Népszava, 1901 (29. évfolyam, 1–151. sz.)
1901-01-15 / 6. szám
2. oldal. kezdeni a munkát és mint hírlik, ez alkalommal, ellenzéki oldalról, a választói jog kérdését is szóba fogják hozni. Hogy Széll úr fog-e nyilatkozni s hogy megint „sötétbe ugrásról" fog-e fecsegni, azt nem tudjuk, de hiszszük. Hiszszük, hogy „nyilatkozni" fog, mert legnagyobb gyönyörűsége, ha beszélhet és hiszszük, hogy ismét a „sötétbe ugrástól" fog rémüldözni, mert legálhatatosabb tulajdonsága: szamárságot beszélni. A régi és az új gárda hétfőn este egymás nyakába fognak borulni és örömkönnyeket sírva, fogják megpecsételni a békét. Széli „megcsinálta" a dolgot, amint előre megjósoltuk. Falk úr „visszaszív" — nagymestere ő ennek a művészetnek .— Apponyi pedig lecsillapítja felháborodott „elv"-társait. Egyszóval rátaláltak egymásra a haragos testvérek. Az új és a régi gárda egyesülnek, mert bár sohase értették meg egymást és mindig marakodtak a konczért, most ugyan a koncz egyesíti őket. Heine szavai szerint: . . . als sie sich im Drecke fanden Da verstanden sie sich gleich. Éljen a magyar szabadság! Megint módunkban van egy belügyminiszteri végzéssel kedveskedni olvasóinknak. Egy végzéssel, aminőt — nem túlozunk — még ez a főpandur hivatal sem produkált eddig. Dognácskai elvtársaink egyesületet szándékoztak alakítani. Magyar állampolgárok lévén azt hitték, ha megfelelnek az előírt formáknak, állampolgári jogukkal szabadon élhetnek. Megtették tehát mindazt, amit a bürokráczia és pandúr szűkkeblűség megkövetel tőlük : megtartották az alakuló gyűlést, választottak ideiglenes elnököt, felterjesztették a kellő számú alapszabályokat, jegyzőkönyveket és egyebeket a belügyminisztériumhoz és várták, hogy mikor jön meg ez engedély, hogy immár szabad egyesülniük. De hiába vártak. Engedély nem jött, de helyette jött a következő írás: „Magyar királyi Belügyminiszter. 94 202. szám V. a. Krassó-Szörény vármegye közönségének. Lugoson az alakítani szándékolt „dognácskai általános munkás egylet" alapszabályait bemutatási záradékkal elláthatónak ez alkalommal nem találtam, mert a megválasztott ideiglenes elnökök az egylet vezetésére annál kevésbbé látszanak alkalmasaknak, mivel fiatalkorúak és Dogitácskán semmi vagyonnal nem bírnak és így személyük nem nyújt elég biztosítékot arra, hogy az egylet egyrészt az alapszabályaiban kitűzött czúttól el nem tér, és másrészt az egylet vezetősége anyagi felelősséget vállalhatna, az egyleti vagyon kifogástalan kezeléséért. Erről a vármegye közönségét folyó évi márczius hó 29-én 7329. szám alatt kelt alispáni jelentésére a mellékeltek visszaküldése mellett, további eljárás végett értesitem. Budapesten, 1900. évi november hó 29-én. A miniszter helyett: Gulner s. k., államtitkár. Valóban megáll az eszünk, ha ilyesmit olvasunk. Csodáljuk Gulner államtitkár úr bátorságát, hogy ilyesmit alá mer írni. Mert ehhez bátorság kell. Jobban mondva : arczátlanság ! Mi van ebben a végzésben ? Egy végtelen buta és merész törvénytiprás azáltal, hogy a hatóság kényekedvére bízva korhatárt akar megállapítani, hogy elég idős-e valaki egy egylet vezetésére vagy sem! Hát miféle törvény tesz különbséget „fiatal" és „öreg" állampolgár között ? És melyik törvény fosztja meg a „fiatalokat" egyik állampolgári joguk gyakorlásától, a szabad egyesüléstől ? Egyiksem! Sőt mi több: még erre vonatkozó rendelet sem létezik. Mert ilyen rendeletet kiadni, ez túlhaladja még Gulner-Széllék arczátlan bátorságát is. Hallatlanul merész és e merészségben is nevetségesen buta törvénytiprás az, amit Gulner úr a végzés e részében kimondott. De hát mit szóljunk a másik „indok"-hoz? Oh, ez vallomásnak is beillik. A „vagyoni állapot". Persze, persze. Nemcsak „fiatal" és „öreg", hanem szegény és gazdag között is tud különbséget tenni Gulner úr. Ami a gazdagnak szabad, az a szegénynek nem szabad! Ez az, ami ebben a végzésben ki van mondva. íme a híres ,,jogegyenlőség" / Fényesebb bizonyítékát a kétféle mértékkel való mérésnek nem szolgáltathatta volna Gulner úr, mint ezzel a pár sor írással! Lesz-e még ezek után is bátorsága Széll úrnak odaállani a parlament elé és ott nagyokat hazudni a „törvény, jog és igazságáról ? ! . . . A „flÉPSZflVfl" TÁRCZÁJA. Brüsszeli csipke.") Nyomorult kételkedő világ! Mikor Talleyrand meghalt, mindenki azt kérdezte: ugyan mi érdeke lehetett benne ? A modern csúf kételkedésnek ez az olcsó kellemesség immár jelszavává lett. Ugyanaz a kor, mely kitalálta a a szépséget a szépségéért s a művészetet a művészetéért, az igazság kedvéért való igazságban, a közügy kedvéért való nyilvános fáradságban semmi módon nem tud hinni . . . Azt kérdi: mi érdeke lehetett benne, s ezzel nincs a mai világnak egy szép képe is, hogy e torz vonással el ne lútítaná. A támadásnak e szentségtelen korszaka különös súlyosan nehezedik a régi idők egyik legszebb maradványára, a királysírokra. Kétségbeejtő, hogy a megromlott világ mily kevéssé hisz bennük. Néhol, a nyugati romlottságtól csak körülnyúlt, de el nem öntött földszigeten akadhat még nép, mely régi eszével és szivével környékezi a fölkenteket, s ezzel könnyebbé teszi nekik, hogy istentől való küldetésükbe maguk is beleéljék magukat. De a nyugati hitetlenségnek egyik legelső áldozata maga ez a fejedelmi önérzet; mihelyt a plebs nem hisz többé ő felségeikben, ő felségeik sem hisznek többé önmagukban. Ő felségeik, elvégre, minden időkben tisztában voltak a felől, hogy ők is, bármily különös is, csak ugy húsból, vérből és csontból való porlandóságok, mint minden más teremtett állat. Azon*) E fényes tollal megirt, maró gúnya társadalmi és történelmi rajz „A Hét" legutolsó számában jelent meg. Közöljük abban a meggyőződésben, hogy elvtársaink élvezettel fogják olvasni. Kari a plebs addig bajbókolt, hajlongott, köszöngetett és térdelt előttük, utánuk, nekik és körülöttük, ellenség előtt ruhát cserélt velük, asszonyait lábaik elé tette, vagyonát rájuk hagyta, mosolyukat leste és javukért halálba ment, hogy a felséges úr, bármily csekély lett légyen önbizalma, mentül gyengébb lélek volt, annál kevésbbé állhatott ellen ez általános sugallatnak, gondolván, hogy: magam ugyan nem érzem, de okvetetlen valami különösen nagyszerű vagyok, különben ezek a derék emberek nem bomlanának így körülöttem. Még a Földnélküli Jánosok, a vérpadra czipelt Stuartok sem voltak híján e sugallatnak. Mindig akadt egy polgár, ki menedéket adott nekik, egy szénégető, ki térdreborult előttük, egy bérgyilkos, ki térdreborulva csókolta ruhájuk szegélyét, egy bakó, ki könnyezve emelte rájuk a pallost. Így mehettek át még a halálba is azzal a biztos tudattal, hogy isten ő szent felsége jobbján külön hely vár reájuk, válogatott szolgálattévő angyalkákkal. Ma azonban . . . Ma ma már a királyokon is szemmellátható a társadalmi tagoltság. A királyok közt is éppúgy vannak urak, de van köztük afféle népség katonaság is, mint más foglalkozási nemekben. Van, aki körül régi nemes származás, óriási vagyon, nagy közjogi hatáskör és személyes tiszteletreméltóság még megtartotta azt a dicskört, mely hajdan általában kijárt az uralkodói mesterségnek. Vannak továbbá selfmademen-jei e mesterségnek, kik a maguk becsvágyával, tehetségével és erejével pótolják, mit az idők haladása a mesterségen rontott. De a többiek ? Egyre nehezebben érzik az idők járását s a világ eldemokratizálódását. Az orosz czár még költhet az ország pénzéből, amennyit NÉPSZAVA líb is. Elvtársak! Munkások! A Küffner-féle — VII., Vig utcza 18. szám alatti — vendéglő helyiséget öntudatos munkásnak látogatni nem szabad. A sütőmunkások és a vasárnapi munkaszünet. Innen-onnan tíz éve lesz már, hogy életbe lépett a vasárnapi munkaszünetről szóló törvény, de ez az évtized nem volt elégséges arra, hogy egyes iparosokat annak megtartására, a hatóságokat pedig a törvény végrehajtásának ellenőrzésére megtanítsa. Így különösen a fővárosi sütödékben a vasárnapi munkaszünetnek semmi nyoma sincs, az erre vonatkozó törvényes rendelkezések nem tartatnak be, a rendőrség pedig a — segédek feljelentésére — egy-,szer-másszor megbírságolja ugyan a sütőmestert, de oly minimális pénzösszeggel, melynél a munkaszünet be nem tartása sokkal többet jövedelmez. A sütőmunkások tehát mindent elkövetnek ezen törvénytelen állapot megszüntetésére, miáltal folytonos súrlódások vannak a munkás és munkaadó között, úgy, hogy az ipartestület is elérkezettnek látta az időt a beavatkozásra. Az ipartestület vezetői az örökös súrlódásnak azzal óhajtaná elejét venni, ha módosíttatnának a munkaszünetre vonatkozó rendelkezések úgy, ahogy azt a mesterek kívánják, vagyis hogy a munkaszünet ne legyen. Az ipartestület vezetői nagyon okos emberek, hogy néhány évtized alatt óriási vagyont harácsoltak össze, elég bizonyíték okosságuk mellett. Ők tehát nagyon jól tudják, hogy a közvélemény nem túlságosan rokonszenvez a sütőmesterekkel s igy nagy felháborodást keltene abbeli törekvésük, hogy különben is agyoncsigázott munkásaiktól a vasárnapi munkaszünetet is megvonni akarnák. Oh, a sütőitl esterükérző szivü emberek, akik ilyen embertelenségre nem vetemednek. Ők csak a nagyérdemű közönségnek alázatos szolgái s ők csak ezt a közönséget akarják hétfőn is éppen ugy, mint más napokon, mára akar — de már az angol királynénak minden garast ki kell könyörögnie a parlamenttől s nehéz gondokat okoz neki, milyen papírokba fektesse a vagyonát. S annak még jó, akinek van mit befektetnie. De vannak, akiknek hullámzó lélekkel kell nyomon követniök a börzei konjunktúrákat, mert nem hozadék függ azoktól, hanem egyszerűen: kereset. Igen, csudálatos, de így van: vannak a világnak született urai, kik rossz óráikban szívesen cserélnének akármelyik meggazdagodott disznókereskedővel, mert ennek rendben vannak a pénzügyei, míg a fölkent főnek esetleg abban kell főnie, hogy teringettől már megint elfogyott az aprópénzem, pedig a kis Diane, ha postafordultával nem küldök neki, átpártol a zsidó bankárhoz, s az albániai vajdafi is fenyegetődzik, hogy visszameneszti a partit a legfiatalabb leányommal, ha kezébe nem olvasom a tíz millió frankot! Pedig, köztünk maradjon, így is szép tőle, hogy elveszi, tekintve azt a dragonyos főhadnagyot, aki kedves leányom drámájában a jeune premiere volt . . . Csak a vasúti prioritásaimat s a matabelei részvényeimet rá tudnám valahogy sózni az államra! A miniszterelnököt, a vén rókát, már megvettem volna, ők átveszik a részvényeimet, én meg szentesítem az új népnevelési törvényt, amiben a papok kezébe adom az iskolát. Végre is, engem is a papok neveltek, s ki meri állítani, hogy megártott nekem ? Csak azok a nyomorult szoczialisták ne volnának! . . . Aki így gondolkozik, aki kénytelen igy gondolkozni: hihet az még a hatalmas istentől valóságában? Átkozottul profán világ! Az öregdán királynak nyolcvan egynehány esztendős