Népszava, 1905. november (33. évfolyam, 221–246. sz.)

1905-11-01 / 221. szám

I XXXI. évfolyam. AZ EX.0FIZETÉS ÁRA: egy évre . . 19.20 kor.­­ negyed évre ..80 kor. fél évre . . 9.60 »­­ egy hóra . . 1.00 » Volksstimmeval együtt havonta 40 fillérrel több. Egyes szám ára 6 fillér. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VII., Kerepnai­ út 32. (Telefon-szám 54—94.) KIADÓHIVATAL: VII., Nyár-utca I. sz. (Telefon-szám 82—61.)­ ­ Vihar rázta meg a fehér cár birodal­mát, a forradalom vihara. És tegnapról mára egy új világ támadt a „szent" Orosz­ország helyén. Ahol eddig jogfosztott munkások állati sorsban tengették életüket, ahol a paraszt rabigában görnyedezve szántotta az anya­földet, ott most felderült a szabadság di­csőséges napja, ott jogot kapott a nép. Kapott­­ ? , , , Nem jól mondtak . , , Szerzett! Az elnyomott proletárság forradalommal erőszakolta ki magának azt a jogot, amely nélkül az élet csak tengődés, az ember csak barom, a haza csak üres szó. Orosz testvéreink megcsinálták azt a forradalmat, amely a rengeteg állandó had­seregek, az ismétlő puskák és a messze­hordó ágyúk korában az egyedül célhoz vezető forradalom: megcsinálták a munkás­kezek passzív forradalmát. A gyárakban megállottak a kattogó kerekek, a kohók­ban kialudtak a tüzek, a vasutakon meg­szűnt a forgalom, a városokban az üzleti élet. És amikor még ez a forradalom sem ha­tott elég gyorsan, lengő vörös lobogók alatt kivonult az öntudatos munkásság megszám­lálhatlan hadserege és barrikádokat emelt, szembeszállott a cári hatalom fegyveres bandáival, kitárta mellett a sortüzeknek, golyóért golyót küldött a zsoldosoknak és a meggyilkolt testvérek életéért a hata­lom bérenceit ölte halomra. Öntudatos volt ez a forradalom, bátor volt, elszánt volt. És sikeres volt. Talán még­ nincs vége, de van már gyümölcse. Az istenített cár megalázkodott az igazi isten, a népakarat előtt. Aki nem ismert a maga akaratán kívü­l más akaratot, az most kénytelen beletörődni abba, hogy a népképviselet „hozzájárulása nélkül törvény érvénybe nem léphet". Ahol a kamarilla uralkodott, ott most „a polgári­ jogok megdönthetetlen alapjai" gyanánt ismerik el „a vallás- és szólás­szabadság igazi sérthetetlenségét, az egye­sülési és gyülekezési szabadságot". A korlátlan császári akarat helyébe a népakarat lép, amely az általános választói jog útján fog megnyilatkozni. A szegényeket és gyöngéket elnyomó hatóságok a nép választottjainak „akadály nélkül" való ellenőrzése alá kerülnek . .. A forradalom győzött. Az öntudatos, szer­vezett munkásság a vörös lobogó alatt megszerezte magának azokat a jogokat, amelyek nélkül egy nép élete nem élet, hanem hitvány tengődés. Öröm, büszkeség és remény tölti el szí­vünket ez események láttára. Öröm, hogy ime fölszabadult Száz millió rabszolga. Büszkeség, hogy ez a világot megváltó nemzetközi szociáldemokráciának a műve. Remény és bizalom, hogy a magyar munkásnép jogfosztott állapota sem lehet örökké tartó. Orosz testvéreink immár megnyerték a nagy csatát: az orosz munkásnépnek immár van joga. I­e megmutatták minekünk is az utat, amelyen, ha már más út nem marad, haladnunk kell. Az a vihar, amely elsöpörte az orosz zsarnokuralmat, végig zúghat még Magyar­országon is és elsöpörheti a maradi, nép­nyúzó, magyar uralkodó osztályt is. El is fogja söpörni, ha észre nem tér és magától félre nem áll a haladás útjából. Hatalmasan állott a cári trón, szilárdan, mint a kőszikla, körülbástyázva a szuronyok millióival, a fő­nemesség és nagybirtokosság kegyetlen ki­zsákmányolási szenvedélyével, a papság ter­jesztette babonával és tudatlansággal. Micsoda meginhatatlan erősségnek, mi­csoda rettenetes hatalomnak látszott ez a muszka autokrácia! . . . És megdőlt. He­lyébe a legnagyobb hatalom került: a nép­akarat. Micsoda silány vakondok­ tárás ehez képest a magyar reakció hatalma! Minisz­terségre vágyó mágnások és kalandorok, éhes fiskálisok, bérenc újságírók: ez a kis A Samu téli kabátja. — A Népszava eredeti tárcája. — írta Farkas Antal. — Butaság az egész, de nem tehetek róla. Ha isten volnék, én másképpen csinálnám. Először is ezt az ocsmány telet konfiskálnám. Három évszak tökéletesen elég a természetnek és a föld nem fog fellázadni vagy sztrájkolni, ha nem kapja meg a telet. Pihenjen ősszel vagy tavasz­szal. Az emberiség nem lesz boldogtalanabb, ha nem szagolhat márciusi ibolyát, ha a poéták ke­vesebb zöld verseket termelnek és a fecskék egy hónappal későbben jönnek vissza. Az a fő, hogy nyáron át teremjen elegendő búza, árpa, kuko­rica, krumpli. A természet négy hónapon át dol­gozzék, négy hónapot szórakozzék, amikor a szüretelők dala hangzik, amikor a lagymatag versekben megénekelt ökörnyál úszik a bágyadt mosolyú levegőben, amikor az őszi rózsák kacér­kodnak, a hizó meghízik és négy hónapot alud­jék, amikor megisszuk a bort, leöljük a hizet és elolvassuk a fűtött kemence mellett a verseket. — Mért fű­tenéd a kemencét, ha egyszer konfis­káltad a telet? — No, légy nyugodt, sem a telet nem konfis­kálom, sem a kályhát nem fütü­m. Nem vagyok isten és nincs egy darab fám, nincs egy marék szenem. Csak azt akartam mondani, hogy erre a veszett télre semmi szükség nincsen. Azért legyen tél, hogy az újságok megfagyott emberekről, farkasok által felfalt kéményseprő-legényekről és nyomorról írhassanak, hogy az emberiség kivált­ságos része korcsolyázzék, szánkózzék vagy bálakat járjon? Korcsolyázzék műjégen, szánkóz­zék a vikszos parketteken és táncoljon meg­fagyott emberek és felfalt kéményseprők nélkül. A beszélgetés abbamaradt. Amint a kávéház­ból kijöttek s a körút sarkán befordultak, a fa­gyos hajnali szél füsttel telitett, jéghideg, nehéz levegőt csapott az arcukba. Az orruk m­egvörö­södött. A szemükbe kony­­olult. A vörös, tömzsi fiatal úr felgyűrte finom téli kabátja prémes gallérját. A másik, a nyurga ur, összecsavarta magán ujjatlan, kopott köpönyegének libegő­lobogó szárnyait és nem késett kijelenteni: — Az istennyila csapjon ebbe az időbe! Én visszamegyek a kávéházba. — Megbolondultál? Négyre jár. Neked nyolc órakor már a szerkesztőségben kell lenned. Igazán javíthatlan lump vagy. A köpönyeges beállt egy kapu alá és onnan beszélt. A szél nem tolult a torkába, nem bon­totta szét a köpönyegét, jobban beszélhetett. — Persze, én lump vagyok. Egész nap dol­gozom, mint a barom. Küldöznek jobbra-balra. Ácsorgok az előszobában, pacsizok a rendőrök­kel, intim barátságot kötök a detektívekkel, megnyerni igyekezem a házmesterek rokonszen­vét, mikor egy-egy gyilkosság, sugivás, családi tragédia, sikkasztás, botrány, csalás történik, hogy jó riportot írhassak, különben kidobnak. Könyökig vájkálok a piszokban, hogy tele marékkal szórhassam a nyilvánosság elé. Hazudnom kell, hogy lapunk eddigi szelle­méhez továbbra is hű maradhassak és mindezt negyven pengőért. A vezércikkírónk beül a leg­belső szobába, ahol vastag szivar, valódi ko­nyak mellett összepu­ffent két rossz cikket én már megkeresett annyit, mint én egy hónapi munkámmal, miközben lökdösnek, taszigálnak, leszamaraznak. Ha elmaradok a kávéházban hajnalig egy rongyos tea mellett, ez lumpolás. Ha betérek a kis korcsmába két-három spric­cerre, ez dorbézolás. Akik a szeparékban pezsgő mellett, orfeumos hölgyek társaságában szóra­koznak, azok nem lumpok. Azok, — hogy is mondjam? — legalább is antialkoholisták. — No gyere, mert hideg van. — Mit tudod te, hogy­­ van-e vagy nincs ? Legfeljebb az orrod érzi. Én tudom, hogy hideg van, mert érzi a lábam hegyétől a fejem búbjáig minden porcikám. — Miért nem veszed fel a téli kabátodat? — Mert nincs. Miből vegyek ? Ha nem eszem egy hétig, akkor tán telik rá. De mire megven­ném, nem kell, mert felfordultam éhen. A prémes gallérú úr megszánta a köpönyegest. — Igazán kutya állapot a tied. — Magam is azt mondom. A te rovatod jobb, mint az enyém. Te járhatsz városi bundába, jár­hatsz gummirádleron, sőt szeretőt is tarthatsz anélkül, hogy megkoplalnád. — No-no! — De így van. A te rovatod, az hálás rovat. Néha azért fizetnek, hogy k­j, de sokkal jobban megfizetnek máskor, ha nem írsz. — Ugyan ne gyerekeskedj. Menjünk! Ha igazán barátom vagy, akkor nem fogod vissza­utasítani az ajánlatomat. Gyere, kapaszkodj. Tudod, van nekem egy másik téli kabátom is. — Az neked jó. — De jó lenne az neked is. Nem akarlak megsérteni, de ne úgy vedd tőlem, mintha ala­mizsnát adnék, mintha irgalomból adnám. Bará­tom vagy és punktum. A köpönyeges úr egy darabig hallgatott. Szól. A Népszava mai száma 16 oldal.

Next