Népszava, 1898 (26. évfolyam, 1–95. sz.)

1898-02-05 / 5. szám

2. oldal. oka pedig nyilvánvalóképen az volt, hogy a milliókkal rendelkező és százezrekre menő nyereséget zsebrevágó társaság ron­gyos pár ezer forint megtakaríthatásért elmulasztotta a kellő óvintézkedéseket és áldozatul dobta oda egy csomó ember életét. És a fehértemplomi bíróság nem döbbent meg, nem rendült meg lelkiisme­retében, nem gondolt arra, hogy az előtte álló vádlottak olyan emberek, a­kik hit­vány bérért naponként egyedüli vagyonu­kat , ecetüket teszik kockára a tőkések szolgálatában és hogy ezek joggal léptek föl életveszedelem árán megvásárolt jogaik megvédésére. A bíróság ezzel nem törő­dött, hanem ítélt. De az utókor is ítélni fog a bírák fölött és a mai rendszer fölött. Az ügyészség pedig ki fogja deríteni, hogy mi izgatunk, pedig csak száraz té­nyeket adunk elő szárazon. Tehetünk mi róla, hogy e száraz tények maguk a leg­nagyobb mértékben izgatók? Abban az időben, a mikor Resiczán a viheder megrázta a földet és elpusztította egy sereg ember életét és a mikor Fehér­templomban a törvényt tévő urak pálczát törtek a bányászok, a halál jegyesei fö­lött,­­ Budapesten is szorgalmasan mű­ködött a sajtó­bíróság. Január 24-én Rádi Sándor és Schafra­nek István elvtársak állottak az esküdtek előtt. Előbbi „A császárváró csőcselék" cz. czikk, utóbbi ennek németre fordítása miatt. Rádi 4 havi államfogházra és 60 frt, pénzbüntetésre ítéltetett, a­mely pénz­büntetés nem fizetés esetén 60 napi fog­házra változtatik át. Tehát mindenféle úri naplopó 10 frtért ül egy napot, a szorgalmas munkásnak pedig 1 forintba számíttatik egy nap. És ezt nevezik egyen­lőségnek. Jó, mi ebbe is belenyugszunk. Schafranekre kimondta az esküdtszék, hogy nem szerzője a czikknek, de azért vétkes. Ezt a bolondgombát a törvény­szék sem akarta bevenni és így Schafra­nek ügyében új esküdtszék fog dön­teni. Január 27-én Groszmann Miksa elvtárs állt az esküdtbíróság előtt egy olyan közlemény miatt, a­min máskor a lel­epesebb ügyész is egy jót kaczag, de arra nem is gondol, hogy miatta sajtópört in­dulon. Most azonban sajtópör lett a do­logból és Groszmann 3 havi államfog­házra meg 40 frt pénzbüntetésre ítéltetett. Ha nem fizethet, 20 napig ülnie kell. Neki tehát 2 frtba számítják egy napját és Groszmann elvtárs nem tehet egyebet, mint hogy köszönetet nydidjon a tek. kir. törvényszéknek, a­miért az ő idejét kétszer annyira becsülte, mint Rádiót. Ha Rádi derék ember, Groszmann — a bíróság ítélete szerint — kétszer olyan derék. 28-án este megjelent a „Népszava" pél­dányainak egy része. 29-én reggel pedig már megjelent a rendőrség nyomdánkban és kiadóhivatalunkban, lefoglalta a kéz­nél levő példányokat, széthanyatta a sze­dést, a postán levő lapokat konfiskálta és a hírlapelárusító­ boltokban levő példá­nyokat is elszedte. Nagyon természetes, hogy elveinkre és azoknak elterjedésére ebből semminemű hátrány nem hárult ; kárunk csak anyagi , ahhoz pedig már hozzá vagyunk szokva, hoggy a proletárt nyúzni szokás minden módon. íme, ezek röviden és szárazon a leg­utóbbi napok eseményei. Másutt az ilyesmi csak kivételes törvények alapján lehetséges. Nálunk azonban ez így rend­ben van. Ha eddig igaz lett volna az, a­mit ró­lunk állítanak, hogy t. i. mi izgatunk,­­ ezentúl bizonyára nem lesz igaz. Nekünk más tennivalónk nincs, mint szárazon elő­sorolni a hatalom ténykedéseit és izgatás­nak ez teljesen elég. A karaván pedig halad, ha a kutyát a fene eszi is meg a nagy ugatás miatt. Az osztozkodók. Mikor a potrohos nyárspolgár ebéd után hátradől karosszékében és újságját kezébe veszi, hideg verejték ül ki homlokára, ha a »lelketlen izgatók«-ról, a szocziáldemo­kratákról olvas. Persze, hisz ezek osz­tozkodni akarnak a gazdagok vagyonán. »Ha valamikor győzni találnának — ami­től Isten mentsen — akkor lehúzzák egyik emberről a kabátot s oda adják annak, a kié már nagyon rongyos. Meg azután megosztoznak földön, jószágon, pénzen, mert hát ez az ő elvük. Pedig mit érné­nek el vele? Semmit. A szorgalmas munkásember ismét vagyont gyűjtene, a lusta, iszákos ember pedig elprédálná a mi rá jutott s néhány év múlva ismét volnának szegények és gazdagok. Vagy talán akkor újból kezdenék az osztozko­dást? Hiszen akkor senki sem lenne bo­lond, hogy dolgozzon és éhen pusztulná­nak el az emberek.« Így okoskodik a derék nyárspolgár s csak az az egy vi­gasztalja, hogy van még elég zsandár és katona, a­ki megvédje a vagyont és nem következik be egyhamar az osztozkodás. Pedig hát épen ezért vagyunk szocziálde­mokraták, mert nem akarunk osztozkodni. Nem akarjuk, hogy a munkás verejtékes munkájának eredményén osztozzanak azok, a­kik soha nem dolgoznak, mégis bőség­ben élnek. Mert most van csak az igazi osztozkodás. Csak a munkás állítja elő a gyárakban meg a szántóföldeken mind­azt, a­mi az élet fentartásához szüksé­ges, mégis ebből él meg a pap, a katona, a földesúr, a gyáros, a miniszter s még sok más, a­kik sem kaszát, sem kalapá­csot nem vesznek a kezükbe. Honnan van ez? Mert megosztoztak azon, a­mit a munkás előállított, még­pe­dig maguknak vették a nagyobb részt, a munkásnak meg csak annyi marad, hogy éhezve, fázva, de mégis csak fenn bírja valahogy tartani életét. Nincs jobb sorsa a kis mesternek s kis gazdának sem ; az ő csekély keresményén is osztozkodnak. Ha learatta, kicsépelte a gabonát, már lesik az osztozkodók. Kérnek kereseti adót, hogy a sok hivatalnokot, meg a ka­tonaságot eltartsák. Kérnek egyházi adót, hogy a papnak is jusson. Kérnek a ta­karékpénztárak részére kamatot, hogy a tőkepénzes ne lásson szükséget s kérnek haszonbért, hogy a földesúrnak jusson kártyára meg czigányokra. De nemcsak kérnek, hanem követelnek is s ha a gazda nem adná jószántából oda, megjön a végre­hajtó, háta megett egy czifra uniformisba bujtatott szuronyos, kakastollas legény­nyel s viszik a mit találnak. Szegény gazda csak azt veszi észre, hogy ötven méter mázsa gabonája termett s csak husz maradt belőle, a többin meg­osztoztak azok, a kik nem segítettek neki sem a szántásban, sem a vetésben, de még az aratásban sem. Pedig hej ! De nem szívesen osztozkodott. Nem is a szo­czialisták osztoztak meg rajta, hanem azok, a­kik üldözik a szoczialistákat azért, »mert osztozkodók«. A gyári munkásnál nem ily egyszerűen megy az osztozkodás. Ott nem vihetnek el semmit, mert nincs miből. Lássuk hát, hogy megy itt az osztozkodás végbe. Vegyünk például egy czipőgyárat, mely­ben 100 munkás dolgozik. Egyik varr, másik talpat szögez, de mindenik meg­teszi a maga munkáját s a gépek segé­lyével elkészítenek naponta 500 pár czi­pőt. Ehhez szükséges 1200 forint ára bér, 100 forintért más kellék. Az 500 pár czipő ára 302 forintjával 1500 forint, ma­radna tehát tiszta haszon 200 forint s igy minden emberre jutna 2 forint. De ők csak 1 frt 50 krt kapnak. Hová lesz a többi? Bizony kihagytuk a számításból, hogy a gyáros ur is osztozik az ő mun­kájuk gyümölcsén s a többi a gyáros ur zsebébe vándorolt. Tehát minden ember, a ki dolgozott, kapott az osztozkodásnál naponta egy forint ötven krajczárt, egy ember pedig, a ki semmit sem dolgozott, kapott 50 forintot. Hát ez ugyan egy kissé furcsa osztozkodás. Ha osztozkodni nem kellene, minden emberre egy forint ötven krajcrár helyett két forint jutna ; ez világos. A budapesti bankok évenként vagy 12 millió forint hasznot húznak. Ez a temérdek pénz néhány száz dúsgazdag tőkepénzes zsebébe vándorol, a­kik talán életükben sem látták azt a gyárat vagy földet, melyből a tizenkét millió forintot kipréselték. Vájjon hány munkás ember elvont keresményén osztoznak meg ezek az urak. A papság erősen küzd a szószékről is az osztozkodó szoczialisták ellen, holott a herczegprimásnak és a nagyváradi püs­pöknek együtt egy millió forint jövedelme van évente, pedig az ő uradalmaikon se kap a béres többet mint 200 forintot évente és a püspöki uradalmakon is 70—80 kr. a napszám. Ugyan hány em­ber keresményéből kap osztályrészt csak ez a két ember, míg az egy millió forint összejön ? Ugy­e hát van osztozkodás mindenütt? Ezt az osztozkodást akarjuk mi megszün­tetni ; micsoda botor állítás tehát, hogy a szoczialisták osztozkodni akarnak. De a legérdekesebb, a­hogy a mi állí­tólagos osztozkodásunkat leírják. »A pénzt könnyen el lehetne osztozni, de mit csi­nálna az az asztalosmester, a­kire például egy hold föld jutna és nem ért a meg­műveléséhez. Vagy mit csinálna az a földmives, a­kire a nagy osztozkodásnál egy tehén jutna és nem volna legelője ? Vagy az urasági kastélyt mikép osztanák fel? Egyikre jutna két­ezer tégla, a má­sikra ötven ablak, a harmadikra meg tán néhány lépcsőkő. Ezzel ugyan egyiken sem volna segítve.« Így okoskodnak a derék emberek és miután a szocziálisták elveit nem ismerik, elhiszik, hogy ez a bolondgomba, a­mi az ő agyvelejükben fogamzott meg, a szo­cziálista elv lenne. Ezek az urak nyu­godtak lehetnek. Ilyen bolondot ők akar­hatnak, de mi nem. Hiszen a­mint ki­fejtettük, mi nem az osztozkodást, hanem annak megszüntetését akarjuk. És mikép akarjuk ezt elérni? A mun­kásság szervezése és az általános választási jog kivívása által. Ha a munkások szervezkedése által a munkabér emelkedik, akkor már vissza­nyertük annak egy részét, a­mit a tőke­pénzesek a munkásság rovására maguk között elosztottak s ha az általános vá­lasztási jog által, a munkásosztály kép­viselői, a szoc­ialisták kerülnek az ország­házba, azok majd a körmükre koppinta­nak azoknak, a­kik nem dolgoznak, mégis osztozkodni akarnak a munkás keres­ményén. De az osztozkodást véglegesen csak akkor szüntetjük meg, ha elég erősek leszünk kivívni azt, hogy az összes terme­lési eszközök, tehát gépek, gyárak, földek stb. az egész társadalom közös tulajdonába menje­nek át s azok hasznát ne egyes emberek él­vezzék, hanem az egész emberiség. Mi tehát ezeket nem elosztani akarjuk, hanem ellenke­zőleg összpontosítani. A­ki tehát bennünket osztozkodással vádol, az vagy hazudik, vagy buta és nem ismeri elveinket, mert hiszen mi mondjuk legőszintébben : »le az osztozikodókkal !« Hargittai Béla. NÉPSZAVA SZEMLE. Politizálni nem szabad ! Azt mondta ki rólunk — állítólag — a kir. kúria. Állító­lag, mondjuk, mert mi hivatalos értesítést erről még nem kaptunk, csak a burzsoá­lapokban olvastuk, azok pedig úgy hazud­nak, mint egy miséző — dervis. Az 1848-iki sajtótörvény szerint napilapoknak 10,000, hetilapoknak pedig 5000 forint pénzbizto­síték letevése mellett szabad csak politi­káról írniok. Hiszen már az is nagy igaz­ságtalanság, hogy az ország közügyeiről csak olyan embereknek szabad írniok, a­kiknek pénzük van, m­íg a vagyontalan ettől a jogtól is meg van fosztva. De mi ezen állapot előtt szemet hunytunk, tud- 15. szára.

Next