Népszava, 1906. március (34. évfolyam, 51–77. sz.)

1906-03-01 / 51. szám

XXXIV. évfolyam. Budapest, 1906. március 1., csütörtök. 51. szám. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre . . 19.20 kor. ! negyed évre ..80 kor. fél évre . . 9.60 » ! egy hóra . . 1.60 » VolksEth­r.meval együtt havonta 40 fillérrel több. Egyes szám ára 6 fillér. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VII., Kerepesi­ út 32. (Telefon-szám 54—94.) KIADÓHIVATAL: VII., Snyár­ utca 1. as. (Telefon-szám 82—61.) A belügyminiszter sajtóellenes rendelete gyökerében támadja meg a Népszava életét! Most, mikor nagyobb szükségünk van sajtónkra, mint eddig bármikor, nem nézhe­titek közönyösen a Népszava gyöngítését! Nagy küzdelmeken ment keresztül ez a lap és még nagyobbak várnak rája. Pajzs volt eddig a munkásság kezében, mellyel védekezett és buzogány, mellyel ellensé­geire kérlelhetetlenül lecsapott. Pajzsra is, fegyverre is nagy szükségünk lesz a ma­gyar szociáldemokrácia jövendő harcaiban! Elvtársak, álljatok most a Népszava mellé még lelkesebben és még áldozatké­szebben, mint eddig. Ne engedjétek keze­tekből kiütni leghatalmasabb fegyvereteket! Még csak gyöngíteni se engedjétek! Elvtársak! Mutassátok meg, hogy raj­tunk, akiken nem fogott az álhazafiak taj­tékzó dühe, nem fog semmiféle abszolutisz­tikus támadás sem. Ne legyen többé a szervezett munkások közt egy se, aki nem előfizetője a munkások egyet­len napilapjának, a Népszavának! Minden előfizető hozzon még egyet! A burzsoá­ lapoknál csak a kiadói haszon forog kockán, a Népszavánál a moz­galmunk sikeréről van szó ! Sorakozzatok a Népszava mellé mind egy szálig! Egy lövés. — Epizód Oroszország rémnapjaiból. — írta Armand Barry. . Bécsben voltam, amikor Oroszországban a nép­forradalom komoly jelleget öltött. Azon a na­pon, melyen a nagy vasúti sztrájkot véglegesen elhatározták, washingtoni lapom szerkesztőjétől sürgönyt kaptam azzal az­­utasítással, hogy ipar­kodjam Moszkvát vagy Kievet elérni, ahol való­színűleg nemsokára a legvéresebb események adódnak. Útlevelem rendben volt, mert már ré­gen vártam a hírt, hogy lapom inkább az orosz határon túl akar tudni és azon nap estéjén, me­lyen a sürgönyt kaptam, már az Oroszországba menő express-vonaton ültem. Már több izben utaztam Oroszországban és így ismertem mind­azokat a kellemetlenségeket, melyek az utast a cár birodalmában érhetik. Habár a viszonyok rosszabbak voltak mint máskor, mégsem akarom az elülj­áróság butaságának, a csendőrök gyalázatossá­gának s a rendőrtisztviselők vesztegethetőségének leírásával az időt tölteni, mert mindez semmi ahoz képest, ami velem ezen az úton történt. K. állomásra értünk, mely körülbelül tizenkét mérföldnyire van Kievtől, amikor az utasok kö­zött elterjedt a hír, hogy nem mehetünk to­vább. — Mi lehetett az ok? Katonaszállítás talán, vagy egy ideges rendőrkapitány szeszélye, akit megrémítettek a Moszkvából jövő rossz hirek? — Az után gyakran kellett késéseket eltűrnünk, mert katonákat szállítottak. Néha egy ilyen vonat megállott és egész ezredeket adott le. Most is útra készen állottak, a mezőn, a város előtt. .Szerencsére egy előzékeny és rend­kívül beszédes vasúti tisztviselőre bukkantam, aki közölte velem, hogy a sztrájkolók a leg­közelebbi állomáson föltépték a vágás­rt és a katonáknak most Kievbe kell masírozni. Egy óra múlva a csapatok már elhagyták a várost és én már kezdtem kocsi után járni, de az egész városban nem volt kapható egy sem. Ellenben azt tapasztaltam, hogy az általános sztrájk ide is elhatott és hogy a város félig­meddig lázongott. Így hát a város környékén barangoltam és a mező felé bandukoltam, ahol ki volt cövekelve a nagy cirkusz-ponyva. Azt mondták nekem, hogy a cirkusz-társulat nemrégiben jött Kievből és így reméltem, hogy az artistáktól megtudok annyit, hogy már a kö­vetkező napon sürgönyt meneszthetek, még mi­előtt magam tovább megyek. A Bartov-cirkusz nem volt olyan közönséges vándor­csapat, egyike volt Oroszország legnagyobb és legtekintélyesebb társulatainak és rendesen a legnagyobb városok­ban játszott. Csak az a körülmény, hogy Kievet sebtében kellett elhagynia, okozta, hogy itt ta­láltam. Az igazgató és neje, meg a társulat első­rendű erői a város legfinomabb szállodájában laktak és az igazgató, nagy és általános elcso­dálkozásra, megparancsolta, hogy sátort üssenek fel a mezőn. Este nyolc órakor előadás lesz. Mindnyájan megegyeztek abban, hogy most nincsen arról a néhány rubelről szó, amit egy ilyen előadás jövedelmez. Tehát egészen más­oknak kell fenforognia és ez­t igy suttogták, az volt, hogy a herceg kívánta igy. — Ki volt a herceg? — A herceg — Matajeff herceg — a kormányzóság leghatalmasabb embere volt, a császári házzal közel rokon és a legmagasabb állásokkal megbizva. Igazgatási területén mint korlátlan fejedelem uralkodott és „udvara" az ország egyik legfényesebb és legpazarabb udvar­tartása volt. A fényes élet, melyet élt, a forra­dalmárok egyik legjobb agitacionális eszköze volt és őt szemelte ki bizonyára elsősorban a környék lázongása. A herceg utolsó szeszélye a cirkusz parforce-lovarnője volt. Már régen tud­ták széltében-hosszában, hogy ő gyémántokkal és ékszerekkel elárasztja; főleg Bécsben beszéltek erről sokat, ahol a nő a mult évben fellépett. Megtudtam magamnak magyarázni, hogy Mata­jeff herceg már nem ül Kievben, ha a Bartov cirkusznak onnan el kellett menekülnie. És an­nak is okát tudtam adni, hogy mért telepedett le a cirkusz oly közel a herceg székvárosához. Vettem egy jegyet az előadásra, myitán meg­győződtem arról, hogy mademoiselle Lerange, a műlovasnő, a műsoron szerepel. Valószínűleg az ő neve vonzotta a város lakóit az előadásra. A városbeli nyugtalanságoknak a cirkusz sá­tora mintegy központja lett. A mellékutcában nyüzsgött a sok ember és a sztrájkoló munká­sok minden percben zárt sorokban vonultak ki a mezőre, ahol hatalmas rendőrség kört vont a sátor körül és jól megnézte azt, aki jegyet akart váltani. Amikor az emberek a sátort körül akarták fogni, a rendőrség rájuk rontott és a tömeget kiűzte a mezőre. Ekkor vágtatva jött egy kozák az úton és a rendőrtisztnek parancsot hozott, mely őt újra arra birta, hogy a tömeg hátra­tolását megkísértse. Csakhamar egy egész osztály kozák jött kivont karddal és vastag ostorral, keresztül vágtattak a csődületen. Végre pedig elegáns ekvipázs jelent meg. A herceg­­ szaladt a szó szájról szájra, úgy a tömegben, mint a rendőrök között. Két egyen­ruhás úr szállt ki belőle és a sátorba siettek. Az embertömeg zugv­i nekitódult a sátornak. De a A hazafias frázisok alkonya. A koalíció hősei hiába törték fejüket napokon keresztül. A nagy gonddal szer­kesztett manifesztum nem hatott. Kenyér és jog kell a népnek és nem hazafias frázis. Elmúltak azok a szomorú idők, midőn a nép felült üres jelszavaknak, midőn vérét és életét áldozta a kiváltságosok jólétéért és szabadságáért. Az urak kedvéért egy lépést sem! A ma­gyar nép végre megismerte igazi ellenségeit. Megtanulta a történelemből, hogy a mág­nások és papok örökké csak kihasználták, de soha emberi jogot, soha tisztességes megélhetést nem adtak neki. Tisztán látja, hogy II. József császár alatt történtek ma­napjában ismétlődnek. II. József császár könnyíteni akart a nép sorsán, de nem te­hette, mert a nemesség fellázadt és nem engedte, hogy a jobbágyság bilincsei la­zuljanak. Ma a király kivonja az általános választói jogot és ismét a nép bőrén élős­ködő mágnások és papok azok, kik e refor­mot ellenzik. Ezt a tiszta valóságot látja a nép és a többi már nem érdekli. Az osztályparlament közjogi fejtegetéseivel torkig van. Meg­utálta az ügyvédi okoskodást és a pokolba kivonja az összes paragraf-h­uszárokat. És végzete a koalíciónak, hogy a nép hangu­latát nem ismeri. Nem tudja elképzelni, hogy az évszázadokon keresztül sikerrel működő­ népámitás ma fölmondja a szolgá­latot. Kibocsátott manifesztuma fölmelegíti a régi, kikopott frázisokat, kapaszkodik a papiroson levő joghoz, amelyet a szegény nép sohasem élvezett és végezetül fölhívja a polgárokat, hogy az alkotmányos küzde­lemben vegyék ki a részüket, „mert a sza­­badság és a jogok, melyeket védünk, mind­nyájunk kincsét képezik Ha ez így lenne, ha a szabadság és jog csakugyan mindnyájunk kincse volna, akkor a nép nem várna, míg Apponyiék a mani­fesztum szövegezésében törik a fejüket, hanem minden felszólítás nélkül, megvé­dené elrablott kincsét. Csakhogy a dolog másként áll. A szabadság és jogok mai védelmezői úgy, mint már számtalanszor, most is hazudnak. Nem mindnyájunk, ha­nem az ő kincsük védelmezésére hívják föl a népet. Fönn akarják tartani azt az átkos rendszert, mely a százezrek jogtalan­ságával jár és százezreket a nyomorba ta­szított. „Önkényuralom! Törvénytelenség!" — kiáltja a koalíció. Igaz, de ez az önkény­uralom nem most következett be, hanem évszázadok óta érzi a magyar nép. A ki­váltságosok abszolutizmusa alatt nyögött és nyög még ma is. Minden szolgabíró, minden rendőrkapitány egy-egy önkényúr, aki a sze­gény néppel tehetett és tesz amit akar. Az osztályparlament csak terheket rótt a népre és a közigazgatási hatóságok kivétel nélkül azon voltak, hogy az igazságtalan törvényeket meg miniszteri rendeleteket szi­gorúan végrehajtsák. Kényszerfotográfia, tolonckocsi, szurony A Népszava mai száma 12 oldal

Next