Népszava, 1905. június (33. évfolyam, 90–115. sz.)
1905-06-17 / 104. szám
1905. június 14. * NÉPSZAVA Vissza a középkorba! Az angol gyarmatügyi miniszter a parlament legutolsó ülésén kijelentette, hogy megfelel a valóságnak az a rendelet, mely szerint az angol kormány Ugandában behozta a kényszermunka-rendszert. A rendelet szerint minden benszülött férfinak, aki nem tudja adóját megfizetni, egy hónapig kényszermunkát kell végeznie. A gyarmatügyi miniszter beismerte, hogy a kényszermunkálatokról szóló rendeletnek gazdasági okokból csakugyan érvényt szereztek. A kapitalizmus tehát középkori eszközök alkalmazásától sem riad vissza, ha financiális érdekeiről van szó. És ha megteszi ezt Anglia, amely oly előszeretettel szokta üzleteit a humanizmus s a kultúra leplével takargatni, mit várhatunk más államoktól? Egy évszázad véres küzdelme volt szükséges, hogy a rabszolgaságot megszüntesse s szabaddá tegyen minden embert. A modern kapitalizmus csakhamar megtalálta a módját, hogy a „szabaddá" tett embertársakat ismét igájába hajtsa s a rabszolgaság helyett kifejlődött a kérszolga-rendszer. Ez a rendszer most is orgiákat ül az egész kapitalista világban s itt az ember kizsákmányolása hazug jelszavak alatt a legféktelenebb módon történik mindenütt. A gyarmatokban azonban még ezekre a jelszavakra sincs szükség. Azok jó messze vannak, az ott történő borzalmasságok csak ritkán kerülnek nyilvánosságra, ott tehát a füstnélküli lőpor, a dum-dum lövegek s a golyószóró fegyverek segélyével a legvadabb embernyúzás is szabad, sőt ha a szükség és célszerűség úgy kívánja, vissza lehet állítani a rabszolgaság dicső intézményét is. Érthető tehát, hogy a kapitalistáknak mily nagy érdeke a gyarmatok megszerzése s érthető, hogy az ilyen expedíciókért nem sajnálják sem a pénz-, sem a véráldozatot, már azért sem, mert hiszen mások pénzéről és véréről van szó. Különösen ujabb időkben dühöng a vágy ujabb és ujabb gyarmatok hódítására s nem is valamire való állam az, melynek tengerentúli gyarmata ne volna és ujabbakra ne áhítoznék. Az angol kormány gyarmati politikájának egy részletéről hullott le a lepel, amidőn kitűnt, hogy Ugandában a kényszermunkát rendszeresítette. Ez az ország Keletafrikában, a Nílus mellett fekszik s lakosainak Az ajtó nem volt becsukva. Úgy látszik, megfeledkezett róla az asszony este. S mielőtt felesége megakadályozhatta volna, a felügyelő künn volt már és eltűnt az éjszakában. Az asszony az ajtóban állt és kezét tördelte, a kis leány sírt, s amint egy villám újra bevilágította a völgyet, az asszony fenn látta az urát, az Ördöghíd felé kanyargó ösvényen ... nagy része már keresztény. Ezt a kereszténylakosságot dönti rabságba az a kormány mely a kereszténység védelmének ürügye alatt már oly sok hűhót rendezett az európai politikában. Következetességet azonban a kapitalistaállamtól ne várjunk. Humánus és liberális ez, ha nem kerül költségbe; barbár és kegyetlen, ha érdekeit ezzel szolgálhatja. * Másnap reggel megtalálták a felügyelő testét az Ördöghid alatt, halálra zúzódva. És az éjjeli őr megesküdött rá, hogy látta, mikor a Petykó talpig fehérben vezette magával a felügyelőt, fel az Ördöghidra. De harmadnapon világosság derült a rejtelmes ügyre, mivel az urak nem nyugodtak: kutattak, fürkésztek. Váltig azt szerették volna bebizonyítani, hogy a felügyelő valaki busznjának lett az áldozata. És az éjjeliőr, Petykóné, meg a felügyelőné kihallgatásából megtudta a vizsgálóbíró, hogy a kísértetnek nézett alak maga a felügyelő volt, aki nemcsak a Petykó halála után következő három napon járt künn, hanem a Petykó szerencsétlenségének napján is. A Petykóné zokogva beszélte: — Kiáltoztam, könyörgöm alásan, szabadulni akartam. Szegény uram nem hallhatta, mert akkor már a szakadékban feküdt. .. Hát végre is az történt, amit a felügyelő úr akart. .. És szégyenkezve födte el arcát tenyerével. Az öreg Szedlacsek meg igy szállott negyednap reggel, mielőtt munkába mentek volna, a társaihoz: — No, a bakter rosszul látott, nem hiába, hogy olyan templomjára szentlélek. Bizony, azt mondom én tinektek, hogy nincsenek kisértetek. De semmi szükség sincs rájuk. Mert elég baja van a szegény embernek az eleven gazemberekkel is. Budapest, június 16. A válság. A mai napnak egyedüli megemlítésre érdemes mozzanata az a látogatás, amit Fejérváry Justh Gyulánál tett. Justhnak hivatalosan is tudtára adta, hogy az új minisztériumnak vasárnap lesz az eskütétele a királyi várban. Hétfőn a hivatalos lapnak rendkívüli száma jelenik meg s hozni fogja az új miniszterek kinevezését, akik szerdán, június 21-én, mutatkoznak be a képviselőházban. Az osztrák kvóta-bizottság. A Reichsrath mai ülésén megválasztották a kvóta-küldöttség tagjait, akiknek most már a magyar képviselőház kvóta-küldöttségével kellene tárgyalást kezdenie a kvóta kulcs megállapításának ügyében. A legutóbb, királyi döntéssel megállapított kvótaegyezmény ugyanis július elsejével lejár. A magyar képviselőház ezt a küldöttséget, a mai állapotok között semmi esetre sem választja meg. Mi lesz tehát a kvótával? A papiros-alkotmány paragrafus útvesztőjében talál majd erre is kádenciát az új minisztérium. A mentelmi bizottság szombaton délután 4 órakor tart ülést, melyen folytatják a darabantok ügyében megkezdett tárgyalást. Vizsgálat Nyíri mandátumának ügyében. A vizsgálat negyedik napja a mai. Szinte beláthatatlan, hogy mikor ér véget, hacsak valóra nem válik az a híresztelés, hogy Kyiri, mihelyt a miniszterségtől való fölmentését megkapja, lemond a mandátumról. A vacsorajegyek ügyét firtatják még mindig. Természetesen mindenki kifizette az érte járó 2 korona 40 fillért. Érdekes azonban, hogy majdnem valamennyien holsomra szerezték be az étkezőjegyet s csak a választás után fizettek, amikor holmi kérvényező hajlandóság hívei szárnyaltak a levegőben. Különösebb érdekessége csak Bithof Antal járásbírósági írnok kihallgatásának volt. Ez az úr nyilván a választói hadjáratoknak ahoz a közismert alakjaihoz tartozik, akiknek a választás nem anynyira a politikai, mint inkább gyomorszükségleteihez tartozik. Maga ismeri be, hogy 20 esztendeje eszik végig minden vacsorát a tiszteletből. És pedig tekintet nélkül a pártra, amelyik a vacsorát adja, mert a pártállás mellékes, ellenben a vacsora a fődolog. Vallja, hogy jelen volt az ez évi január 8-án tartott Nyiri-féle pártvacsorán is, melyhez a vacsorajegyet egy Zaforek Ferenc nevű embertől kapta és pedig a maga és Barakovics Frigyes kollegája részére, mégpedig mint tiszteletjegyet, ezért tehát sem ő, sem Barakovics nem fizettek semmit. Tanú ezután előadta, hogy húsz év óta minden választás alkalmával minden egyes párt megtisztelte őt azzal, hogy a pártvacsorára meghívtál, s neki tiszteletjegyet adtak a vacsorához. Ez alkalommal is mind a két párt meghivta és tiszteletjegyet küldtek neki, ő tehát kötelességének tartotta, hogy megjelenésével mind a két pártot megtisztelje. A Nyiri-féle banketten felszolgált ételek oly rosszak voltak, hogy azokból ő mint gyomorbajos ember nem is evett, csupán egy adag káposztásrétest fogyasztott el, mert azt nagyon szereti-Bort nem ivott ezen a vacsorán, csak egy pohár sört, amit külön meg is fizetett. Ezt megelőzőleg jelen volt a Darányi-féle pártvacsorán is, hol nagyszerű ellátásban részesült s valóban megtiszteltnek érezte magát a fényes ellátás által, hol bort és sört is ingyen kapott. Azt hitte, hogy a Nyiri-féle bankett is ilyen lesz s arcért ment el oda is. Különben pedig a választásnál Nyiri Sándorra szavazott, mert ő is régi honvéd és lelkesedett a honvédelmi miniszter eddigi katonai ténykedéseiért. Hallgattak ki azután még több tanút is s végül azt határozta a bíróság, hogy azokat a tanukat, akiket beidéztek, de nem jelentek meg s távolmaradásukat nem igazolták, bírság terhe alatt idézi be újból. 163 Az önálló vámtarifa, Budapest, június 16. Megmondtuk, amikor a képviselőház Kossuth Ferencnek az önálló magyar vámtarifa megokolására vonatkozó indítványát tárgyalta, hogy abból csakis a gazdasági kérdésekben való tapasztalatlanság olvashatja ki a gazdasági különválás komoly és elhatározott szándékát. Megírtuk, hogy fából vaskarika ez az indítvány, mert a közös vámtarifát úgy se szó, se beszédképtelenség önálló vámtarifává átgyúrni. A tételek két eltérő irányzatnak a mezőgazdasági és ipari védelemnek kompromiszumából támadtak. Ipari tételeinek gondosan ügyet kellett vetniök Ausztria ipari állapotával, s az ipar egyes fajtáinak fejlettsége szabja meg nemcsak magának a tételeknek nagyságát, de a tételeknek osztályozását is. Ismeretes, hogy a vámtarifák régebben egyes osztályokban pár tételben siklottak végig a védelemre szoruló iparágon, ma pedig száz meg száz specializált alosztályban, külön-külön vámtételekkel megrótt alosztályban szabja meg a védelem mértékét. Ezeknek az alosztályoknak az ipar momentán állapotához kell igazodniok s általánosságban meg nem állapíthatók. Magyarországnak tehát, ha nemcsak a szemnek, hanem a tényleges viszonyoknak szánt tarifához akar jutni, nem lehet alapul vennie a nagyjában osztrák ipari érdekeken alapuló közös vámtarifát. A mi viszonyaink alapos tanulmányozása révén kell megteremteniük új tarifát. Töviről hegyire utat és nem közös tarifából átgyúrtat, mert ez képtelenség. És vájjon Kossuth úr ezt nem tudta volna ? Dehogy is nem ! Azonban nem az önálló vámtarifa megteremtése a fő ezeknek az uraknak. Utat és módot kellett találni, hogy a gazdasági különválás sürgető szükségét belefojthassák a jóakarat áradatába. Minő kedvező útt erre a bizottsági tárgyalások végtelen huzavonája. Kossuth úr sajtójával világgá kürtöltette csak nem is oly rég, hogy egymagában dolgozik ezen az önálló tarifatervezeten. Elő azzal a tarifatervezettel! Ila heteken át zsebrevágta a szorgalmas munkának előlegezett dicsérőáradatot, most már a bíváló ítéletnek is had következzen el a napja. Belenyugszunk egyébként abba is, hogy sem Kossuth úr saját külön tervezetéhez, sem a közgazdasági bizottság kiskedden elkészülő tarifajavaslatához nem lesz egyhamar szerencsénk. Ámde, ha majd elkészül, kivel szemben akarják majd alkalmazni a magyar parlament újdonsült urai ? Hiszen a mai bizottsági ülésen Kossuth kikottyantotta, hogy sem Olaszországgal, sem Németországgal szemben nem, mert „nemigen hihető, hogy az ezekkel a közös vámtarifa alapján megkötött kereskedelmi szerződéseken bármit is változtatni lehetne, mert a német kormány aligha lesz hajlandó arra, hogy a Németországgal kötött szerződést, mely szerződések egész láncolatának egyik láncszeme, a mi kedvünkért megváltoztassa". Tán Szerbiával meg Montenegróval szemben? Ne kerteljenek ennél a kérdésnél is az urak. Vallják meg, hogy az önálló vámtarifa kell nekik. De nem azért, hogy ennek alapjára az önálló vámterület épületét emeljék fel, hanem csak azért, hogy amint Darányi mondta, ilyen is legyen. Mondják meg nyíltan, hogy a kereskedelempolitikai változás kapuját 1917-ig, ameddig kereskedelmi szerződésünk Németországgal s a gazdasági helyzetünkre jelentős egyéb országokkal tart, határozottan bevágták. De ha ilyentén állnak a dolgok, mirevaló a vámtarifa-tárgyalás munkája. Mi ez, ostobaság, komédia vagy a függetlenségiektől megszokott közönséges politikai csalás? Tán csak nem most akarják már elkészíten a több, mint egy évtized múlva esedékes új kereskedelmi tárgyalások alapvető tarifáját? Most, hogy azután, mint elavultat, majd egyszerűen félrevethessék?