Népszava, 1905. június (33. évfolyam, 90–115. sz.)

1905-06-01 / 90. szám

1905. június 1. NÉPSZAVA lasztókerü­letek új beosztását is tartalmazó és a magyar értelmiségi cenzust is magában foglaló választási törvényjavaslatot terjesszen a kép­viselőház elé. Boda Vilmos aggályosnak tartja az általá­nos választói jogot, melyre nézve a függetlenségi párt még nem foglalt határozott állást úgy­szintén a községenkénti titkos szavazást, mert a magyar nép inkább szereti a nyilvános válasz­tást és mert a községi titkos szavazás tág teret nyitna a jegyzők visszaéléseinek. Papp Zoltán nem fogadja el az előadói javas­latot, mert kormányzati előintézkedések és az ezekkel egyedül beszerezhető adatok tanulmányo­zása nélkül ilyen fontos kérdésben alapos véle­ményt mondani nem lehet. Barátja a nép mennél tágabb szabadságának, mégis ismer oly korláto­kat, melyeket nemzeti szempontból kivált a nem­zetközi szocialistákkal szemben állítani kell. Barabás Béla elnök, nagyjában elfogadja az előadó javaslatát, mert az általános választói jog követelése úgyszólván a levegőben van és ez elöl a függetlenségi párt annál kevésbbé tér­het ki, mert a közhangulat keltésében nagy része volt. Benyovszky gróf kivált a bizottság kiküldését ellenzi, mert a jövendő parlamenti kormányt veszélyezheti. Rajk Aladár javaslatának védelmében utal arra, hogy úgy tudja, hogy a függetlenségi párt igenis az általános szavazati jog álláspontjára helyezkedett, ami természetesen nem zárja ki azon kivételeket, melyek nemzeti és erkölcsi szempontból szükségesek. A nép joggal elvárja a párttól, hogy ígéreteit teljesítse, nem pedig hogy azonnal az első alkalommal, mely hozzá még csak eszmei állásfoglalásra késztet, rezer­vátok mögé vonuljon. Az elnök szavazásra bocsátván a kérdést, a bizottság többsége az előadói javaslatot mel­lőzi és helyébe Papp Zoltán következő javaslatát fogadja el: „A képviselőház a választói jog ki­terjesztését annyira érett kérdésnek tekinti, hogy a jelenlegi válság megoldásánál az országgyűlés többségének egyik legégetőbb gondját képezik. Tekintettel azonban arra, hogy az országnak ki­— Már régen, déli harangszó óta, Mari szinte megtántorodik: — Jézus Mária . . . Jézus Mária . .. dadogja, gyere fiam. — És ölébe kapva fiát, szalad a falu felé. A kapások csak nézik, nem szólnak utánna. Tudják, hogy nem rendes dolog, hogy a Tercsike ebéd óta nem sirt. Addig jó, míg a beteg gyerek sírni tud. Marit alig bírja a lába. Tegnap estétől nem evett, a Peti is nehéz, és a rémület is úgy el­gyöngítette. — Mért nem szóltál valakinek a faluban? — kérdi fiától. — A szomszédban nem volt senki otthon ... és féltem, a Tercsike nagyon hánykolódott, aztán nem is mozgott... Az asszonynak reszket az ina. Leteszi a fiút, úgy gyorsabban futhat. Pedig hiába már. Az alacsony, földes szobá­ban, a teknőben egészen elsárgultan fekszik Tercsike. Testecskéje csaknem meztelen, mert minden takarót lerugdalt magáról, míg a halállal vidódott. Már csaknem egészen hideg, pedig mi­lyen tüzes volt reggeli — Gyöngyöm, magzatom, virágszálam ... — fuldoklik az asszony — fehér galambocskám, hát elröpültél tőlem ... — és csókolja, öleli a ráncos, kis testet. A doktor pedig, aki mint halottkém meg­vizsgálja a beteget, másnap kijelenti: — Nem kellett volna belepusztulni a gyerek­nek. Nagy láza volt, semmi egyéb. Ha a medi­cinát rendesen adják neki, meg vízzel borogat­ják, okvetlenül meggyógyul. Ilyenek maguk: ketten vannak hozzá, de a gyerekkel egyik se törődik. A sovány asszony meg csak sir, sir szív­szakadva. Minek mondja a doktornak, hogy az urára a királynak volt sürgős szüksége, neki meg kapálnia kellett, hogy a doktor harminc krajcárja meg a medicinára negyvenre valahonnan előkerüljön. Minek mondja? A doktor úgy sem érti meg az ő nagy keserűségét és si­kercsike úgyis meg­halt már, számíthatatlan kárára jelenleg parlamenti kormánya nincsen, e nagy horderejű kérdések pedig elő­leges közigazgatási intézkedések nélkül meg nem oldhatók, a kérvények intézkedés tárgyát nem képezhetik. Mindazonáltal a képviselőház a kér­vényekből kifolyólag is megragadja az alkalmat arra, hogy a választói jog reformjának sürgős­ségét nyomatékkal hangoztatja és a kérvényeket a kormánynak, a belügyminiszter kezéhez azzal adja ki, hogy a beterjesztendő törvényjavaslat megalkotásánál ezek tartalmát vegye figyelembe." SZEMLE. Budapest, május 30. Munkások és munkássajtó. Lipcsei testvérlapunkban, a „Leipziger Volkszeitung"-­ban olvasunk rövid jelentést egy statisztikai puhatolódzás eredményéről, amely azt volt hivatva kideríteni, hogy az ottani szervezett gépészek és fűtök mely lapokat olvasnak. Az eredmény az volt, hogy a megkérdezetteknek 83­5 százaléka a pártlap előfizetője volt, 5­8 százaléka pol­gári lapra fizetett elő, 4­9 százalék nem olvas lapot, a többi pedig nem válaszolt. Látjuk, hogy a pártlap olvasói túlnyomó sokan vannak a munkások között, szemben azokkal, akik vagy egyáltalán nem olvas­nak, vagy polgári lapokból merítik szellemi táplálékukat. Lipcsei testvérlapunk azonban mégis elégedetlen az eredménnyel. Jelszava az, hogy minden munkásnak, kivétel nélkül, olvasnia kell saját lapját! Persze, mi innen Budapestről irigykedve nézzük már ezt az eredményt is. Várjon, ha mi intéztünk volna hasonló kérdést a budapesti munkásokhoz: milyen eredményre jutottunk volna ? Messze, igen messze vagyunk még attól, hogy olyan fényes eredményre hivatkozhassunk mint lipcsei testvéreink. Bár az utolsó eszten­dőkben sokat, nagyon sokat tett sajtójáért a magyar munkásság, az, amit elértünk még igen messze van attól, amit elérnünk kellett és lehetett volna. Éppen ez a lipcsei statisz­tika és az elégedetlenség, amely lipcsei testvérlapunkat eltölti vele szemben, iga­zolja, hogy komoly, kitartó munkával igen nagy eredményeket lehet e téren elérni. Mutatja, hogy a polgári lapok kiszorítása nem utópia, és nem üres frázis az a jelszó, hogy a munkások lapjának ott k­ell lenni minden munkás asztalán! Amit lipcsei elvtársaink elértek: mi ne érhetnők el ? Hiányzik belőlünk az ő kitartó áldozatkész munkakedvük? Hiányzik belő­lünk az agitációnak, a propagandának az az ereje, mely őket eltölti ? Nem! Ugyanannak az eszmének vagyunk har­cosai mint ők. Ugyanazon rendszer ellen küzdünk, mint ők. Fegyvereink az övéké is, lelkesedésünk tüze nem lángol alacso­nyabban, mint az övéké. Lessz, mert kell, hogy legyen, elég erőnk, elég akaratunk utolérni őket az eredmények terén. Nem nyugszunk, míg társainkat a munkában, egytől-egyig nem tesszük társainkká küzdel­münkben is! De kétségkívül az ügyvédi kar nagyon sok tagja is alaposan rászolgál, hogy a közvélemény ellenszenvét szítsa és megerő­sítse. A legjobb ügyvéd hivatását nem a­ jog­védelemben, hanem a mindenáron való pörös­ködésben keresi s a perköltségek szaporí­tásában találja ambícióinak kielégítését. Mint minden munkának, az ügyvédi mun­kának is jár tisztességes díjazás. De leg­többször a legegyszerűbb és legjelentékte­lenebb perekben is oly sok hiábavaló „munka" végeztetik, amit indokolni semmi­vel sem lehet. Az ily munkákért megálla­pított legkisebb díj is érzékenyen sújtja a peres feleket s azért a közvéleményben nem fog rokonszenvet ébreszteni az ügyvédi kar ebbeli panasza. Általánosságban a magyar ügyvédi kart azzal is vádolhatjuk, hogy a törvények és jogok megsértése ellen sohasem tiltakozott, hanem közönyösen nézte és tűrte a hatalom minden jogtiprását, különösen, ha a szegény és védtelen munkásosztály ellen irányult. Pedig az ügyvédi kar sokat tehetne e té­ren. Mulasztása megbosszulta magát, mert már vele szemben is kirúg az osztály­bíróság. Panaszkodnak az ügyvédek. A budapesti ügyvédi kamara hosszú em­lékiratban panaszolja el az ügyvédi kar sérelmeit. A panasz főleg a bírák ellen irányul, akik az ügyvédekkel szemben durva magaviseletet tanúsítanak, őket ok nélkül sértegetik, a tárgyaló­teremből kiutasítják s­­ a perköltséget kis összegben állapítják meg. Szomorú jelenség, hogy az igazságszol­gáltatás egyik tényezője ily súlyos vádak­kal kénytelen a másik tényezőt illetni, — de még szomorúbb, hogy a panaszra a bírák sok okot szolgáltatnak. Különösen gyakori a panasz a bünpöröknél, ahol a bíróság már előre állást foglal a terheltek bűnös­sége mellett s minden módon zaklatja, sőt megakadályozza az ügyvédet, hogy védence ártatlanságát beigazolhassa. A törvénytevés pártatlanságába vetett hitet e viszálykodás nagy mértékben megingatja. A család bomlása. Kosutány Tamás kolozsvári egyetemi ta­nár felolvasást tartott az új házassági jog első tíz évének tanulmányairól. Két érdekes körülményt említett fel. Statisztikai adatok alapján konstatálta, hogy a házasságkötések száma csökken, ellenben a törvénytelen gyer­mekek számaránya, bár lassan, de követke­zetesen nő. A tudós professzor szerint, (mert minden egyetemi tanár „tudós"), nem loká­lis, hanem olyan világraszóló jelenségek ezek, melyek, mint valami árnyék, nyomon kísérik civilizációnkat. És ebben a tanár úrnak teljesen igaza van. A civilizáció ugyanis, bár óriási mértékben kifejlődött, de egész tömegeket érintetlenül hagyott. A civilizáció minden előnyét a népesség egy töredéke foglalja le maga számára, a nagy tömegeknek pedig csak az árnya, ha átka marad meg. A technika nagyszerű vívmá­nyai nem a munkát, az exisztenciát könnyí­tik, hanem a kizákmányolás eszközéül hasz­náltatnak fel, miáltal a nagy tömegek sorsa és jövője mindinkább bizonytalanabbá válik. Ez a bizonytalan helyzet s a megélhetés nehézsége riaszt el a házasságoktól, e kö­rülménynek pedig terr­észetes a következménye a törvénytelen gyermek. A mai társadalmi rend keretén belül ez az állapot semmiféle törvényes rendsza­bállyal sem szüntethető meg. A családi élet szentségét és bensőségét meggyalázta a tőke uralma, mely nemcsak a családfőt, de a feleségét és serdületlen gyermekét is jár­mába fogja. A családtagok úgyszólván sohasem lehetnek mind együtt, de az élet­fentartás nehézsége önálló családi tűzhely alapítását is lehetetlenné teszi; a családi élet minden nyilvánulását idegenek jelen­léte feszélyezi, azoké, akikkel a házi tűz­helyet megosztani kénytelenek, így bomlik tehát szüntelenül a család, bomlasztja az a társadalom, mely farizeus módon folyton siránkozik a család bomlása fölött és bennünket vádol a családi élet szétzüllesztésével. 11 Budapest, május 30. A képviselőház június 2-án, pénteken délelőtt 10 órakor ülést tart, melyen Kossuth Ferenc indítványának tárgyalását folytatják. A válság. Teljes szélcsend. A Keglevich sorsa iránt való részvét, ami anyagot adott a beszél­getésre, s minő politikai beszéd nem lyukad ki végül a válságra, teljesen elült, s vele mintha a kombinációk földi maradványait is eltakarították volna. A személyválogatás találós játéka is oly­annyira unalmassá vált, hogy gúnyosan nevet­nek mindenkire, aki nevekkel még csak előállani is merészel. Azelőtt gyanús volt mindenki, aki él, s hogy az élőket mind fölvonultatták s le­gyilkoltatták, mint a Ponson du Terrail-féle rémregényekben, most már csak a föltámasztás

Next