Népszava, 1906. március (34. évfolyam, 51–77. sz.)

1906-03-16 / 64. szám

1906. március 11. ) NÉPSZAVA Blau úr a kirakat cipőit, kalapjait vagy ke­nőcsös ládáit felpántlikázza és kész az asszeku­láció. Kohn Mór üzlete hazafias üzletnek minő­síttetik és akadnak jámbor emberek, akik el­hiszik, hogy Kohn Mór ma délben, mikor a leveshez ü­lt, a magyarok istenéhez imádkozott vagy elszavalta a Talpra magyart. Dehogy is tette. Neki az a fő, hogy az üzlet jól menjen. Ha a nemzeti fellángolás jó arra, hogy valamelyes hasznot lehessen belőle húzni, úgy a politikai szatócsok, a nagyságos és mél­tóságos Kohn Mór urak mindenkor megcseleke­dik azt, hogy a hazafias felbuzdulás eme jóságát kiaknázzák. A Független Magyarország című lap ma 112 oldal hirdetés és kétszer annyi kép­szöveggel, elkopott klisékkel, émelygős tavaszi versekkel lepte meg az olvasóit. A meg­lepetés ára számonkint egy korona. Ezt a másfél kiló papirost drágábban nem értékesíthették volna Rónai Móricék. A néhány ezer példányban megjelenő lap sohse tudott vern­a 112 oldalnyi hirdetést összegyűj­teni, ha mindjárt Pap Zoltán dr. volt ország­gyűlési képviselő házalt is ebben a szent ügy­ben, ha nincs március idusa. Az idus kihúzta a sárból az üzletet. Az üzlet viszontszolgálat fejé­ben emelte az ünnep nimbuszát. A hirdetés­ügy, a zászló­ipar, a hazafiság oltáráról jóllakott egy darab időre. Annyi bizonyos, hogy ha kokárdaviseléssel, ünnepi beszédekkel, hosszú vezércikkekkel, al­kalmi költemények elszavalásával, közvacsorák­kal meg lehetne menteni a hazát, akkor a magyar szabadságnak kutyabaja se volna. Mi pompásan tudunk a kalendárium szerint lelkesedni s a hét­köznapiságot abban a pillanatban ledobjuk ma­gunkról, amelyben az ünnep első órája ütt. Énekelünk, szavalunk, esküszünk, közvacso­rázunk és tosztot mondunk a haza egészségére. Vigadunk sirva, sirunk vigadva és másnap megint a régi, kellemetlen, szürke alakok vagyunk, akik — miután megesküdtünk, hogy rabok tovább nem leszünk, — a március 15 re következő macska-nyöször fájdalmas pillanataiban hideg borogatásokat rakunk a fejünkre és újra meg­esküszünk, hogy rossz bort tovább nem iszunk még a haza egészségére sem. De hát ünnepelünk, mert megszoktuk az ünnep­lést. Rettenetes volna, ha olyan március 16-ét érnénk, amelyen nem talpra magyarázhatna az ember a piac­téren vagy a kaszinó nagy termé­ben. És ugyan mit ünnepelünk? A szabad sajtót? No ugyan ennek befellegzett. Politizálj csak pénz nélkül, majd megtudod, hogy szabadon közöl­heted-e a gondolataidat. A közös teherviselést? Az igaz, hogy közösen viseled a terheket saját nyomorult embertársaddal, de hogy ez a viselés olyan közös, olyan egyforma volna a nagyváradi püspökkel, a Károlyiakkal vagy Pallavicini őr­gróffal, azt az ördög sem hiszi. A népképvisele­tet? A Dunaparton bámészkodik egy üres, be­csukott kapujú épület. Azt mondják, hogy ez a parlament. Elhisszük, de mutassatok egy szál népképviselőt! Egyenlőséget? Hol van ez abban az országban, ahol millióknak nincs választó­joga? Szabadságot? Testvériséget ? Ezek csak üres frázisok. De azért mégis ünnepelünk. Legalább úgy mutatjuk. Forradalmi hangulatot erőszakolunk magunkra. A diákokkal lármáztatunk. Ők szót fogadnak és szaladnak. A vezérek elbújnak, ágyba húzódnak, bénák, vakok, siketek lesznek. A rendőrség kiruccan az utcára és sétál. Hogy a komédia nagyobb legyen, még a huszárokat is kibolondítják. Kik ellen ? Mindenki nyugodt s ha valahol elsza­valta, vagy végig hallgatta a talpra ma­gyart, megy haza, lecsatolja a diszkardját vagy leteszi a sétapálcáját, hozzá ül a marhahúsleves­hez és rettentően káromkodik, ha megsüti a száját vagy egy bors kerül a foga alá, elharapja és eszi a nyelvét . . . Hol vannak a forradalmárok, akik ötvennyolc év óta esküsznek, hogy rabok tovább nem lesz­nek? Sehol. Bizony szomorú ünnep ez, akár­milyen szépen fel is pántlikázta a kirakatot ön, kedves Blau úr. — A Hunyadi-téri férjgyilkosság. Abban a borzalmas családi drámában, mely tegnap zaj­lott le a Hunyadi-tér 7. számú ház egy polgári lakásában s amelynek lovag Bieloskursky Pál üzletvezető áldozatául esett, ma már nincs egyetlen mozzanat sem, mely ne volna világos a szemlélő előtt. Mint mi azt már tegnap nagyon helyesen véleményez­tük, a borzalmas gyilkosságnak az áldatlan há­zastársi viszony volt az oka, mely azért volt átkos, mert egészséges, szép, fiatal, életerős fér­jet láncolt örökre a már csak szépsége romjai­ból élő időses asszony mellé. Ezt a mi föltevé­sünket föltétlenül megerősítette az asszony val­­lomása is, mely ma került a nyilvánosság elé. A következőket mondta: — A legnagyobb baj az volt, hogy az uram 23 éves korában nősült. Én akkor 35 éves vol­tam. Házasságunk harmadik-negyedik esztende­jében egyszerre csak elhidegült irántam. Szere­tőket tartott s nem volt gyermekünk, aki ben­nünket a szeretet szálaival fűzött volna össze. Később adoptáltuk a férjem nővérének a kis­fiát. A szemrehányások és perpatvarok azonban ezután is napirenden voltak. Néhány nap előtt férjem szerelmeslevelet kapott a szeretőjétől, egy húszéves hivatalnoknőtől. Mikor emiatt szemrehányást tettem neki, ezt mondta: Ugy is el akarok válni tőled­ s elveszem feleségül azt, akit szeretek. Tegnap este vacsoránál ültünk. Ott volt Bie­loskurski Géza detektív is, a férjem öccse. Meg­próbáltam férjemet, aki neheztelt rám, kibékí­teni. Bocsánatot kértem tőle azért, hogy annyit zaklattam. Megígértem, hogy többé nem teszek neki szemrehányást. Nem bánom, ha szereti is a lányt, csak el ne vegye feleségül. Ahogy így bé­kízgettem, egyszerre csak dühösen felugrott és rám kiáltott: — Ne beszélj, veled végeztem. Holnap el­megyek az ügyvédhez és beadom a válópert. Látni se akarlak többé. El fogok utazni, már­szabadságot is kaptam a főnökömtől. Én leültem s nem szóltam többé semmit. Sógorom nemsokára elment, férjem pedig le­feküdt. Mikor még vetkőzött, kimentem a kony­hába, ott véletlenül magamhoz vettem a néhány nap előtt vett konyhakést s aztán újból bementem a Szobába. Nagyon el voltam keseredve. Megpróbál­tam még egyszer kibékíteni az uramat, aki ekkor már ágyban volt s a fal felé fordult. Én hozzá mentem, gyöngén megérintettem a vállát s kértem, béküljünk ki. Ő azonban félrelökött, ugye, hogy a másik ágyra estem, ő pedig hara­gosan ismét a fal felé fordult. Ekkor elkeseredé­semben és kétségbeesésemben felkaptam a konyha­kést és többször férjem hátába szúrtam, h hogy hányszor, azt nem tudom, azt se, hogy mi történt ezután. Arra emlékszem még, hogy fér­jem felugrott fekhelyéről és én magam ellen for­dítottam a konyhakést. Nem igaz, hogy előre megfontolt szándékkal követtem el tettemet, hi­szen akkor nem aláztam volna meg magamat kétszeres békítési kísérlettel. Ez a vallomás. Az asszony a Rókus-kórházban csak ma reggel értesült arról, hogy férje belehalt sebeibe. Állapota súlyos, de nem életveszedelmes Ma délután átszállították a rabkórházba.­­ A vagyon miatt. Wohl Ignác, 50 éves bankár ma délelőtt leugrott az új tőzsde­palota Nádor­ utcai épületrészének első emeletéről az ud­varba. Súlyos koponyasérüléseket szenvedett, azonkívül eltörött az egyik lába is. A mentők elvitték a lakására, ahol most ápolják. Felépülését biztosra veszik. A valamikor hí­res pénzember esete tőzsdei körökben mindenfelé sok beszédre ad okot. Wohl ugyanis a szerencsétlen spekulációk áldozata. Azelőtt nagyon vagyonos ember volt. A most lebontott Diana-fürdő palotájában volt nagy és forgalmas banküzlete, majd, hogy játszani kezdett a börzén és vagyonilag folyton esett, az Árpád­ utca 8. számú házba költözködött, hol osztálysorsjegy-üzletet nyitott. Még ez üzletből befolyó kevés jövede­lemmel is szerencsét kísérlett meg, de teljesen sikertelenül. Ez az állapot keserítette, el annyira, hogy öngyilkosságra gondolt. Családja, mely a milliókhoz volt szokva, ma szegényesen él. Esete ismerősei körében a legnagyobb részvétet vál­totta ki. — Szédelgés a dinamittal. A Múzeum egyik szolgája tegnap reggel, amint a Múzeum lépcsőit söpörgette, egy rézhüvelyt talált, amelyet, miután büdös, úgynevezett puskaporszagú volt, bombának nézett és bevitte véleményezés végett dr. Loczka József múzeumi őrnek. Ez úgy találta, hogy egy üres, kilőtt, hasznavehetetlen t­inamithüvelyről van itt szó. A koalíciós lapok némelyike, akiknél az ízlés különben sohse volt irányadó, most ebből az esetből hosszú cikkeket tálal­olvasói elé s nagyban fenyegeti, hogy milyen "gyáva merénylet készült a nemzet ifjúsága ellen" március 15-ére. A tacskók t. i. itt voltak a Mú­zeum lépcsőin forradalmasdit játszani minden március 15-én, nyilvánvaló teh­ét, hogy ellenük készült a bomba. Bárki dobta is oda a „bombát", bármi célzattal tárgyalják is az esetet, a valóság az, hogy az egész ü­gy otromba hülyeség, mely szóra sem érdemes. — Eltűnt gyermek. Egy hét esztendős fiú, Sloffmann Zsiga, tegnap délelőtt az iskolá­ból hazajövet eltűnt s szülei, kik a Dob­ utca 7. számú házában laknak, hiába várták haza. Je­lentették a dolgot a rendőrséginek is, kérdezős­ködtek az állami gyermekmenedékhelyen is, de eddig nem akadtak nyomára az elveszett gyer­meknek. A kis­fiú szürke felöltőt, barna kabá­tot és kék nadrágot visel. Alá megtalálja, ve­zesse haza, nagy szomorúságtól menti meg az aggódó szülőket. — A Csudnay-ügy. A letartóztatott Csudnay Emil ügyében Dóri Margit volt színésznő, aki körül tudvalevően az egész ügy forog, ma egy hírlapíró előtt következően nyilatk­ozott: — Csudnay Emil romlásáért eng­em okolnak és főleg a család részéről úgy szeretnének feltüntetni, mint a fiatalember rossz szellemét. Pedig a dolog éppen fordítva áll. Csudnay engem anyagilag is súlyos helyzetbe sodort és erkölcsi alapomat is meg­rontotta. A nyáron sok rábeszéléssel rábírt, hogy bontsam fel szerződésemet és legyek a meny­asszonya. Csudnay édesanyja nekem akkor levelet irt, amelynek egy része így szól: „Fiam tegnap részletesen és őszinttén elmondotta ön iránt táplált érzelmeit, nekem nincs is ellene semmi kifogásom, mert egy művelt és kedves nő nagyban elősegítheti egy férfi jövendőbeli boldo­gulását. Csak azt óhajtom, hogy fiam tanulmányait ne hagyja abba, mert társadalmi állása, mai világ­ban, bármily vagyona van is valakinek, főkellék. Reménylem, hogy kedves társaságában fiam még hasznos és számottevő tagja lehet a társada­lomnak". — E levél után többé nem haboztam és elfo­gadtam Csadnay ajánlatát. Komoly embert akar­tam belőle faragni, tanárokat fogadtam melléje, de minden igyekezetem hiábavaló volt. Nem akart megokosodni. Édesanyja ezenközben is egyre biz­tatott leveleiben. Pénze a fiatalembernek ekkor már nem volt, mellettem nem költekezett. A Népszín­ház egy másik tagjára vette el a pénzét, akinek száz­forintos csokrokat, ezerforintos ékszereket ajándékozott. Ide nekem nem is kellett az ő pénze. Szerényen éltünk, Csudnay javulást mutatott, és azt hittem, végleg jó útra tért. November végén aztán, hogy anyjánál nagyon sürgette a házasságba való bele­egyezést, özvegy Csudnayné három testvérével családi tanácsot tartott. Ezen a tanácskozáson a testvérek mind ellenünk fordultak s azt mondták Emil anyjának: „fia te ebbe a házasságba bele­egyezel, téged csukatunk az őrültek házába!" De­cember másodikán pedig rávették, hogy fivéréhez Csernovicba utazzék, fiát minden támasz és egy fillér nélkül hagyva itt. Csudnay Emil ezután tisz­tán abból élt, amit tőlem kapott. Nálunk ebédelt, vacsorázott, mert hisz éhen nem hagyhattuk veszni. Vettem neki még fehérneműt is és még a mosoda számláját is én fizettem ki. Háromezer forint kölcsönt vettem fel házamra s ezt az összeget mind Csadnay kapta. A kölcsönről mindig irást adott nekem. Nemrég azonban rájöttek, hogy a hátam mögött rejtelmes utakon pénzt szerez és mig én ugy takarékoskodtam, hogy villamoson sem igen jártam, ő gummikerekű­t bérelt. Újabb botránytól félve, végleg kiadtam az útját. Ő meg­­igérte, hogy anyjához Csernovicba utazik, én meg Kunszentmiklósra egy nagynénémhez mentem. Teg­nap este jöttem haza és ekkor tudtam meg, hogy Csudnay váltót hamisított. A váltóhamisító gavallért a rendőrség ma dél­után 1 óra tájban szállította át az ügyészség fogházába. A kir. ügyészség indítványára dr. Bakonyi vizsgálóbíró elrendelte ellene az előze­tes fogvatartást s az erről szóló birói végzést mindjárt ki is hirdette a gavallér előtt. Csadnay védőjéül dr. Török Sándort nevezte meg, egy-

Next