színterére Ricard igazságügymi­niszter. Nem törődve kollégái véleményével megparancsolta az államügyészségnek, hogy előbb hozott végzésének megdöntésével, mondja ki, hogy igenis van ok a Panama intéző egyénei ellen a vizsgálatnak megindítására. Az államügyészség e szerint is cse­lekedett. Ricardnak ez a ténykedése egész Francziaországot meglepte. Addig egy simulékony embernek ismerték, aki csak a hatalmat akarja megtartani, hajlékonyságáért el is nevezték „a szép Fatmá"­nak. Ettől kezdve a „becsületes Ricárd" volt a közvélemény sze­mében. Akik a dologba be voltak avatva, tudták, hogy miért járt el ily energikusan az igazságügyminiszter úr: a köztársaság el­nökének tisztjére vágyott. Carnot hivatalos ténykedése ugyanis a jövő évben ér véget. Ricard remélte, hogy a mint Carnot-ot pénz­ügyminisztersége alatt Wilson ellen való ismeretes eljárása emelte az elnöki posotra, úgy őt a Panama leleplezések fogják oda emelni. Ez a vágya Ricardnak aligha fog teljesülni. Becsületességének első jutalma: miniszteri tárczájának elvesztése volt. Ha a dolgok lényegét tekintjük, nem Ricard ténykedése nyi­totta meg a leleplezések sorozatát, ő csak megelőzte azokat. Az antiszemita Drumont lapja a „La Libre-Parole" keletkezésének ideje óta, nap-nap után támadta a Panama-társaság igazgató-taná­csosait.. Minden képzelhető visszaéléssel vádolta azokat, de vád­jaira az illetékes tényezők ügyet sem vetettek. Néhány nappal Ricard energikus fellépése után a "Cocarde" azzal vádolta Floquet-et a kamara elnökét, hogy belügyminiszter­ségének ideje alatt kényszerítette a Panama-társaságot, hogy neki 300.000 frankot fizessen ki. Nyíltan beszélték, hogy ezt a denun­cziácziót Lesseps Károly Lesseps Ferdinándnak fia intézte Floquet ellen, úgy számítván, hogy a szenátorok, képviselők és a kormány meg fog ijedni a „Cocarde" kíméletlenségétől és a vizsgálatot a Panama-társaság ellen be fogja szüntetni. Csakhogy rosszul szá­mított. A Panama visszaélések már annyira felhalmozódtak, hogy azoknak leleplezését semmiféle emberi hatalom m­eg nem akadá­lyozhatta. Floquet a parlament színe előtt visszautasította az ellene emelt vádat, de ahhoz már nem volt bátorsága, hogy a „Cocarde" ellen sajtópert indítson. Ekkor terjedt a Reinach báró hirtelen halálának a híre. Reinach báró nagy szerepet játszott a párisi „Haute finánce" kö­reiben. Összeköttetései a legmagasab arisztokrata és papi körökre is kiterjedtek. Halála annál is inkább meglepett mindenkit, mert megelőző este ott, látták a nagy operában a baletthölgyek társa­ságában. Egész Páris meg volt győződve, hogy nem természetes halállal halt meg. Még most is azt­ beszélik, hogy Reinach bárót, megmérgezték, m­ert igen sok kompromittáló titkot tudott. S mig a legkisebb újjából szopik, A többi tán kenyérről álmodik! A füstölő olajmécs bóbicskoló lángja Elrejtőzik s látni sem kívánja! . . „Nesze egy krajczár, — fogd!" Most felriad, E szó lelkét hazulról visszahívja; A sok között akad hát egy, ki ad! — A gyermek fogja és köszöni sirva, S ismét hallatja könyörgő szavát: „Gyufát vegyenek, — vegyenek gyufát!" „Egy krajczár!..." Es fásult közönynyel nézni. Forgatja jobbra, balra, kék ujja között S e rézdarab lelke elé kiséri A multat, mely végkép elköltözött. A dús nagy Alföld egy kis tanyájára Siet, — nyugtatni fáradt tagjait: Benyit a boglya-kemenczés szobába, Nyájas meleg s teritett asztal várja itt. Az asztalon friss, barna lágy czipó, Az ablakban vidám dalos rigó, Mely föltekint a sűrű kakuk­szóra, Melylyel ingerli a sétálós óra . . . Rég volt, — pedig alig mult egy-két éve, Mikor még apja élt és állt vetése S a rosz szivek, a szégyen és nyomorú sorsa Nem űzte anyát még a fővárosba, Magával hozva egyetlen reménykép­t: Öt gyermeket s egy sirhalom emlékét. „Egy krajczár!... ó, ha annyi krajczárom lehetne, A mennyi hópehely esik le most a földre! Ha a jó Isten annyit ide vetne,­­ milyen jó dolgunk lenne örökre! Elmennék tüstént a nagy patikába És vennék éde­s anyámnak drága orvosságot— ő meggyógyulna tőle s én nem lennék árva .. És vennék neki házat, tehenet, virágot. .. És vennék Jóskának kis csikót, és szánkát. . . És Pistának vennék zöld paprika-jancsit, Veres sipkást, bojtost, púposat és sántát, Olyat, a melyik visit és a szeme kancsit... És Juczikának fényes, csengetyű­s kis csörgőt. . . S veszek . . . Sanyinak csákót, puskát, kardot zörgőst, Tornyos kalitkát, melyben kis madarak szállnak ... Meg egy kis üllőt és kis kalapácsot, — És szép fekete fej fát szegény éde­s apámnak . . . S magamnak irkát... meg egy kis mézeskalácsot..." — Valónak képzelé a puszta álmot: Nem érzé, hogy lába hóban ázott! Most újra szól, — de alig hallani szavát: »Gyufát vegyenek, — vegyenek gyufát!" Az ablakból méla zene zendül, Édes, merengő, lágy szerelmi dal, A halk kiséret bele-bele csendül Kristályos, gyöngyözött trilláival. Megszólal most a hegedű sírása, Epedve kél, mint bús visszhangja, mása. Az ifjú lány lágy, bánatos dalának, — — Dalában lüktet minden szívverése, — — S felel a cella rezgő panaszára A bilent­yű­k üde csilingelése. A fiú hallgatja. Bús gondolatai, Ki tudja merre, messze messze járnak! S­­megszólalnak vonagló ajkai: „Én Istenem, de szépen muzsikálnak!" — Hallgatja hallgatja a méla dalt, Szorongó szivét úgy elandalítja : De a fonnyadt mosolyt, melyet ajkára csalt, A dermesztő hideg szél leszakítja, A kariatid talapzatához tántorul, Hideg gránitjához hanyatlik gyenge válla; Két nagy szemébe két kis köny tárul S aztán lezárul nehéz szempillája . . .

Next