Népszava, 1905. október (33. évfolyam, 195–220. sz.)

1905-10-01 / 195. szám

1905. október 1. NÉPSZAVA A mágnás­had lapjától, a Hazánktól még nem is csodáljuk, hogy nyílt parancsot in­téz az ügyészséghez. Hiszen az angolkóros koponyák lapjának sohasem volt más érve a munkásokkal szemben, mint az ügyész, a rendőr, a csendőr és a katona. Csodálatosnak, nem csodálatos, de érde­kesebb, hogy a denunciánsok seregében a „demokrata" és „radikális" A Polgár viszi a másik előcsapos szerepét. Vázsonyi úr, miután az első személyes és titkos denun­ciálást letagadtatta a lapjában, a másodi­kat, a névtelent, de nyilvánosat megíratta lapjában, amely mai lapunk egyik felhívá­sát idézve, igy védi a magyar szabad­ságot : „így szól legújabb felhívásuk. És ügyészségnek, rendőrségnek nincs ehez egy szava. Felháborodással nézi ezt a bűnös türelmességet a polgárság." És a „jássz"-ok hivatalos lapjának azon­ban ezentúl is lesz pofája olvasóközönségét egy lapszámban pártvezetőink lebunkózására biztatni és magát a közszabadságok hirde­tőjének állítani. Nem ártana korbácsot csinálni az ilyen emberek számára abból a rinocérosz-bőrből, amely az ábrázatukra nőtt. A magyar­ sajtószabadság. A magyar sajtószabadság: az ügyészség elkobzó­ joga, a kaució letételének szabad­sága és a polgármesterek betiltó joga. Sza­bad mindent lenyomatni, de terjeszteni csak akkor, ha­ kauciód van, s a polgármester és az ügyész urak elnézők. Ha nem elné­zők, akkor nem terjeszthetsz semmiféle gon­dolatot, mert lapjaidat elraboltatják rendőr­rel és ráadásul lecsuknak. S ha Petőfiék el­tudták égetni ezt a sajtó-„szabadságot" biztosító törvényt, akkor koalíciós utódaik is méltók tudnak lenni a forradalmi hagyo­mányokhoz : helyeslik a szabad szó elfojtá­sának föntartását. A szemétnép lapjaiban nincs egyetlen el­ítélő szó, nincs egyetlen hang, amely a pol­gármester úr Népszava-ellenes akciója ellen szegülne. Sőt, dicsérik azt az eljárást, amellyel egy lap utcai elárusítását megakadályozzák csak azért, mert a főváros ura „izgató"-nak találja a cikkeinket. A szemétnép lapjainak szabad a munkásokat lámpavassal kínál­gatni, szabad a munkásokat lecsirkefogózni, szabad a késelőket nemzeti hősöknek cí­mezni, jutalmul elvtársaink vére kiontásáért. Új hármas szövetség. Amikor Németország, Ausztria-Magyaror­szág és Olaszország fejlődő ipara és keres­kedelme megkívánta, a három állam­ ural­kodó osztályainak képviselői az érdekek kölcsönös védelmére szövetséget kötöttek. Az egyszerű és kézzelfogható osztályérdek­ből megkötött szövetségbe lassanként érzelmi tartalmat is igyekeztek becsempészni, hogy a még butaságban sínylődő nép azt higyje, hogy az olasz meg a német odavan az irán­tunk való szeretettől. A hármas szövetség, amely Francziaország és Oroszország békecsókjai után állítólag hivatva lett volna az európai békét egyen­súlyban tartani, bomladozni kezdett akkor, amikor Oroszország pénzügyeit a háború és a forradalom megingatta és amikor Franczia­ország tőkései húzódozni kezdtek orosz ér­tékek elhelyezésétől. A békecsók édessége már régen elvesztette ízét, amikor a japán fegyver győzelme az ázsiai helyzetet, amelyen Oroszország uralkodott, megváltoztatta. A béke helyett a tőkések azon kezdtek tanakodni, hogy hogyan lehetne Ázsiában piaczokra szert tenni. Angolország volt a legszemesebb, amenyiben a japán győzelem után rögtön szövetséget kötött Japánnal, hogy ő is osztozkodhassék a koncon. Anglia szemessége megváltoztatta az európai koncertet és most a különböző nem­zetiségű tőkések, mivel anyagi érdekeikről van szó, úgy kezelik a hangszert, ahogy A pap hite és a ravasz méhek. — írta Strindberg. — Volt egyszer egy pap, aki hitt Istenben; ez kellemetlen eset, de nem egészen szokatlan a keresztény egyházban. Ő azonban nem mindig volt ilyen, mert ifjú korában a végső dolgokról egészen helyes fogalmakat szitt magába, hála a nevelésnek, melyben jámbor istentagadó anyja részesítette. Szerencsétlenségére az ifjú ember, ifjúkorának viharaitól hányatva, rossz társaságba került, mely csakhamar megfosztotta őt gyermeki hitétől. Úgy, hogy érett korát élve, hűséges theistát talált magában és kész volt a papi kön­töst felvenni anyjának nagy búbánatára. Ha szigorúan nézi az ember, ez az ifjú nem volt korlátolt, sőt ellenkezőleg és ő sohasem folyamodott szent vagy világi könyvekhez, hogy ezekből merítse a bizonyságokat Isten létezésé­ről; a legkifogástalanabb bizonyság neki a ter­mészet tökéletessége volt, mely mindenekelőtt az állatok ösztönében nyilvánul. Az ifjú lelkész méhészettel foglalkozott és minden méhész a méhek rossz befolyása következtében theista lesz ; ez komoly ügy, melynek káros következ­ményeire az antith­eisták figyelmessé lettek; ezek azután megtettek minden lehetőt, hogy védővám­mal elnyomják a méheket. — Nézzük meg, gyermekeim, így szokta a lelkész állandó prédikációit istenről befejezni — nézzük meg például a méheket (az egyetlen állat, mellyel foglalkozott); várjon ki tanította őket arra, hogy kell ezeket a csudálatos mézsejteket készíteni V Én-e ? A szolgálóm-e ? Öreg kertészem Jack talán ?­ Nem, ezerszer nem! Elképzelhető-e, hogy ha mi fönn az égben majd méhekre buk­kanunk, — amit remélek, — elképzelhető-e, hogy ezek a méhek nem tudnak mézet csinálni ? Nem, ezerszer nem! Azon egyszerű okból, mert Isten törvényei örökkévalók. Tépjétek ki a szárnyai­kat, csípjétek le a lábaikat, szaggassátok ki a nyelvüket, ők mindezek dacára mézet fognak gyártani. Minden körülmény között, minden ég­alj alatt megtartják a méhek ösztönüket, hogy mézet gyűjtsenek. Ez hajthatatlan természetük, melyet a változatlan mindenható Isten szent akarata oltott beléjük. Amen. Egy szép napon ifjú lelkészünket mint hajó­lelkészt a gyarmatokba küldik és kijelölt helye Martinique, Nyugatindiában. A délszaki tájakhoz vezető hosszú utazás nem riasztja vissza a merész papot, de ami szívét nyomja, az a méhészete. Isten létének bizony­ságától megfosztva, hogy boldoguljon majd az atheista négerekkel ? Sokféle meghányás-vetés után gyorsan elhatározta magát és magával vitte kedves, mézetgyártó honfitársait. Végre látjuk őt boldogan Martiniquébe érkezni, ahol kicsiny barátait egy négerre, egy szolid atheistára bízza. Ez, aki nagyon kíváncsi és nagyon lelkiisme­retes és buzgó volt mindenben amibe fogott, azt tette, hogy egyik méhet a másik után elő­szedett szárnyánál fogva, hogy őket összeszá­molja; ez azonban csak arra volt jó, hogy a könnyen hivő négert egy ördögben való hitre térítse, sőt mi több, ezer ördögben hitt a jó fiú. A hajólelkész fekete testvérének orditozá­sára hozzásietett és abban a vigasztalásban ré­szesítette, hogy a méhek fullánkjaikat Isten aka­ratából kapták, ami a néger gyönge hitét egy gonosz Istenben, név szerint az ördögbe, meg­erősítette. A többi fekete gyarmatos, akik különböző kísérletet tettek, hogy a „cukorjegy"-et meg­egyék, gyorsan készen voltak az új ördögtant gyönyörrel üdvözölni és a jó pap hiába próbált ez ellen védekezni. Ennyire jutottak, amikor beállt az ősz. A méz­szü­ret a papnak csak keveset hozott; nem igen lehetett tudni, hogy miért. Úgy nagyjában en­gedte a pap, hogy egy édes-savanykás érzés fészkelődjék be lelkébe e népbolondítók ellen, melyek föltették magukban, hogy nem csinálnak semmit és mindjobban terjesztették az ördögben való átkozott hitet. Elmúlik a tél, se eső, se hó. A jó pap fü­ggő­­h­intájában hever, mely két pálmafához van erő­sítve és egy keresztelő ruhában levő fekete nővér legyezgeti, mialatt ő az Isten létezése fölött elgondolkodik. ..A részegek istene", ezt lehet érteni; de méhek és négerek istene — előbb jól meg kell fontolni. És ő, miközben rokonszenvvel és izgalommal pillantott néha a négernőre, aki mezítelen volt, elgondolkodott az első ember bűnbeeséséről. Így múlt el a tél, a tavasz és a nyár, mialatt a méhek csak egyre tovább rontották a szegény négerek lelkét. Amikor jött az ősz, a lelkész nagyon kíváncsi volt, hogy a méhek mit kezd­tek a télire valóval. Egy szép napon munkához látott, Casar, a méhápoló segítségével és meg akarta becsülni a kosarakat. Tessék elképzelni elcsodálkozását, amikor nem lelt egy pici mézet sem. Első gyanúja Cu­sarra esett. — Te faltad föl a mézet, te szamár — kiáltotta. — Nem, massa; nigger nem enni légypiszkot. — Úgy érted, hogy mézet. — Amit csinálnak méhek, igen, massa; a ke­resztény koprofág, nigger nem az. — Ez nem trágya, ez az ő téli eledelük. — Nálunk nem lenni tél. — Ez igaz, ebben feltétlenül igazad van, de a méhek mindenesetre kénytelenek mézet gyűj­teni, mert ez az ösztönük, érted, egyszóval: Isten akarata. — Isten akarta, hogy légy megegye télen. Ők nem „izgatnak", csak mi izgatunk, a sajtóbanditák ellen védekezők. A koalíciós utcai lapok annyira bizton­ságban érezhetik magukat, hogy eszükbe se jut arra gondolni, hogy a Népszava sorsa őket is elérheti. A Budapesti Napló és különösen a Magyar Estilap az egyedüli, amely észreveszi, hogy ezen az úton ő is fenyegetve van és megállapítja a tényt, hogy aki az ilyen erőszakot helyesli a ka­marilla abszolutizmusának útját egyengeti. A kamarilla útját egyengetni a népjogok ellen: ez a koalíciós politika itt is. Mihelyt a közszabadságról van szó, rá kell taposni, rá kell ereszteni a kamarillát — hiszen a magyar függetlenség érdeke ezt kívánja. . . . És holnap reggel neki fognak tá­madni Kristóffynak, aki megsemmisítette a polgármesteri végzést és nem engedte, hogy az esetleges abszolutizmus precedensekre hi­vatkozhassék. n neki tetszik. Németország, amelynek Kíná­ban már van valamelyes birtoka, szövetkezik Franciaországgal és Oroszországgal Ázsia piacainak közös kizsákmányolására. Ausztria - Magyarország ilyformán csak az irredentista eszméktől áthatott Olaszor­szágban bízhatik. Ennek a következmény® az, hogy a „nemes zárkózottságában levő Ausztria-Magyarország, az uralkodó osztály védelmére „kénytelen" lesz őrülten fegyver­kezni. A kizsákmányolók politikájának költségeit mindig a néppel fizettetik meg. Az alkotmányválság­. Harc az általános választói jogért. (Saját tudósítónktól.) Budapest, szeptember 30. Csáky Albin gróf háromnegyedóráig tartó kihallgatáson volt a királynál, azután vissza­utazott szepesi birtokára. A kihallgatás tár­gyáról és részleteiről megtagadott minden fölvilágosítást s igy tisztára találgatásszámba megy minden értesülés. A képviselőtehetség e játékaiból nem vesszük ki részünket. Minden oldalról megerősítik ellenben a Fejérváry-kormány ujból való kinevezésének hirét, valamint azt, hogy Csákyt információs célzattal rendelte föl magához a király. Az ellenzék teljesen tehetetlenül áll az uj helyzettel szemben. Elhatározó cselekedetre kellene készen állaniok s ehelyett fáklyás­menet­i készülődésben merül ki minden tevékenységük. Sokkal fontosabb nekik, hogy ne rekedjen a bögyükben az erre az alkalomra szánt beszéd, mint az egész „alkot­mány" érintetlensége, becsülete. Csáky Albin gróf a királynál. Csáky grófot ma délelőtt 11 órakor fo­gadta a király külön kihallgatáson. A ki­hallgatás nem tartott háromnegyed óráig sem, mert Csáky gróf háromnegyed tizen­kettőkor már ismét otthon volt lakásán, az Imperial-szállóban. Az újságírók már várták Csáky grófot, aki kérdésüket be sem várva, így szólott hozzájuk: — Sajnálom, uraim, de a mi feladatunk nem egyezik; az uraknak most az a föladata, hogy valamit megtudjanak és megírjanak, az én fel­adatom pedig az volt, hogy amit tudok, azt ő felségének elmondjam, de önöknek ne szóljak

Next