Népszava, 1905. október (33. évfolyam, 195–220. sz.)

1905-10-18 / 209. szám

XXXIL évfolyam. Budapest, 1905. október 18., szerda. 171. (209.) szám. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre . . 19.20 kor.­­ negyed évre ..80 kor. fél évre . . 0.60 é­i egy hóra . . 1.60 » Volksstimmeval együtt havonta 40 fillérrel több. Egyes szám ára 6 fillér. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VII., Kerepesi-út 32. (Telefon-szám 64—94.) KIADÓHIVATAL: VII., Nyár­ utca 1. sz. (Telefon-szám 82—61.) Esemény. Diadalmas utjának egyik legfontosabb pontjához jutott el az általános választói jog eszméje. Ezer akadályon keresztül gá­zolva, ostromló útján az ellenséges vár bástyái alá érkezett ime. Most már az os­trom következik! . . . Fejérváryt kinevetek. A király elfogadta Kristóffy progamm­ját, amelynek élén az általános és egyenlő választói jog, a titkos és községenkénti szavazás áll Ennek a jelszavával indul vá­lasztási hadjáratba az új kormány, ennek keres többséget. Szemben a mai többséggel, amely gyűlölettől eltelve fordul el a nép követelésétől, amely ime — egyetlen pont­jában korlátozva az írás-olvasás cenzusa által — kormányprogrammá is lett. Furcsa helyzet! Akik eddig sohasem hirdették a nép e követeléseit, akik eddig legtávolabb állot­tak tőle , ime küzdenek megvalósításáért. És akik eddig tele szájjal hirdették, magu­kénak vallották: fogcsikorgatva veszik fel a harcot ellene. Tényleg: különös helyzet. De nem a mi számunkra. Furcsa lehet Fejérváryéknak és az lehet Kossuthéknak is. Nekünk nem furcsa az, hogy olyanok valósítják meg kö­vetelésünket, akik mindeddig ellenlábasaink voltak. Nem meglepő az sem, hogy azok fordulnak ellene, akik hirdették. És nem különös az sem, hogy a soviniszta dühödtség őrületes zűrzavara lassan, de határozottan átalakul küzdelemmé a nép ézelemibb, de legszentebb joga körül. Mindez kellett, hogy így legyen ! Az általános választói jog nem szocialista követelés. A polgári liberalizmusnak egyik alaptétele — elméletben. A gyakorlatban persze valósággal szocialista követeléssé lett, mert egyedül ez a párt tartott ki mel­lette határozottan és következetesen. De polgári, politikai reform lévén alapjában, természetes, hogy megvalósítása is csak a pol­gári politika keretein belül lehetséges. A szo­cialista pártnak ennél a reformnál, mint min­den más politikai reformnál is, mely átmeneti program­­jában találtatik, csak a diadalra­juttatás szerepe jut; valamely pártnak és kormánynak a rákényszerítése a reform meg­valósítására. Az általános választói jog meg­valósítása csak polgári kormánytól, tehát a szocializmussal szemközt álló politikai hata­lomtól várható , hiszen szocialista kormány nem politikai reformot, hanem új társadalmat alkotna. Szocialista szemmel nézve tehát a mai helyzetet: mi furcsa sincs a mai kor­mány választó­programmján, mert csak tel­jesülése vagy legalább megközelítése annak a célnak, amelyet magunk elé tűztünk. Ilogy szocialista szemmel nézve, semmi különbség sincs a Fejérváry- és egy esetleges Kossuth-kormány között, azt mondani is fölösleges. Hogy Kossuthék hirdették és most elárul­ták a nép jogát — ez igazán nem furcsa. Legalább nekünk nem az. Esztendők óta csak bizalmatlansággal tekintettünk erre a csoportra, amelyről tudjuk, hogy Magyar­ország legmaradibb, legkonzervatívebb érdekű osztályának képviselete. S most, hogy a dzsentri-faj e képviselete a S amint rohan a világon keresztül, Ujjongást, átkokat és fajokat Egy diadalmas összhangba fogad: S rugásában a jövő dala zendül . . . S a vérhullámok fölcsapnak az égig, N­os még a vak éjszaka feketéllik — S te és sötétség, átkos, rút, gálád: Millióknak vére festi oda rád Egy új világnak piros hajnalát !... mágnáshad uszályhordozójává vált csak rosszabbá lett a helyzet. A választói jog ügyének gyöngeségét mutatta, hogy ez a csoport hirdette. Tudta, hogy veszély nél­kül teheti. És ennek az ügynek a megerősö­déséről tesz tanúságot az, hogy most foko­zódó dühvel fordul ellene. Látja, h­ogy valóság lesz belőle. És végül az, hogy ma már szinte elvész a harc közepette a sok-sok közjogi jelszó és mind határozottabban alakul az egész küzde­lem középpontjává az általános választói jog dolga, az minket azért nem lephet meg, mert mikor ez az úgynevezett „nem­zeti" harc megindult, már megmondtuk jóelőre, hogy az egyetlen megoldás, az egyet­len menekvés a káoszból, a tehetetlenség­ből, a tespedésből a mai álparlamentarizmus eltemetése, a népalkotmány felépítése lesz! Beteljesült. A korona, a kormány, az ellenséges bur­zsoázia nagy része belátta már: nincs más menekülés. Belátta: nem a saját logikájá­nak erejéből, nem a saját jóakaratának sugallatából, hanem a társadalmat alakító erők kényszerítő hatalmának engedve. Mennyi kísérlet, mennyi habozás, ingadozás, tétovázás, baklövés, tehetetlen tespedés és vad nekirugaszkodás következett be, míg végre a kamarilla, a főhercegasszonyok, a Tisza Istvánok és a koalíció kétségbeesett ellentállása mellett erre az útra léptek! Minden más út szakadéknak vagy sziklának vitt: ez az út az egyetlen, amelyről kétségtelen, nemcsak hogy elvezet­het, hanem az is, hogy elvezet a meg­oldáshoz: felhőt. Éjjel hallani lehetett, hogy esik. Keresz­tül megy az ember fején. És a keblén. Min látni hát, h­ogy tavasz van ? Igérése talán a tavasznak a magasban ? Igérés az Ígéretek városában! Tegnap még tél volt. Az urak a kabát gallér­ját jól a fülükre húzták, — a kávéházakban —, a hölgyek lábzsákot kértek. Min látni, hogy tavasz van? Nem tudok arra gondolni, amire tegnap gon­dolta­m­, meg tegnapelőtt. Azt hiszem, látom, hogy az emberek körülöttem elejtik az újságot, az ördögbe is, miért? Az Úristen nekünk adta Parist, melyet szeretünk, mert mi magunk csi­náltuk és az Úristen nekünk adta az absintet, melyet szeretünk, mert visszavisz ben minket a rózsákhoz. Miért foglalkozunk mi mindazzal, ami az újságban van? Itt a föld. Jönnek a rózsák. — És én aláfirkantottam a nevemet. Dolgoz­nom kellene. Nem tudok. Úgy érzem, h­ogy éppen most suhan végig a levegőben egy pilla­nat, melyet meg kell ragadni, meg kell fogni minden pórussal meg tüdővel, — egy illat, mely vissza nem tér soha, — még akkor sem, ha­ nyár lesz, — gondolatok, melyek ezekből a szürke felhőkből alácsöppennek, gondolatok, melyek olyanok, mint drágakövek, miket meg­venni nem áll módomban, de melyeket most in­gyen kapok, ritka gondolatok, talán haszontala­nok,­­ mint a drágakövek. Megyek, mendegélek. Ezek a kusza érzések! Melyek talán éppen a mostant összefűzik a valamikorral: tavaszi éjszakákat odafönn észa­kon. Régi tavaszi emlékeket. Álmokat nagy, szép jövőről az országoknak, Európa minden küzdő. Vér. Tekintetem töprenkedőn, sovárul Olykor jövőd Ilortobágyába bámul. Boldogtalan, rab proletárvilág — S a csudás, szörnyű délibáb Véróceánt varázsol éneiein. A tűnődésen és az álmokon Egy titkos jóslat néha átoson, Elkápráztat egy őrült, szent igézet: Vért, vért látok, ha a jövőbe nézek ... Tán századok tűnnek le addig sorban Néhánynak fényben, millióknak nyomorban; A sóhajaink tovább mennek-j­önnek És szivárognak csöndesen a könyek És mindhiába küzd a szó, a toll, Dalok, próféták hasztalan születnek : A zsarnok gép csak rúg, csak zakatol, S a milliók sínylődnek gyáván, veszteg, S csak foly tovább e nyomorult rabélet... — Mig fölvirrad a szörnyű nagy ítélet, Mig a világ két hadsereggé válva Összeroppan a halálos tusába. Az egész föld a rémes csatatér, És az erekből kitör majd a vér ... A háború tombol elkeseredve, Omlik az élet forró, piros nedve . .. S folyni fog a megváltó vér sokáig — Mig hömpölygő, zugó özönné válik. Mig szörnyű, isteni hatalma támad, Hogy alámossa mind a palotákat És áradása trónt és szobrokat És oltárokat széttör, elragad ... Mint a regék folyója, zug ömölve, Hogy a földről a szennyet elsöpörje... Benyomás. — írta Obstfelder. — „Az első tavaszi nap Párisban!" A kávéházak előtt az asztaloknál hemzsegnek az emberek. Meleg támad a férfiak dohányzásától és a nők ruhájától. Tegnap is künn ültek, bizonyára, a gyalogjárón. Nem láttam. Ma élénk. Hemzsegnek. Tisztán látom a gyémántokat a hölgyek ujjain. Ennek uj szókat találni, hogyan­? Ezerszer, — tízezerszer — patakzottak a szavak reszkető tollakból. Mindig uj volt. Minden tavasszal uj az ezeresztendős Páris, minden tavasszal uj Páris ez a Páris, más, mint az elmúlt esztendő­ben, fiatalabb, szebb, míg azután ütt az Ítélet órája. Van-e régi templom olyan ifjú, mint Notre-Dame? Mint egy szerelmes leányzó, olyan tud lenni, álmodozik és megtölti a leve­gőt álmokkal. Mig az ősrégi Conciergerie torony­tetőivel elmélyedve a Szajnába mered. Mint egy gondolatkóros ifju. Dehát min lehet felismerni, hogy ez a februári nap tavasz? Fönn az égen látni néhány szürke Szép Ernő. A Népszava mai száma 12 oldal

Next