Népszava, 1904. július (32. évfolyam, 81–93. sz.)
1904-07-02 / 81. szám
2. oldal. NÉPSZAVA lödnek „harcz a nemzetiségiek ellen" jelszava alatt, Erdélyben a román soviniszták készülődnek a választásra. Szék alatt a polgári ellenzék szabadabban lélekzett s a nemzetiségiek még sem mertek mozgolódni. Az „erős kéz" magyar hazafiúsága azonban arra bátorítja őket, hogy 43 kerületben állítsanak jelöltet. Nekünk alapjában édes mindegy, hogy milyen nyelvű polgárok bolondítják a parlamentben az ország nemzeteit, sőt a nemzetiségek egyik fő követelését — a nyelvi egyenjogúsítást — éppen olyan természetszerűnek tartjuk, mint Magyarországnak Ausztriától való elválasztásának követelését. Nem lehet azonban szótlanul néznünk a nemzetiségi soviniták harczra készülését akkor, ha Ausztriára gondolunk, ahol minden tisztességes parlamenti munka a nyelvi veszekedések zűrzavarába vész. A magyar parlament ma egy cseppet sem külömb ugyan az osztráknál, de hamarább kiránthatnánk mi, az öntudatos, munkásság, a hazaffyas léből, ha a nemzetiségi hercze-hurczák hiábavalóságával is nem kellene megbirkóznunk. Míg ma csak a liberális-klerikális hazaffyság dühöng a Dunaparton, a nemzetiségek nagy arányú mozgolódása azzal a nem kellemes kilátással kecsegtet, hogy a magyar polgári pártok mellé a tót, román, szerb, német külön hazaffúságtól duzzadó SZHV . is kerülnek s a lármából őrült zűrzavar fejlődik. Ha Tiszában volna annyi éleslátás, mint Bismarckban, akinek torzképe, belátná, hogy az osztályharcz alapján elrendezkedett parlament Magyarországon éppen úgy biztosítaná a magyar uralmat, mint a német birodalomban a poroszt. Bismarck a délnémet különválás törekvéseit az általános, egyenlő választói joggal semmisítette meg úgy, hogy még a délnémetek sem panaszkodhattak miatta. Tisza — ha olyan nagy magyar hazaffú, amilyennek mondja magát — pár év alatt egyszers mindenkorra véget vethetne a széthúzó nemzetiségi politikának a parlament demokratizálásával. Tiszának azonban nem czélja a nemzetiségi sovinizmus megszüntetése, de a despotizmus fentartása, amihez jó ürügy neki a rövidlátók előtt létezése azoknak a nemzetiségeknek, akikkel a suba alatt paktál a munkásság ellen, épp az átlagos arányszám. A többi országok arányszáma a következő: 1000 ember közül Olaszországban és a Pyrénei félszigeten meghal 26, Németországban 25, Francziaországban 22, Svájcban 21, Angliában 20, Svéd- és Norvégországban csak 17. Ebben az utóbbi országban a csecsemők halandósága is a legkisebb (1000 közül 103). A csecsemők halandósága Francziaországban 161, Spanyolországban és Portugáliában 180, Olaszországban 185, Svájcban 194 (mindig ezer közül). Ezerember közül Francziaországban 44 éri el a 70 évet, Norvégiában 40, Svédországban 33, Olaszországban 31, Svájcban 30, Angliában 27, Németországban 26, Spanyolországban 24, Ausztriában 23, Magyarországon csak 18. Ami az európai átlagos emberi kort illeti, ez a 30—34 életév közt mozog. Jellemző a magyar polgárság felfogására, hogy ezzel szemben egyedüli vigaszuk az, hogy Magyarországon nagy a szaporodás. Az élők hadd pusztuljanak, lesz más a helyükbe. Halálozási arányszámok. Mennél fejlettebb valamely országban a munkásmozgalom, mennél kevésbé van klerikális kézben az állam, mennél demokratikusabb az állam szervezete, annál jobbak a közállapotok. Ez olyan tapasztalati tény, amelyet megcáfolni ma már nem lehet. Megcáfolni nem, de megerősíteni igen. A külföldi lapok Európa államainak összehasonlító halálozási statisztikáját közlik. Erről a statisztikáról leolvasható az a sorrend, amelyben az egyes államok állanak a közállapotok jósága tekintetében. Ott, ahol kevésre becsülik az embert a törvényhozásban, bíróság előtt, ahol a csendőrpuska a legdivatosabb kormányzási eszköz, ott természetszerűleg több ember hal meg, mint olyan államban, amely nemcsak hadügyi sorczot, de közegészségügyi költségvetést is ki tud az állampénztárból fizetni. A statisztikai adatok szerint Európában normális időben évenként átlag tíz-tizenegy millió ember hal meg, vagyis minden ezer emberre 27 halálozás esik. A legtöbben egy éves korukig halnak meg (1000 közül 250), ami a gyermekhalandóságot mutatja. Legérdekesebbek az egyes országok halálozási arányszámai. Legnagyobb a halandóság Oroszországban (1000 emberre 35 halálozás esik), nyomban utána Magyarország következik (1000 emberre 30 halálozás esik). A mi arányszámunk tehát felette van az európai átlagnak (1000 közül 27). Ausztriának sokkal kedvezőbb a halálozási aránya: 1000 közül 27, tehát Egy név. „Ismerek egy vént, neve nincsen." — Azaz, dehogy nincsen, sok is van. Van Budapesten egy magyarországi sváb családból való egyetemi tanár. Grosschmied volt a neve. Mikor magyar egyetemre akart kerülni, nagy hazafiú lett. Megmagyarosította a nevét. De nan ám úgy ötven krajczárért, mint más közönséges ember, akinek nem tetszik a neve: ő nemes, tehát az egyetemi fizetésre vágyó hazaffyság a nagy aktusa királyi engedelemmel ment végbe. Az idő folyik és tele van ujabb meglepetésekkel mindenki számára. A hajdani sváb Grosschmiednek, a későbbi faj magyar Zsögödnek szinte tartogatott valami váratlant. Kilátása támadt rá, hogy még több fizetéssel járó állásba jut egy német egyetemen. Grosschmied, illetve Zsögöd úr megvakarta a füle tövét és megduplázta a nevét. Lett belőle Zsögöd-Grosschmied királyi engedelemmel és okos számítással. Ha Németországba kerül, ott jó a német rév, ha itt, marad, jó a magyar. Időközben azonban — amint látszik — szaporodtak a kilátásai a német egyetemi tanárságra s ez arányban lett a felemás hazafiyból német. Grosschmied, illetve Zsögöd, azaz Zsögöd-Grosschmied, végérvényesen újra Grosschmied lett — királyi engedelemmel. Hozzá vagyunk szokva Magyarországon a különböző fajtájú hazafigságot gyorsan változtató urakhoz és ismerjük azt a gyáros fajtát, amely Magyarországon a magyar, Ausztriában az osztrák ipar és haza dicsősége felváltva, de dupla haszon fejében. Az azonban, hogy valaki az ilyen haszonleső köpenyegforgatást névváltoztatással is kifejezze, még nem megszokott dolog. Ezért érdekes spéczies egy egyetemi tanár, akinek neve a hazaffyság, a hazaffúsága a fizetés szerint igazodik olyan pontossággal, mint a hőmérő a hideg-meleg után. Előadásai megtartásában nem ilyen feltétlenül pontos a tanár úr, a magyar liberális jogtudomány dicsősége. Könyvtár a katonáknak. A híres magyar katonai szellem sorvadófélben lehet, mert éterbefecskendezéssel akarják meghosszabbítani az életét. A honvédelmi miniszter azzal a tűrvel foglalkozik, hogy a honvéd-legénységben könyvtárakkal fogja ébren tartani a lojalitást és a gyilkolás állati ösztönét. Valami Mendlik nevű fővárosi tanárt bízott meg a könyvtár füzeteinek megírásával, aki így nyilatkozott egy polgári lapnak irodalmi üzletéről. Művem, amelyhez az anyagot néhány évvel ezelőtt Németországban, Francziaországban és Olaszországban tett tanulmányutam alatt kezdtem gyűjteni, füzetes csoportokra lenne osztva és könnyű, népies nyelven, a legénység lelki világának megfelelő részletezéssel és stílben sorral venné 1904. július 13. a katonai szolgálat kötelességeit és magasztos erényeit, valamint elrettentő hibáit. Különös figyelemmel lennék az elvontabb dolgok (fegyelem, szubordináczió stb.) teljes és világos megértésére. A rövidre fogott magyarázatot követné tíz-tizenöt megvilágító példa, amelyre a haza és a külföld történetéből óriási anyag áll rendelkezésemre s amelybe lehetőleg az ezredek történetéből is föl fogom venni a legmegragadóbb példákat. A királyhűség, hazaszeretet, lélekjelenlét, kötelességtudás, pontosság, fegyelem, önfeláldozás, a hadi feladatok minden faja egymásután tűnik fel a füzetekben a legmegrázóbb, a leglelkesítőbb haditettek leírásában. E példák javarészét hazánk történetéből merítenék. A középkor korai emlékei közt, a hódoltság küzdelmeiben, a nemzet szabadságharczaiban számtalan példája ragyog a magasztos erényeknek. A nemzeti példák mellett helyet kapnának más nemzetek emlékei is. Az ősök hőstettei, Nagy Frigyes kora, a napóleoni háborúk, az olasz küzdelmek s a még élénken emlékezetben élő boszniai hadjárat fényes lapjai kell, hogy lebilincseljék a legfásultabb lelkeket is. Talán fölösleges megjegyeznem, hogy legtapintatosabban el fogok kerülni mindent, ami akár felekezeti, akár nemzetiségi szempontból, bármily csekély mértékben sértő volna. Meg vagyok győződve róla, hogy e füzetek lelkesítő történetei a tanulóifjúságra sem volnának üdvös hatás nélkül. A czigány nem dicsérheti jobban a vak lovát, mint a harczászati mokó ur a leendő füzeteit, amelyeknek legkisebb hibája lesz az, hogy fizetni fognak értük Mendlik urnak az állampénztárból, díjazván a legfeketébb reakció katonai megnyilvánulását. Képzelhető a fentiek után, hogy a katonai szolgálat „magasztos erényei" a kutyahűséggel párosult vadállati pusztító ösztön, a királyhűség és „hazaszeretet", „lélekjelenlét" egyéb ilyen fajtái milyen ragyogó színekkel lesznek kifestve. Az „elrettentő bűnök" borzasztóságait, például a gondolkodást annyira meggyűlöli majd az agyonkínzott baka, hogy elfelejti egész életére. Mendlik úr nemzetközi példatárt fog felvonultatni, a tömeggyilkosok leghirhedtebbjeit fogja dicsőíteni fajkülönbség nélkül. Eddig úgy hirdették, hogy a világon a magyar a legjobb katona, sőt az egyedüli jó katona. Mendlik úr bizonyára minden fajtának szájából ezt halottá s azért fog a magyar soviniszta véren kivül egyébb vértől is csöpögni a könyvtára. Kár pedig a középkori és külföldi iszonyatosságokig visszamennie. Ha királyhűséget akar leírni magasztos példának, ott van a felségsértésben utazó ügyész úr, a „lélekjelenlét és kötelességtudás" dicső mintái, a pinczehelyi csendőrök, a „pontosságra és fegyelemre" nagyszerű példát írunk le jelen számunkban a pozsonyi esetben, „önfeláldozásának jó lesz a bileki napon agyonkínzottak kinhalála és így tovább. A tanuló ifjúságra bizonyára szintén igen „tanulságosak" lesznek a „megrázó" ponyvakiadványok, a rémregények méltó vetélytársai. Mit szólna azonban ahoz Mendlik úr és tollának az állampénztár jóvoltából tulajdonosa, a honvédelmi miniszter, ha a tanuló ifjúság és a katonaság undorodást fog tanulni ezekből a nyomdatermékekből, amelyeket könyvnek nevezni érdemetlen megtisztelés lenne ? Az utóbbira tudunk elég példát ahoz, hogy ne ijedjünk meg a mételyezés hatásától előre. Mit nem szabad egy katolikus papnak kimondania ? Vogrinec Antal, karinthiai plébános egy könyvet irt és adott ki, amelynek czíme „Nostra maxima culpa" (A mi legnagyobb vétkünk). A könyvet a pápa indexre tette, azaz olvasását minden katolikusnak különbeni kiátkozás terhe alatt megtiltotta. Az ember előre elborzad azokon a rettenetességeken, amelyek ebben a könyvben lehetnek. Aki kíváncsi rá, hogy minek az olvasásától tiltották el a jámbor hívőket Rómában, olvassa el ezt a néhány passzust a könyvből: