Népszava, 1901 (29. évfolyam, 1–151. sz.)

1901-01-15 / 6. szám

2. oldal. kezdeni a munkát és mint hírlik, ez al­kalommal, ellenzéki oldalról, a választói jog kérdését is szóba fogják hozni. Hogy Széll úr fog-e nyilatkozni s hogy megint „sötétbe ugrásról" fog-e fecsegni, azt nem tudjuk, de­­ hiszszük. Hiszszük, hogy „nyilatkozni" fog, mert legnagyobb gyö­nyörűsége, ha beszélhet és hiszszük, hogy ismét a „sötétbe ugrástól" fog rémüldözni, mert legálhatatosabb tulajdonsága: sza­márságot beszélni. A régi és az új gárda hétfőn este egymás nyakába fognak bo­rulni és örömkönnyeket sírva, fogják meg­pecsételni a békét. Széli „megcsinálta" a dolgot, amint előre megjósoltuk. Falk úr „visszaszív" — nagymestere ő ennek a művészetnek .— Apponyi pedig lecsillapítja felháborodott „elv"-társait. Egyszóval rá­találtak egymásra a haragos testvérek. Az új és a régi gárda egyesülnek, mert bár sohase értették meg egymást és min­dig marakodtak a konczért, most ugyan a koncz egyesíti őket. Heine szavai szerint: . . . als sie sich im Drecke fanden Da verstanden sie sich gleich. Éljen a magyar szabadság! Megint módunkban van egy belügy­miniszteri végzéssel kedveskedni olvasóink­nak. Egy végzéssel, aminőt — nem túlo­zunk — még ez a főpandur hivatal sem produkált eddig. Dognácskai elvtársaink egyesületet szándékoztak alakítani. Magyar állampolgárok lévén azt hitték, ha megfelel­nek az előírt formáknak, állampolgári jogukkal szabadon élhetnek. Megtették tehát mindazt, amit a bürokráczia és pan­dúr szűkkeblűség megkövetel tőlük : meg­tartották az alakuló gyűlést, választottak ideiglenes elnököt, felterjesztették a kellő számú alapszabályokat, jegyzőkönyveket és egyebeket a belügyminisztériumhoz és várták, hogy mikor jön meg ez engedély, hogy immár szabad egyesülniük. De hiába vártak. Engedély nem jött, de helyette jött a következő írás: „Magyar királyi Belügyminiszter. 94 202. szám V. a. Krassó-Szörény vármegye közönségének. Lugoson az alakítani szándékolt „dognácskai álta­lános munkás egylet" alapszabályait bemutatási záradékkal elláthatónak ez alkalommal nem talál­tam, mert a megválasztott ideiglenes elnökök az egy­let vezetésére annál kevésbbé látszanak alkalmasaknak, mivel fiatal­­korúak és Dogitácskán semmi vagyonnal nem bírnak és így személyük nem nyújt elég biztosí­tékot arra, hogy az egylet egyrészt az alapszabá­lyaiban kitűzött czúttól el nem tér, és másrészt az egylet vezetősége anyagi felelősséget vállalhatna, az egyleti vagyon kifogástalan kezeléséért. Erről a vármegye közönségét folyó évi márczius hó 29-én 7329. szám alatt kelt alispáni jelentésére a mellé­keltek visszaküldése mellett, további eljárás végett értesitem. Budapesten, 1900. évi november hó 29-én. A miniszter helyett: Gulner s. k., államtitkár. Valóban megáll az eszünk, ha ilyesmit olvasunk. Csodáljuk Gulner államtitkár úr bátorságát, hogy ilyesmit alá mer írni. Mert ehhez bátorság kell. Jobban mondva : arczátlanság ! Mi van ebben a végzésben ? Egy végtelen buta és merész törvény­tipr­ás azáltal, hogy a hatóság kényeked­vére bízva korhatárt akar megállapítani, hogy elég idős-e valaki egy egylet veze­tésére vagy sem! Hát miféle törvény tesz különbsé­get „fiatal" és „öreg" állampolgár között ? És melyik törvény fosztja meg a „fiatalokat" egyik állampolgári joguk gyakorlásától, a szabad egyesüléstől ? Egyik­sem! Sőt mi több: még erre vonat­kozó rendelet sem létezik. Mert ilyen rendeletet kiadni, ez túlhaladja még Gulner-Széll­ék arczátlan bátorságát is. Hallatlanul merész és e merészségben is nevetségesen buta törvénytiprás az, amit Gulner úr a végzés e részében kimondott. De hát mit szóljunk a másik „indok"-hoz? Oh, ez vallomásnak is beillik. A „vagyoni állapot". Persze, persze. Nemcsak „fiatal" és „öreg", hanem szegény és gazdag között is tud különbséget tenni Gulner úr. Ami a gazdagnak szabad, az a szegénynek nem szabad! Ez az, ami ebben a végzésben ki van mondva. íme a híres ,,jogegyenlőség" / Fényesebb bizonyítékát a kétféle mértékkel való mérésnek nem szolgáltathatta volna Gulner úr, mint ezzel a pár sor írással! Lesz-e még ezek után is bátorsága Széll úrnak odaállani a parlament elé és ott nagyokat hazudni a „törvény, jog és igaz­ságáról ? ! . . . A „flÉPSZflVfl" TÁRCZÁJA. Brüsszeli csipke.­") Nyomorult kételkedő világ! Mikor Tal­leyrand meghalt, mindenki azt kérdezte: ugyan mi érdeke lehetett benne ? A mo­dern csúf kételkedésnek ez az olcsó kelle­messég immár jelszavává lett. Ugyanaz a kor, mely kitalálta a a szépsé­get a szépségéért s a művészetet a mű­vészetéért, az igazság kedvéért való igaz­ságban, a közügy kedvéért való nyilvá­nos fáradságban semmi módon nem tud hinni . . . Azt kérdi: mi érdeke lehetett benne, s ezzel nincs a mai világnak egy szép képe is, hogy e torz vonással el ne lútítaná. A támadásnak e szentségtelen korszaka különös súlyosan nehezedik a régi idők egyik legszebb maradványára, a király­sírokra. Kétségbeejtő, hogy a megromlott világ mily kevéssé hisz bennük. Néhol, a nyugati romlottságtól csak körülnyúlt, de el nem öntött földszigeten akadhat még nép, mely régi eszével és szivé­vel környékezi a fölkenteket, s ezzel könnyebbé teszi nekik, hogy istentől való küldetésükbe maguk is beleéljék magukat. De a nyugati hitetlenségnek egyik leg­első áldozata maga ez a fejedelmi önérzet; mihelyt a plebs nem hisz többé ő felsé­geikben, ő felségeik sem hisznek többé önmagukban. Ő felségeik, elvégre, minden időkben tisztában voltak a felől, hogy ők is, bármily különös is, csak ugy húsból, vérből és csontból való porlandóságok, mint minden más teremtett állat. Azon­*) E fényes tollal megirt, maró gúnya társadalmi és történelmi rajz „A Hét" legutolsó számában je­lent meg. Közöljük abban a meggyőződésben, hogy elvtársaink élvezettel fogják olvasni. Kari a plebs addig baj­bókolt, hajlongott, köszöngetett és térdelt előttük, utánuk, nekik és körülöttük, ellenség előtt ruhát cserélt velük, asszonyait lábaik elé tette, vagyonát rájuk hagyta, mosolyukat leste és javukért halálba ment, hogy a felséges úr, bármily csekély lett légyen önbizalma, mentül gyengébb lélek volt, annál ke­vésbbé állhatott ellen ez általános sugal­latnak, gondolván, hogy: magam ugyan nem érzem, de okvetetlen valami különö­sen nagyszerű vagyok, különben ezek a derék emberek nem bomlanának így kö­rülöttem. Még a Földnélküli Jánosok, a vérpadra czipelt Stuartok sem voltak híján e sugallatnak. Mindig akadt egy polgár, ki menedéket adott nekik, egy szénégető, ki térdreborult előttük, egy bérgyilkos, ki térdreborulva csókolta ruhájuk szegélyét, egy bakó, ki könnyezve emelte rájuk a pallost. Így mehettek át még a halálba is azzal a biztos tudattal, hogy isten ő szent felsége jobbján külön hely vár reájuk, válogatott szolgálattévő angyalkákkal. Ma azonban . . . Ma ma már a királyokon is szemmel­látható a társadalmi tagoltság. A királyok közt is éppúgy vannak urak, de van köz­tük afféle népség­ katonaság is, m­int más foglalkozási nemekben. Van, aki körül régi nemes származás, óriási vagyon, nagy közjogi hatáskör és személyes tiszteletre­méltóság még megtartotta azt a dicskört, mely hajdan általában kijárt az uralkodói mesterségnek. Vannak továbbá selfmade­men-jei e mesterségnek, kik a maguk becsvágyával, tehetségével és erejével pótolják, mit az idők haladása a mester­ségen rontott. De a többiek ? Egyre nehe­zebben érzik az idők járását s a világ el­demokratizálódását. Az orosz czár még költhet az ország pénzéből, amennyit NÉPSZAVA líb is. Elvtársak! Munkások! A Küffner-féle — VII­., Vig­ utcza 18. szám alatti — vendéglő helyiséget öntudatos munkásnak látogatni nem szabad. A sütőmunkások és a vasárnapi munkaszünet. Innen-onnan tíz éve lesz már, hogy életbe lépett a vasárnapi munkaszünetről szóló törvény, de ez az évtized nem volt elégséges arra, hogy egyes iparosokat annak megtartására, a hatóságokat pedig a törvény végrehajtásának ellenőrzésére megtanítsa. Így különösen a fővárosi sütödékben a vasárnapi munkaszünetnek semmi nyoma sincs, az erre vonatkozó törvényes rendel­kezések nem tartatnak be, a rendőrség pedig a — segédek feljelentésére — egy-,­szer-másszor megbírságolja ugyan a sütő­mestert, de oly minimális pénzösszeggel, melynél a munkaszünet be nem tartása sokkal többet jövedelmez. A sütő­munkások tehát mindent el­követnek ezen törvénytelen állapot meg­szüntetésére, miáltal folytonos súrlódások vannak a munkás és munkaadó között, úgy, hogy az ipartestület is elérkezettnek látta az időt a beavatkozásra. Az ipar­testület vezetői az örökös súrlódásnak azzal óhajtaná elejét venni, ha módosít­tatnának a munkaszünetre vonatkozó ren­delkezések úgy, ahogy azt a mesterek kí­vánják, vagyis hogy a munkaszünet ne legyen. Az ipartestület vezetői nagyon okos emberek, hogy néhány évtized alatt óriási vagyont harácsoltak össze, elég bizonyíték okosságuk mellett. Ők tehát nagyon jól tudják, hogy a közvélemény nem túlsá­gosan rokonszenvez a sütőmesterekkel s igy nagy felháborodást keltene abbeli tö­rekvésük, hogy különben is agyoncsigázott munkásaiktól a vasárnapi munkaszünetet is megvonni akarnák. Oh, a sütőitl esterük­érző szivü emberek, akik ilyen emberte­lenségre nem vetemednek. Ők csak a nagyérdemű közönségnek alázatos szolgái s ők csak ezt a közönséget akarják hétfőn is éppen ugy, mint más napokon, már­a akar — de már az angol királynénak minden garast ki kell könyörögnie a par­lamenttől s nehéz gondokat okoz neki, milyen papírokba fektesse a vagyonát. S annak még jó, akinek van mit befektetnie. De vannak, akiknek hullámzó lélekkel kell nyomon követniök a börzei konjunk­túrákat, mert nem hozadék függ azoktól, hanem egyszerűen: kereset. Igen, csudá­latos, de így van: vannak a világnak született urai, kik rossz óráikban szívesen cserélnének akármelyik meggazdagodott disznókereskedővel, mert ennek rendben vannak a pénzügyei, míg a fölkent főnek esetleg abban kell főnie, hogy­ teringet­től már megint elfogyott az aprópénzem, pedig a kis Diane, ha postafordultával nem küldök neki, átpártol a zsidó bankár­hoz, s az albániai vajdafi is fenyegetődzik, hogy visszameneszti a partit a legfiata­labb leányommal, ha kezébe nem olva­som a tíz millió frankot! Pedig, köztünk maradjon, így is szép tőle, hogy elveszi, tekintve azt a dragonyos főhadnagyot, aki kedves leányom drámájában a jeune premiere volt . . . Csak a vasúti prioritá­saimat s a matabelei részvényeimet rá tudnám valahogy sózni az államra! A miniszterelnököt, a vén rókát, már meg­vettem volna, ők átveszik a részvénye­imet, én meg szentesítem az új népneve­lési törvényt, amiben a papok kezébe adom az iskolát. Végre is, engem is a papok neveltek, s ki meri állítani, hogy megártott nekem ? Csak azok a nyomorult szoczialisták ne volnának! . . . Aki így gondolkozik, aki kénytelen igy gondolkozni: hihet az még a hatalmas istentől valóságában? Átkozottul profán világ! Az öreg­­dán királynak nyolc­van egynehány esztendős

Next