Népszava, 1905. július (33. évfolyam, 116–141. sz.)

1905-07-22 / 134. szám

2 gazdasági erőit, amelyben a legerősebben nyomja rá az államra és a társadalomra bélyegét és a legtöbb engedményt csikarja ki tőlük. Akármilyen rövid lehet is Orosz­ország hátramaradott gazdasági helyzete m­iatt a proletariátus e domináló állása, olyan eredményeket fog kivívni, amiket nem lehet többé megsemmisíteni és amelyek annál nagyobbak és alaposabbak lesznek, minél hosszabb ideig fog e helyzet tartani. Franciaországban még ma is éreztetik ha­tásukat a nagy forradalom eseményei. Ha a proletariátus szocialista szervezeteinek aránylagos gyöngesége ellenére is nagyobb hatalommal bír Franciaországban, mint Németországban három millió szocialista választójával, ez egyáltalában nem a minisz­teriális taktika és nagyon kis mértékben a polgári köztársaság demokrata formáinak a következése, hanem inkább ama forradalmi ösztönnek köszönhető, amely a jakobinus uralom napjai óta napjainkig érezteti hatá­sát. Hogy ha az a forradalom az­­akkori szabadelvűek akarata szerint folyt volna le és a rendi gyűlés átváltoztatásával nemzet­gyűléssé véget ért volna, hogy egy a tör­vényes renden alapuló uralomnak adjon helyet, szóval, ha a forradalom polgári fo­galmak szerint oly „szép" maradt volna, mint amilyent Schiller „Tell Vilmos"-ában megörökít és amilyen ma minden nyárs­polgár megelégedésére a norvégeké; ha a francia forradalom nem „mocskolta" volna be magát a „rémuralommal", akkor Francia­ország alsóbb néposztályai politikailag tel­jesen éretlenek és tehetetlenek maradtak volna, akkor nem értünk volna 1848-at, akkor a francia és vele együtt a nemzet­közi proletariátus fölszabadító harca vég­telenül meglassult volna. Tehát éppen a forradalom permanenciá­ban az, amire az oroszországi proletariátus­nak szüksége van. Már ma is, különösen Lengyelországban, óriási módon megérett és megerősödött ezáltal. Egy pár évi időtartam egy elite-csapattá, talán a nemzetközi pro­letariátus elite-csapatává teheti, oly csa­pattá, amely az ifjúság minden tüzével vi­lágtörténelmi harcok tapasztalatait és az államon uralkodó hatalom erejét egyesíti. És meg van minden okunk arra, hogy az efajta forradalom bekövetkeztét várjuk, ne pedig ama erős kormányt, amely után Struve úr és liberális barátai áhítoznak. Még a szocialisták közt is voltak egyesek, akik szomorkodtak afölött, hogy Miklós nem előzte meg jókor jövő engedményekkel a forradalmat vagy hogy január 22-én a Ga­pon-féle mozgalom nem tudta erre kény­szeríteni. De éppen ez a gyors győzelem csak egy erős liberális kormány útját egyen­gette volna. Az autokrácia föntartása azon­ban a permanens forradalom kezdetét je­lenti. Semminek sincs forradalmibb hatása, mi sem ássa jobban alá minden kormányzati esz­köz alapját, mint ennek a szánalmas és észnél­küli uralomnak a föntartása, amelynek csak éppen annyi ereje van, hogy hivata­laiba kapaszkodjék, de semmi ereje arra, hogy kormányozzon, hogy az állam hajóját biztos irányba terelje. Az autokráciának éppen annyi ereje van, hogy a békekötést megakadályozza, de arra nincs ereje, h­ogy győztes háborút viseljen. Éppen annyi az ereje,hogy egy liberális kormányt lehetetlenné tegyen, de annyi már nincs, h­ogy a népet tovább is korlátok közé szorítsa. Az ön­kényuralom maga is az anarchia forrásává válik, amennyiben kétségbeesésében, hogy föntartsa magát, polgárháborúkat idéz elő, a városokban a csőcseléket izgatja föl, a Kauká­zusban a mohamedánokat, legvadabb és legkegyetlenebb alattvalóit. Azt reméli, hogy ilyen eszközökkel leveri ellenfeleit és nem veszi észre, hogy vele csak a forra­dalmárokba önt új erőt, ugyanakkor azon­ban legbékésebb és legszelídebb polgárait ellenfelei táborába kergeti. Az ellenforra­dalom ilyen eszközei mindig csak arra valók voltak, hogy a forradalmat határo­zottabbá és erősebbé tegyék, hogy a leg­kíméletlenebb forradalmárokat tolják elő­térbe. A vendée-i lázadások nélkül, amelyek 1793-ban kezdődtek, a hegypárt talán soha­sem tett volna annyi erőre szert, hogy a gironde-ot megbuktassa (1793. június) és kispolgári­ proletár rémuralmi rendszerét győ­zelemre vigye. Minél tovább meg bírja akadályozni az autokrácia a békekötést kifelé, liberális kormány uralomra jutását befelé, annál borzasztóbb kell hogy legyen végleges bukása, annál alaposabb lesz az egész kor­mányzati hatalom feloszlása. És meg lehe­tünk róla győződve, hogy a cár és emberei mindent meg fognak tenni, hogy az egész orosz népet a legvadabb forradalomba ker­gessék. Ez lett az ő történelmi hivatásuk és minden jel arra mutat, hogy e hivatást be fogják tölteni. Kautsky K. udvart is fölverte a gaz, ami szintén nem valami különös dolog. A pitvar sincs kisöpörve. De hogy is volna? Az ajtó be van csukva, ami annyit jelent, hogy a fakilincs belül rá van téve a maga he­lyére. De Mihály tudja, hogyan kell kinyitni. Azonban világ sem ég a szobában. Ejnye, hát már ennyire cserbenhagyta az asz­szonyt apja-anyja? Egy kis olajra valót se kül­denek neki? Mihály egy pillanatra elkeseredik. Aztán benyit. Nagy sötétség. A szoba levegője dohos, de tudja isten, mintha tömjénszag is volna benne. — Juli ... — szólal meg halkan Bordács, mert azt hiszi, alszik a beteg. De nem felelt senki. — Juli lelkem, én vagyok ... A szoba azonban a rendesnél nagyobb vissz­hangot ver. Hallgatózik. Senki sem piheg itt. Kigyújt egy száll gyújtó­t, — a szoba üres, egyetlen ágy van benne, néhány zsák rája dobva. — Hogy­ el nem gondoltam mindjárt, — mondja Bordács. — Csak nem hagyták itt magára ezt a beteg asszonyt? Volt lelkük. Persze nem. Ipaméknál fekszik bizonyosan. A bútort is elvit­ték ... a hátsó szobában csináltak neki helyet, a maga cókmókjával... Szép tőlük... Átindul az új utcába, ahol az ipa lakik. Út­közben találkozik ugyan emberekkel, köszön ne­kik, azok visszaköszönnek, de nagyobb már a sötétség, semhogy megismernék. A kapu előtt ül a kis sógorgyerek. Az mind­járt ráismer és szalad be a házba: — Jézus Mária! A Mihály bácsi! Meggyütt ! Mihály elmosolyodik, csendesen, befelé. Hát már megijednek tőle az emberek, mint a kisér­tettől? — Isten hozott, fiam — szól eléje az ipa a küszöbről. — Adjon Isten — mondja halkan Mihály. És beljebb kerül. — A többiek még kinn vannak a tarlón — mondja az öreg. — A török­ dülőben ? — tudakolja Mihály. — Ott. — Hát hogy­ — mint vannak ? — Köszönöm fiam, jól. — Az asszony alszik már? — Melyik asszony? — Ugyan . . . hát az enyém, a Juli. — Nem voltál még otthon ? — Voltam, de üres a ház, nem itt fekszik a hátsó szobában ? Az öreg elsírja magát. — Künn fekszik az, fiam, a temetőben. Aztán utána veti a kérdést. — Egy lélekkel se találkoztál az úton ? — Nem — felel tompán Mihály. És hallgat és a földes padlót piszkálja botja végével. IV. — Mikor halt meg ? — kérdezte hosszabb szünet után Mihály. — Miért nem írták levélbe ? — Három napja . . . Tudtuk, hogy haza­kerülsz ugy is, meg nincs is kivel írassak nap­közben ... A napad nem igen ir már . . . Mihály sápadt arcára csak nagynehezen szi­várognak alá a könyek . . . Tulajdonképpen nem fogta föl még egészen a csapást. Meghalt a Juli? Meg, persze, hiszen már egy félesztendeje halálnak vált, de azért mégis . . . Olyan furcsa ... A Mihály feje kóvályog, úgy érzi magát, mintha ivott volna. Az ipa töri meg a zavaros csendet: — A bútort, tudod, elhoztuk. — Láttam. — Mert látod, neked nem kell. Elalszol abban az ágyban, amit otthagytunk ... — Hát maguknak minek? — A Treszka férjhez megy, annak adnánk oda... — Jó, — bólint rá Mihály. De az ipa tovább magyarázza. — Ha megházasodol, kapsz másik bútort az új asszonnyal. Nem? — De. — No hát — fejezi be az öreg. — Hol alszol ma éjjel? — Otthon. — Vigy magaddal egy ködmönt­ a fejed alá. — Minek az? — Csak úgy gondoltam, megvárod a többit ? — Nem, majd holnap beszélhetek velük. V. Mihály hazament. Valami végtelen bánat áradt a lelkére. Olyan, amelyik nem engedi sírni az embert, csak nyomja . .. meg akarja fullasztani. Nem mert bemenni a szobába. Túlságosan üres volt. Meg aztán az a tömjénszag. .. Most már értette, honnan való. Félt, hogy újra megcsapja az orrát. Inkább a kertbe ment. Leül a diófa alatt, vagy tán ott is alszik. De a sötéthez szokott szeme messziről látta, hogy a diófán nincs lomb. Hát kiszáradt? Ki. A szellő meg-megzördítette. De a pad ott állt még alatta. Mihály ráült. Valójában meg sem lepte a kert puszta állapota és a diófa kiszáradása. Ha egyszer Juli meghalt? . . . És ez a nagy, nyomasztó keserűség csak nem könnyebbült semmivel. Holnap? Holnap is lesz egy nap? Juli nélkül, a kert nélkül, a diófa nélkül ?­­ Eh! . . . Valaki átszólt a sötétségben a szomszéd kertből: — Ki az ott? — Én vagyok, Bordács. — Meggyütt, Mihály szomszéd. — Meg. — Nézi a diófát. — Nézem. — Az se fog több gyümölcsöt teremni. — Hátha? — felelt csöndesen Mihály és a szomszéd nem zavarta tovább. NÉPSZAVA 1905. július 1­2. SZEMLE. Budapest, július 21. Nyomjad csak, nyomjad csak . . . Ki tagadná, hogy az ország súlyos meg­próbáltatások alatt áll. A parlament és ko­rona összeütközése az ellentéteknek mind mélyebb medrét ássa. A minap még csak sekély útszéli árok volt, ma már mély folyammeder, s ki tudja, nem lesz-e belőle szinte feneketlen tenger. Ámde akár árok, akár folyammeder, akár feneketlen tenger, tiszta vizet nem höm­pölyget egyik sem. Ami szemetet csak áldatlan politikai viszonyaink termelnek, az mind ott úszik a fölszínen. Itt-ott egy fölpuffadt dög is kerül bele, s nagy területen fertőzi meg a hömpölygő áradatot. A mélyére tekinteni a politikai bonyodalomnak szinte lehetetlen. A fenék, a végső célok és a felszín: a harc taktikai módozatai közé annyi szeny, annyi hazug­ság, annyi ravaszkodás, annyi alig kendő­zött külön érdek vegyül, hogy a kristály­tisztának hirdetett nemzeti küzdelem anyagja végül szenves, dögleletes, fakó masszává válik. S minő javasasszonyok bábáskodnak kö­rülötte. Polónyiak, Bartha Miklósok, Kossuth Ferencek et tutti quanti. Ma például Kossuth Ferenc a soros. Her­kulesfürdőről harsog bele a küzdelembe, de nem ugy, mint egy Herkules, hanem mint egy Minotaurus. Egyébként valóságos lakáj nyálas modorában végez lojalitási lelki­gyakorlatokat a király talpa körül s végül, hogy mégis mondjon valamit, a nemzet géniuszát megteszi vándorló legénynek, „aki a haza rónáin és bércein hordozza az olaj­ágat". Hogy büszkén, sétálgatva, a kezé­ben-e, mint h­olmi békeangyal, avagy tálcán és agyarán, mint a kirakatbeli sült malac, arról nem szól a nemzet mostohafia. Ámde mond egyebet is. Borzasztó félel­metes fenyegetéseket. Szinte reszketve nyomtatjuk csak le. Az abszolutizmus behozatala az alkotmányos­ság klasszikus földjén épp akkor, mikor az ab­

Next