Népszava, 1905. június (33. évfolyam, 90–115. sz.)

1905-06-22 / 108. szám

­. évfolyam. Budapest, 1905. junius 22., csütörtök. 70. (108.) szám. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre . . 19.20 kor. I negyed évre ..80 kor. fél évre . . 9.60­0 ! egy hóra . . 1.60 » Volksstimmeval együtt havonta 40 fillérrel több. Egyes szám ára 6 fillér. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. M­egjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VII., Kerepesi­ út 32. (Telefon-szám 64—94.) KIADÓHIVATAL: VII., Nyár­ utca 1. sz. (Telefon-szám 82—61.)­ ­ Június 25-én nagy népgyűlést tart Budapest munkásnépe. Napirend: A koalíció és a választói jog. Videant consules! Az alkotmány pecsétes okmánya dara­bokra tépetten hever az új kormány lábai alatt. Eltépték, letaposták. A magyar képviselőház állapította meg ezt a mai ülésén. S a mai napon egyet­értünk a magyar képviselőházzal: igaz, így van. Az alkotmányt széttépték, letapos­ták. A tetteiért nem felelős király nevében, de a saját felelősségére tette ezt az új kormány. Hogy hivatalát elfoglalta, már az is parlament-ellenes, tehát alkotmányellenes volt. S hogy az első negyedórában elnapolta a Házat, hogy a bizalmatlansági határozat ellenére is tovább kormányoz: ez is az. A Fejérváry-kabinet alkotmánysértést kö­vetett el. Gyalázatosan nagy bűn ez, még a mi szemünkben is. Még a mi szemünkben is, akiknek pedig ehez a legázolt alkotmány­hoz semmi közünk sem volt. Akiknek egyet­len joga sem csorbult a mostani jogtiprás­sal. Akiknek egyetlen érdekünk sem sérült meg a mostani erőszakoskodásnál. Mert jogaink nincsenek, mert érdekeinket eddig sem védték. Mily örök nagy bűnnek kell lennie tehát azok szemében, akiknek jogait, érdekeit gázolta le ez az alkotmánytiprás! És mégis, ha mélyebbre tekintünk s a nagy felzúdulás tajtékos hullámai alatt ke­ressük a parlament komoly ellentállásának tengermély vizét: sekélyes mocsárvizet le­lünk csak. Mit tett ma Fejérváry? Ujat? Nem! Többség nélkül vállalt kormányt. Igaz, de Tisza hónapokig kormányzott többség nélkül. Költségvetés nélkül fog kormányozni. Tisza is, mások is megtették régen. Elnapolta ex-lex-ben a Házat. Tisza meg ezen is túl tett, még fel is oszlatta. Az alkotmány — mindig a kiváltságosoké értendő — nem ma került a sorba. Fejér­váry csak újból végig taposott rajta. A nagy-nagy felzudulás elkésett egy kissé. És maga ez a felzudulás és eredménye, a képviselőház mai határozata: várjon mit jelent? Semmit. Alkotmányellenesnek nyilvánítja az el­napolást. Az volt enélkül a kijelentés nél­kül is. Megtiltja az adószedést költségvetés nél­kül. Eddig is tilos volt. Megtiltja az újoncozást megszavazott lét­szám nélkül. Eddig is tiltva volt. Megtiltja a póttartalékosok behívását-Eddig sem volt megengedve. Megtiltja a kereskedelmi szerződések meg­kötését. Eddig se lehetett megkötni őket a parlament nélkül. Megtiltja a meg nem szavazott kvóta ki­fizetését. Eddig se volt szabad kifizetni. A nagy, hosszú, erélyes határozat csupa olyat mond ki, amit már a törvények amúgy is parancsolnak, amit eddig se lett volna szabad megtennie a kormányoknak és amit azért mégis megtett eddig ex-lex ide­jén minden kormány. Vagy alkotmányos volt-e a Tisza-féle ex-lex-választás? És lám, még csak vád alá sem helyezte érte a koalíció! Amit Fejér­váry tett és tenni fog, az sem lesz alkot­mányos,­­ a mai határozat nélkül se lett volna az — de ki fogja megakadályozni és ki fogja felelősségre vonni érte? Nem természetes, önmaguktól következő megállapításokat kellett volna az ellenzék­nek ma az alkotmánytiprással szembe­sze­gezni. Ha ezek segítenének akkor már ré­gen tündöklő fényben ragyogna a magyar alkotmány. A kormány tetteire nem szavak­kal, hanem tettekkel lehet csak válaszolni. Az alkotmánytiprást nem megállapítani kell, hanem meggátolni és megtorolni. Persze, ehez hatalom kell. S a hatalom ma kizáróan a kormány kezeiben van. A parlament határozhat, de a kormány cse­lekszik. És miért van ez így? Mert a par­lament nem az egész országé, nem a népé, hanem egy maroknyi kiváltságossé! Hát nem nyílik ki a koalíció szeme még most sem ? Nem látja, hogy mi az oka az Az elégtétel. — A Népszava eredeti tárcája. — írta Aiglon. Már négy nap óta tartott a menetelés. El­fáradva, csaknem élettelenül bolyongtak az el­csigázott rezervisták, göröngyös utakon a harc­mező felé, hogy ott a „nagy és szent hatalom" nevében öljék embertársaikat. A nap már régen nyugvóra tért, amikor sza­bad helyre, síkságra értek. Rideg parancsok hangzottak s csakhamar felállították a tábori sátrakat, a fegyvereket gúlába rakták, majd meg­támadták a szerkocsikat, hogy leszedjék róluk a pokrócokat, zsákokat és rég várt pihenőre tér­hessenek. Mindenki igyekezett, csupán Tschirkow ődön­gött. Szergiuszba ütődött, aki dühösen rákiáltott: — Hát nincsen szemed, te ? ... De nem fe­jezte be gorombaságát, meghökkenve tapasztalta, hogy egy régi ismerősét illette az imént elkez­dett kifakadással. — Te vagy, Tschirkow? — susogta megle­petten. — Én! — felelt ez és mélyen szemébe nézett bajtársának. Szó nélkül folytatták aztán a mun­kát. Ezalatt kigyúltak az őrtüzek, csillagos és borult a tájra, egyik-másik katona mélabús dalba fogott, melyet egynehányan kísérni próbáltak. A dal is untatott, abbahagyták. — No­, fiuk, kiáltott most Rodrow káplár, szentori hangon, hagyjátok abba a kornyikálást, inkább álljon elő, aki mesét tud. Csakhogy senki sem állott elő. Tschirkow éppen akkor készült lefeküdni, őt fogta meg a káplár. — Ha mesélsz, akkor lefeküdhetsz — mondá, miközben karonragadta. Tschirkow ötött-hatolt, szabadkozott, de Rod­row ragaszkodott parancsához. — Beszélek majd, — mondá, mikor látta, hogy nem tud szabadulni — de az életemből. Meséket nem tudok. És feszült figyelem közepette kezdett beszélni. Bányász vagyok, kevés keresetem volt, de elég ahoz, hogy egy régi szerelmemet elvegyem. Mondom, megnősültem és elvettem egy olyan leányt, akiért rajongtam, s aki úgy mutatta, mintha igazán szeretne. A munkában pokoli kí­nokat szenvedtem, néha azt hittem, hogy nem bírom tovább. De ha arra gondoltam, minő bol­dogság vár reám otthon — könnyen tűrtem min­den nyomorúságot a bányában. Egy kis gyerme­künk született, de rövidesen meghalt s ezután olyan sivár, üres és nagy volt a lakásom. — Adjuk ki a lakás egy részét — ajánlottam az asszonynak. Hozzá voltam szokva, hogy mindig akaratom szerint cselekszik. Ez egyszer azonban ellene mondott. Össze is pöröltünk érte. Mikor másnap hazajöttem a munkából, magammal hoztam Szergiusz barátomat, ki szintén abban a bányában dolgozott, de más tárnában. Az asszonynak tetszett az új lakó. Csinos, be­szédes fiú volt és én is örültem, mert most már­nem találtam olyan elhagyatottnak lakásunkat. Jó ideig tartott ez így, nekem sohasem jutott eszembe a féltékenykedés. Erre különben semmi okom nem volt addig, míg egy lesújtó felfede­zésre nem jutottam. A bányába mentem mun­kába, délig dolgoztunk, ekkor rosszul lettem, haza kellett mennem. Roppant lázas voltam, azt hittem, elolvadok s úgy véltem, nem árt majd egy kis hi­sitő. Egy útbaeső csapszékbe tértem be és italt kértem. Amikor ajkamhoz emelt pohárral véletlenül a helyiség hátsó részébe pil­lantok, megdöbbentő látvány tárult elém. A sa­rokban, egy gömbölyű asztalnál a feleségem és Szergiusz egymásnak támasztott orcákkal, halkan beszélgettek. Nem tudom észrevett­e az asszony, én semmit sem akartam látni. Gyorsan fizettem és elhagy­tam a csapszéket. Hova menjek? kérdem magamtól, de aztán arra a meggyőződésre jutot­tam, h­ogy jobb lesz bevárni az estét. Lehet, hogy az asszony estig meggondolja a dolgot és haza megy. Mire este lett és hazamentem, az asszony tényleg otthon volt. Feküdt, félve húzta magára a takarót és remegve várta, hogy elkezd­jem a „jelenetet". — Csakhogy én egy szót sem szóltam, lefeküdtem , mély álomban töltöttem az éjszakát. Reggel, mintha mi sem történt volna, munkába mentem — este hazajöttem. Így volt ez hosszú időn át. Az asszony napról-napra izgatottan leste, hogy mikor fogom felelősségre vonni, de én szótalan és hideg maradtam. Borzasztóan hatott reá viselkedésem és mond­hatom : noha imádtam ezt a bűnös teremtést , kegyetlen örömmel szemléltem elvirulását. Egy vigasztaló szót sem szóltam hozzá. És meghalt! Az asszonyt, vagy balvégzetemet sirattam-e mikor meghalt, de keservesen sirtam és bánkód­tam halálakor. Lelkifurdalást éreztem. Ez a nő nem érdemelt jobb sorsot. Amit keresett, meg­találta — fejezte be Tschirikov halotti csendben. S mikor a megilletődés a legmagasabb fokra hágott, sőt itt-ott felhangzott egy remegő „bor­zasztó", „szegény ember" megjegyzés, Szergiusz hatalmas kacagásra fakadt. — Azt hiszed, bolond, hogy asszonyban van A Népszava mai száma 12 oldal.

Next