Népszava, 1905. június (33. évfolyam, 90–115. sz.)
1905-06-17 / 104. szám
XXXI. évfolyam. Budapest, 1905. junius 17., szombat. /Társiy 1'' 66. (104.) szám. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre . . 19.20 kor. I negyed évre ..80 kor. fél évre . . 9.60 » i egy hóra . . 1.60 » Volksstimmeval együtt havonta 40 fillérrel több. Egyes szám ára 6 fillér. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VII., Kerepesi út 32. (Telefon-szám 54—94.) KIADÓHIVATAL: VII., Nyár utca 1. sz. (Telefon-szám 82—61.) Munkások! Folyik Magyarország munkásságának legnagyobb harca. Huszonötezer munkás felett suhogtatja az éhség korbácsát a szervezett kizsákmányolók hada. Leverni, lealázni, szertetiporni akarják őket. Szervezetüket összetörni, a kapcsot, amely átöleli és hatalommá teszi őket, eltépni akarják. Ez a harc nemcsak a harcolóké. Ez a harc a szervezett tőke küzdelme a szervezett munkával. Mindnyájunké! Ahányan dolgozva élünk ebben az országban és görnyedve húzzuk a tőke igáját, valamenynyien részesei vagyunk testvéreink nehéz küzdelmének. Azt a harcot, amelyet ők vívnak mostan nehéz nélkülözések közepette, értünk is vívják. Ha elbuknak — mi is elbukunk velük. Ha győznek — a mienk lesz a diadal! Legyen hát a harcból, az áldozatokból, a nélkülözésekből annyi a miénk, amennyit ki-ki magára vehet! A kizsákmányolók legfőbb fegyvere: az éhség. Testvéreink éheznek ! Családjuk, gyermekeik éheznek. Ki nem ad nekik egy falatot a maga kenyeréből ? ! Azt határozta a szervezett munkásság, hogy mindenki heti egy-egy koronát köteles juttatni a sztrájkolóknak. Ki nem teszi meg? , Munkások ! Mikor ma kézhez kapjátok fizetésteket, gondoljatok azokra, akik nem kapnak egy fillért sem. És ne engedjétek, hogy rajtuk bízott tőke kárörvendő vigyorgással szemlélhesse éhségüket. Adjátok oda, ami a szolidaritás parancsánál fogva az övéké — mindenki adja oda azt az egy-egy koronát ! Gyűssetek mindenütt ! Adjatok mindannyian! Petykó „hazajár". — A Népszava eredeti tárcája. — Irta Gereben Andor. I. — Megmondtam, hogy baj lesz belőle. — szólt az öreg Szedlacsek — megmondtam, hogy abban az itéletidőben nem biztos az ember élete az Ördög-hidnál. A szakadék mély, az út mellette olyan keskeny, hogy fényes nappal sem biztos ott a járás. Szélben, esőben meg a hidra menni valóságos istenkísértés. Szégyen, hogy az igazgatóság nem építtet tisztességes hidat oda és korlátot nem állíttat az út szélére. De persze a munkásnak úgyis jó. Csak nem költenek el néhány száz forintot, mikor csak a munkásnép életéről van szó ! . . . Egy új munkás, aki aznap reggel állt be és nem tudott semmit az egész dologról, megkérdezte, mi történt. Az öreg Szedlacsek el is mondta — A Petykó veszett oda. Az éjjeli őrünk. Mert az mondta a felügyelő, hogy éjjelenként lopnak a szertárból. Hát az lehet. Meg azt is mondta, hogy bizonyosan a krinóci tótok közül lopakodik be valaki a völgybe. Ivrinócról persze csak az Ördög-hídon át lehet idejutni. De mért nem állította Petykót egyenesen a szertárak mellé? Mondott ugyan valamit, hogy a szertárak nagy területen vannak elszórva, egy ember nem őrizheti meg jól őket. Mért nem alkalmaznak akkor egy másik éjjeli őrt? Mert az pénzbe kerül. A pénzt pedig, amit a munkás bőréről nyúznak le, ki nem adnák a világért sem arra, hogy a mi dolgunkat könnyítsék vele.. Azt mondta a felügyelő, hogy legjobb, ha az Ördög-híd mellett strázsál Petykó! Mivel a tolvaj Krinócról csak ott jöhet be, ott mindjárt el is csípheti. — No, és hogy lett? — kérdezte kíváncsian az új munkás. — Úgy lett, hogy a Petykó csakugyan felment az Ördög-hid mellé. Nem szívesen tette, mert szeretett éjszaka el-elnézni a maga házához, mert csacsogtak valamit, hogy az asszony — fiatal felesége van, meg szép is — kikapós menyecske és a felügyelő nagyon forgolódott körülötte... — Hát bizonyosat nem tudnak felőle? — Hogy tudnánk? — mondta Szedlacsek. — Itt tizenhat órán keresztül agyondolgoztuk magunkat, még a mások felesége után bakterkodtunk. Az ember örül, ha félig kialhatja magát. A felügyelő keményenmeghagyta Petykónak, hogy le ne jöjjön az Ördöghídról. De nem is tehette volna, mert ha nappal is félős arra járni, hogy ne volna az sötét éjszaka? Csúnya idő volt. Az eset mintha sajtárból öntötték volna. Zengett az ég, mintha a menyboltozat be akarna szakadni. Petykó felment este, káromkodott, hogy ha megkapja a tolvajt, azon helyen agyoncsapja. És ha megtud valamit, kitekeri a felügyelő nyakát. — Miért nem az asszonyét? — Miért nem? Mert mit csináljon az asszony, ha olyan hatalmas ember, mint a felügyelőnk, nyaggatja? Attól függ a mi kis falat kenyerünk, akkor vonja el a szánktól, mikor akarja. — De hiszen a felügyelőnek felesége meg gyereke van. — Van, az igaz. De nincs annak az embernek egy csepp jó vére. Nem ez az első ilyen dolga. — Mondom, a Petykó fölment, de nem jött vissza többet. Reggel a híd alatt, a köveken találták meg. Alig volt emberformája. Nem csoda: talán ötven méter magasról zuhant le. Úgy történhetett, hogy a felhőszakadás elmosta az út egy darabját. A Petykónak valószínűleg kialudt a lámpája, és míg a sötétben erre arra tapogatódzott, hogy biztos helyet keressen, ahol reggelig megülhet, a szakadékba esett. — Mit mondtak az urak? — Oh, az urak mindig tudják, mit kell mondani. Kijöttek vizsgálatot tartani, írtak meg beszéltek, beszéltek meg írtak és kisütötték, hogy a Petykó bizonyosan bepálinkázott, mielőtt az Ördöghidra felment, aztán úgy szédült le az útról. — Ezzel aztán vége? — Persze, hogy vége. Fogadtak másik éjjeli őrt és punktum. Annak már, csuda módon, nem volt muszáj az Ördöghid mellett strázsálni a krinóciakat. A felügyelő se beszél lopásokról. Hát igen, a Petykó felesége szabad már. Ha éhen nem akar pusztulni, hajlani kell neki a felügyelő szavára. — Az ám. — szólt közbe egy fiatalabb munkás, aki a Szedlacsek körül képződött csoportban állt — csakhogy a Petykó hazajár! Nem hallottátok? Az új éjjeliőr mondja, hogy már két éjszaka látta a felesége háza körül. Éjféltájt . . . — Gyerünk, gyerünk emberek! — kiáltotta feléjük a felügyelő. — Ne lopjuk a napot. Már megint fecsegésért fizessünk napszámot? És a munka rabjai szótlanul oszoltak el, hogy tovább vonják igájukat. II. De a felügyelőnek is megütötte fülét a kósza hír. — Petykó hazajár . . . éjfélkor ... — susogták mindenfelé. A felügyelő különben sem érezte jól magát. Bántotta a Petykó esete. Ilyet még ő sem csinált, noha jól mondta Szedlacsek, hogy nem ez volt az első eféle dolga neki. — Ugyan, szamár babona ... — morogta kezdetben. — Aki meghalt, az nem jöhet vissza . . . És Petykó meghalt, ő maga is látta . . . És a felügyelő megrázkódott, lúdbőrös lett a Rendőrállam — ezeréves alkotmány. (b) Németországról rémmeséket szeretnek írni minálunk az ezeréves alkotmány professzionálus dicsőítői. A porosz abszolutizmusról, a német rendőrállamról legendákat hallunk és gúnyos cikkeket olvasunk. Voltakép igaz, hogy a német birodalom nem alkotmányos állam a szó angol értelmében. Igaz, hogy a főfőminiszter a parlamentnek alig tartozik számot adni a kormány viselt dolgairól. Igaz, hogy a porosz választói rendszer gyalázatos s a porosz állam, rendőrállam. Igaz, hogy a hivatali önkény korlátoltsága éppen akkora a junkerek földjén, mint a teuton sovivinizmus korlátoltsága. Igaz, hogy németország egyetlen állama sem dicsekedhetik ezeréves alkotmánnyal. Mindez igaz, de amennyire igaz, annyira jogosulatlanul hánytorgatják fel ezt a német hurrápatriótáknak a magyar háromszínű hazafiyak. Mert Poroszország még nem nagy Németország. Mert a porosz politikai jogtalanságnál százszor különb a magyar jogfosztottság. Mert a porosz állam legalább a szociálpolitikában vezet, a magyar ott is hátul kullog valahol, testvéri kettesben a muszkával. És főkép, mert Poroszország még nem az egész német birodalom. Ha véletlenül nem volna tudomása róla a koalíció tisztelt vezér- és egyéb cikkíró európerjeinek, akkor van szerencsénk tudomásukra adni, hogy a német császári „abszolutizmus" birodalmához egy Württemberg nevű ország is tartozik. Kis ország, az igaz. Alig lakik benne 2—3 millió ember. No meg ezeréves alkotmánya sincs. A magyar ,,parlamentarizmus" élősdit tehát joggal nézhetik le. Mindössze 86 éve van neki valamelyes alkotmányféléje. Az is csak amolyan rendi alkotmány volt idáig. A felsőház csupa születési főrend. Az alsóházban is ott ült a lovagi rend 13 embere, meg az egyetemek és a papság képviselői. Szóval, az alkotmány éppenséggel nem volt liberális. Még a sajtószabadságot meg a gyülekezési jogot sem hirdették nagyhangú 48-as törvények. A magyar közjogász-professzorok botránkozhattak rajta. Igaz, hogy sajtószabadság azért volt ott és van is, mégpedig különb, mint az éjjeli ügyész és elkobzás-cenzúra hazájában, ahol a törvény betűje szerint „mindenki szabadon terjesztheti gondolatait". Igaz, hogy gyülekezési jog is volt és van törvénybe iktatás nélkül is, mert ott nem természetes dolog, hogy mihelyst 20-nál több állampolgár összeül, mindjárt anarkista összeesküvés forrálódjék, amelyet a m. kir. ál- A Népszava mai száma 12 oldal.