Népszava, 1905. június (33. évfolyam, 90–115. sz.)

1905-06-17 / 104. szám

1905. június 14. * NÉPSZAVA Vissza a középkorba! Az angol gyarmatügyi miniszter a parla­ment legutolsó ülésén kijelentette, hogy megfelel a valóságnak az a rendelet, mely szerint az angol kormány Ugandában be­hozta a kényszermunka-rendszert. A rendelet szerint minden benszülött férfinak, aki nem tudja adóját megfizetni, egy hónapig kény­szermunkát kell végeznie. A gyarmatügyi miniszter beismerte, hogy a kényszermunká­latokról szóló rendeletnek gazdasági okok­ból csakugyan érvényt szereztek. A kapitalizmus tehát középkori eszközök alkalmazásától sem riad vissza, ha financiá­lis érdekeiről van szó. És ha megteszi ezt Anglia, amely oly előszeretettel szokta üz­leteit a humanizmus s a kultúra leplével ta­kargatni, mit várhatunk más államoktól? Egy évszázad véres küzdelme volt szük­séges, hogy a rabszolgaságot megszüntesse s szabaddá tegyen minden embert. A mo­dern kapitalizmus csakhamar megtalálta a módját, hogy a „szabaddá" tett embertársa­kat ismét igájába hajtsa s a rabszolgaság helyett kifejlődött a kérszolga-rendszer. Ez a rendszer most is orgiákat ül az egész kapitalista világban s itt az ember kizsákmányolása hazug jelszavak alatt a legféktelenebb módon történik mindenütt. A gyarmatokban azonban még ezekre a jelszavakra sincs szükség. Azok jó messze vannak, az ott történő borzalmasságok csak ritkán kerülnek nyilvánosságra, ott tehát a füstnélküli lőpor, a dum-dum lövegek s a golyószóró fegyverek segélyével a legva­dabb embernyúzás is szabad, sőt ha a szük­ség és célszerűség úgy kívánja, vissza lehet állítani a rabszolgaság dicső intézmé­nyét is. Érthető tehát, hogy a kapitalistáknak mily nagy érdeke a gyarmatok megszerzése s érthető, hogy az ilyen expedíciókért nem sajnálják sem a pénz-, sem a véráldo­zatot, már azért sem, mert hiszen mások pénzéről és véréről van szó. Különösen ujabb időkben dühöng a vágy ujabb és ujabb gyarmatok hódítására s nem is vala­mire való állam az, melynek tengerentúli gyarmata ne volna és ujabbakra ne áhí­toznék. Az angol kormány gyarmati politikájának egy részletéről hullott le a lepel, amidőn kitűnt, hogy Ugandában a kényszermunkát rendszeresítette. Ez az ország Keletafriká­ban, a Nílus mellett fekszik s lakosainak Az ajtó nem volt becsukva. Úgy látszik, meg­feledkezett róla az asszony este. S mielőtt fele­sége megakadályozhatta volna, a felügyelő künn volt már és eltűnt az éjszakában. Az asszony az ajtóban állt és kezét tördelte, a kis leány sírt, s amint egy villám újra bevilá­gította a völgyet, az asszony fenn látta az urát, az Ördöghíd felé kanyargó ösvényen ... nagy része már keresztény. Ezt a keresztény­lakosságot dönti rabságba az a kormány mely a kereszténység védelmének ürügye alatt már oly sok hű­hót rendezett az európai politikában. Következetességet azonban a kapitalista­államtól ne várjunk. Humánus és liberális ez, ha nem kerül költségbe; barbár és ke­gyetlen, ha érdekeit ezzel szolgálhatja. * Másnap reggel megtalálták a felügyelő testét az Ördöghid alatt, halálra zúzódva. És az éjjeli őr megesküdött rá, hogy látta, mikor a Petykó talpig fehérben vezette magával a felügyelőt, fel az Ördöghidra. De harmadnapon világosság derült a rejtelmes ügyre, mivel az urak nem nyugodtak: kutattak, fürkésztek. Váltig azt szerették volna bebizonyí­tani, hogy a felügyelő valaki busznjának lett az áldozata. És az éjjeli­őr, Petykóné, meg a felü­gyelőné kihallgatásából megtudta a vizsgálóbíró, hogy a kísértetnek nézett alak maga a felügyelő volt, aki nemcsak a Petykó halála után követ­kező három napon járt künn, hanem a Petykó szerencsétlenségének napján is. A Petykóné zokogva beszélte: — Kiáltoztam, könyörgöm alásan, szabadulni akartam. Szegény uram nem hallhatta, mert akkor már a szakadékban feküdt. .. Hát végre is az történt, amit a felügyelő úr akart. .. És szégyenkezve födte el arcát tenyerével. Az öreg Szedlacsek meg igy szállott negyed­nap reggel, mielőtt munkába mentek volna, a társaihoz: — No, a bakter rosszul látott, nem hiába, hogy olyan templomjára szentlélek. Bizony, azt mondom én tinektek, hogy nincsenek kisértetek. De semmi szükség sincs rájuk. Mert elég baja van a szegény embernek az eleven gazemberek­kel is. Budapest, június 16. A válság. A mai napnak egyedüli meg­említésre érdemes mozzanata az a látoga­tás, amit Fejérváry Justh Gyulánál tett. Justhnak hivatalosan is tudtára adta, hogy az új minisztériumnak vasárnap lesz az eskütétele a királyi várban. Hétfőn a hi­vatalos lapnak rendkívüli száma jelenik meg s hozni fogja az új miniszterek kine­vezését, akik szerdán, június 21-én, mutat­koznak be a képviselőházban. Az osztrák kvóta-bizottság. A Reichsrath mai ülésén megválasztották a kvóta-küldöttség tagjait, akiknek most már a magyar képviselő­ház kvóta-küldöttségével kellene tárgyalást kez­denie a kvóta­ kulcs megállapításának ügyében. A legutóbb, királyi döntéssel megállapított kvóta­egyezmény ugyanis július elsejével lejár. A ma­gyar képviselőház ezt a küldöttséget, a mai állapotok között semmi esetre sem választja meg. Mi lesz tehát a kvótával? A papiros-alkotmány paragrafus útvesztőjében talál majd erre is ká­denciát az új minisztérium. A mentelmi bizottság szombaton délután 4 órakor tart ülést, melyen folytatják a darabantok ügyében megkezdett tárgyalást. Vizsgálat Nyíri mandátumának ügyében. A vizsgálat negyedik napja a mai. Szinte belát­hatatlan, h­ogy mikor ér véget, hacsak valóra nem válik az a híresztelés, hogy Kyiri, mihelyt a miniszterségtől való fölmentését megkapja, lemond a mandátumról. A vacsorajegyek ügyét firtatják még mindig. Természetesen mindenki kifizette az érte járó 2 korona 40 fillért. Érdekes azonban, hogy majdnem valamennyien holsomra szerezték be az étkezőjegyet s csak a választás u­tán fizet­tek, amikor holmi kérvényező hajlandóság hívei szárnyaltak a levegőben. Különösebb érdekessége csak Bith­of Antal járás­bírósági írnok kihallgatásának volt. Ez az úr nyil­ván a választói hadjáratoknak ahoz a közismert alakjaihoz tartozik, akiknek a választás nem any­nyira a politikai, mint inkább gyomorszükségletei­hez tartozik. Maga ismeri be, hogy 20 esztendeje eszik végig minden vacsorát a tiszteletből. És pedig tekintet nélkül a pártra, amelyik a vacsorát adja, mert a pártállás mellékes, ellenben a vacsora a fődolog. Vallja, h­ogy jelen volt az ez évi január 8-án tartott Nyiri-féle pártvacsorán is, melyhez a vacsorajegyet egy Zaforek Ferenc nevű ember­től kapta és pedig a maga és Barakovics Frigyes kollegája részére, még­pedig mint tiszteletjegyet, ezért tehát sem ő, sem Barakovics nem fizettek semmit. Tanú ezután előadta, hogy húsz év óta minden választás alkalmával minden egyes párt meg­tisztelte őt azzal, hogy a pártvacsorára meghívtál, s neki tiszteletjegyet adtak a vacsorához. Ez alka­lommal is mind a két párt meghivta és tisztelet­jegyet küldtek neki, ő tehát kötelességének tar­totta, hogy megjelenésével mind a két pártot megtisz­telje. A Nyiri-féle banketten felszolgált ételek oly rosszak voltak, hogy azokból ő mint gyomorbajos ember nem is evett, csupán egy adag káposztás­rétest fogyasztott el, mert azt nagyon szereti-Bort nem ivott ezen a vacsorán, csak egy pohár sört, amit külön meg is fizetett. Ezt megelőzőleg jelen volt a Darányi-féle pártvacsorán is, hol nagy­szerű ellátásban részesült s valóban megtiszteltnek érezte magát a fényes ellátás által, hol bort és sört is ingyen kapott. Azt hitte, hogy a Nyiri-féle bankett is ilyen lesz s arcért ment el oda is. Különben pedig a választásnál Nyiri Sándorra szavazott, mert ő is régi honvéd és lelkesedett a honvédelmi miniszter eddigi katonai ténykedéseiért. Hallgattak ki azután még több tanút is s végül azt határozta a bíróság, hogy azokat­­ a tanukat, akiket beidéztek, de nem jelentek meg s távol­maradásukat nem igazolták, bírság terhe alatt idézi be újból. 163 Az önálló vámtarifa, Budapest, június 16. Megmondtuk, amikor a képviselőház Kossuth Ferencnek az önálló magyar vám­tarifa megokolására vonatkozó indítványát tárgyalta, hogy abból csakis a gazdasági kérdésekben való tapasztalatlanság olvas­hatja ki a gazdasági különválás komoly és elhatározott szándékát. Megírtuk, hogy fából vaskarika ez az indítvány, mert a közös vámtarifát úgy se szó, se beszéd­képte­lenség önálló vámtarifává átgyúrni. A tételek két eltérő irányzatnak a mező­gazdasági és ipari védelemnek kom­promiszumából támadtak. Ipari tételeinek gondosan ügyet kellett vetniök Ausztria ipari állapotával, s az ipar egyes fajtáinak fejlettsége szabja meg nemcsak magának a tételeknek nagyságát, de a tételeknek osz­tályozását is. Ismeretes, hogy a vámtarifák régebben egyes osztályokban pár tételben siklottak végig a védelemre szoruló ipar­ágon, ma pedig száz meg száz specializált alosztályban, külön-külön vámtételekkel meg­rótt alosztályban szabja meg a védelem mértékét. Ezeknek az alosztályoknak az ipar momentán állapotához kell iga­zodniok s általánosságban meg nem ál­lapíthatók. Magyarországnak tehát, ha nemcsak a szemnek, hanem a tényleges viszonyoknak szánt tarifához akar jutni, nem lehet alapul vennie a nagyjában osztrák ipari érdekeken alapuló közös vámtarifát. A mi viszonyaink alapos tanulmányozása révén kell megteremteniük új tarifát. Tövi­ről hegyire utat és nem közös tarifából átgyúrtat, mert ez képtelenség. És vájjon Kossuth úr ezt nem tudta volna ? Dehogy is nem ! Azonban nem az önálló vámtarifa megteremtése a fő ezek­nek az uraknak. Utat és módot kellett ta­lálni, hogy a gazdasági különválás sürgető szükségét belefojthassák a jó­akarat árada­tába. Minő kedvező útt erre a bizottsági tárgyalások végtelen huza­vonája. Kossuth úr sajtójával világgá kürtöltette csak nem is oly rég, hogy egymagában dolgozik ezen az önálló tarifatervezeten. Elő azzal a tarifatervezettel! Ila heteken át zsebrevágta a szorgalmas munkának elő­legezett dicsérőáradatot, most már a bíváló ítéletnek is had következzen el a napja. Belenyugszunk egyébként abba is, hogy sem Kossuth úr saját külön tervezetéhez, sem a közgazdasági bizottság kiskedden el­készülő tarifajavaslatához nem lesz egy­hamar szerencsénk. Ámde, ha majd elké­szül, kivel szemben akarják majd alkal­mazni a magyar parlament újdonsült urai ? Hiszen a mai bizottsági ülésen Kossuth ki­kottyantotta, hogy sem Olaszországgal, sem Németországgal szemben nem, mert „nemigen hihető, hogy az ezekkel a közös vámtarifa alapján megkötött kereskedelmi szerződése­ken bármit is változtatni lehetne, mert a német kormány aligha lesz hajlandó arra, hogy a Németországgal kötött szerződést, mely szerződések egész láncolatának egyik láncszeme, a mi kedvünkért megváltoztassa". Tán Szerbiával meg Montenegróval szem­ben? Ne kerteljenek ennél a kérdésnél is az urak. Vallják meg, hogy az önálló vám­tarifa kell nekik. De nem azért, hogy ennek alapjára az önálló vámterület épületét emel­jék fel,­ hanem csak azért, hogy amint Darányi mondta, ilyen is legyen. Mondják meg nyíltan, hogy a keres­kedelempolitikai változás kapuját 1917-ig, ameddig kereskedelmi szerződésünk Német­országgal s a gazdasági helyzetünkre jelen­tős egyéb országokkal tart, határozottan bevágták. De ha ilyentén állnak a dolgok, mire­való a vámtarifa-tárgyalás munkája. Mi ez, ostobaság, komédia vagy a függetlenségiek­től megszokott közönséges politikai csalás? Tán csak nem most akarják már elkészí­ten a több, mint egy évtized múlva esedé­kes új kereskedelmi tárgyalások alapvető tarifáját? Most, hogy azután, mint elavul­tat, majd egyszerűen félrevethessék?

Next