Népszava, 1906. június (34. évfolyam, 128–153. sz.)

1906-06-21 / 145. szám

12 NÉPSZAVA 1906. június 21.) A statisztika rovatokba szedte az áldozatok számcsoportját, az orvosok kísérleteztek és a nevezetesebb szaktudósok nemzetközi kongresz­szusokat tartottak a baj leküzdésének módjai és eszközei iránt. Gyakorlati lépés, célravezető munka, másutt igen, nálunk nem történt. Most azonban, úgy látszik, hogy a középosztály­ban terjedő tuberkulózis statisztikai adatai ki­áltanak segítség után és ezt — úgy látszik — mérvadó helyen meghallották, mert legalább már tanácskoznak. Korányi, a nagynevű orvostanár két évtizednél tovább buzgólkodik az anyag­gyűjtésben. Rengeteg anyaghalmazata lehet már — de azért a tüdővész terjed és évről-évre emel­kedik az áldozatok száma. De egészen meddő még sem volt Korányi akadémikus buzgól­kodása. Neki köszönhető az „Erzsébet ki­rályné-szanatórium" iniciálása, ott most sajátjá­ból anyagi áldozatokat is hoz, de a vagyonta­lan szegényeknek alig számbavehető legminimá­lisabb számaránya nyer, illetve nyerhet elhelye­zést. Így pl. 1904-ben 79, 1905-ben 88 ingyen beteg volt ápolás alatt. Mit is kívánhatunk egyetlen­egy, mindenki számára fizetés mellett hozzáférhető szanatóriumtól, melynek csak 124 ágya van és egy évben átlag 5—600-nál több beteget nem bír elhelyezni? Milyen csepp ez a nyomorúság nagy tengeré­ben ! Budapest közkórházaiban 1904-ben 1521 tüdővészes beteget kezeltek, kik közül 1072, vagyis 30'44°/o halt meg. Ne higyyük azonban, hogy a kórházból élve elbocsátott 69-56%-a az ápoltaknak gyógyulva került ki a kórházakból. Korántsem! Tudni kell, hogy a közkórházakba csak akkor küldik és veszik fel a tüdővészes beteget, mikor a házi vagy járólagos orvosi keze­lés már csődöt mondott. Ez a közkórházi 30 napos ápolási idő tartama mennyire elégtelen a kúrára, azt legjobban igazolja a szanatóriumi gyógy­kezelés tartama, melynek minimuma 81 napra van megállapítva. A 69-56 százalék az elbocsá­tott egyéneknek tehát vagy haza ment meghalni és itt az általános halálozási statisztikába került, vagy az élet egy igen csekély méretű meghosszab­bítását vitte csupán magával. És ha az Erzsébet­szanatóriummal még szembeállítjuk az országban évenként tüdővészben elhalálozó 65—70.000 em­ber pusztulását, akkor elképzelhetjük, hogy milyen parányi homokszem ez az egy szanató­rium az ország nagy tüdővészes sivatagában. Tisztelt miniszter úr! Ne tanácskozzunk tehát sokat és hosszadalmasan, hanem sürgősen te­gyünk valamit, hogy evvel a rettenetes bajjal sikerrel birokra kelhessünk. Szanatóriumok kellenek! Ingyenesek és ol­csók. Akik annyira szegények, hogy nem tud­nak fizetni, azokat ingyen kell elhelyezni, de nem akkor, mikor már előre tudjuk, hogy hiába történik minden gyógytudományi beavat­kozás. Betegsegélyző-pénztárakban biztosítottak részére olcsó ápolási díjak mellett tegyük lehe­tővé a gyógykezelést, hogy a pénztárak lehető­leg hosszú ápolási időt nyújthassanak s hogy a családos beteg után addig, míg a szanatórium­ban van, családja a betegsegélyző-pénztár részé­ről a szükséghez képest segélyezhető legyen. Németországban ez idő szerint mintegy 70 tüdő­beteg-szanatórium van, „Volksheilstiitten" elneve­zés alatt. Ugyanilyen van már többes számban az idegbetegek (neu­asthenia-betegek) gyógyítá­sára. A bécsi állami munkásbetegsegélyző pénz­tárnak két szanatóriuma van, melyben évenként 8—900 beteget ápoltat. Aussigban, az ottani munkásbetegsegélyző pénztárnak szintén van szanatóriuma és a mu­lt hónap 28-án .Stájer­országban az ott működő „Verein zur Bekampfung der Tuberknlose" (a tüidőgümőkór leküzdésére alakult egyesület) nyitotta meg egyesületi szana­tóriumát tüidővész-betegek gyógyítására. Minden kulturális nemzet törekszik a tüd­ővész leküzdésére legalább annyit tenni, amennyit te­het. Szabad-e hát nekünk annyira hátramarad­nunk ?! Kulturális nemzet volnánk mi is, vagy mi! Hiszen annyit tudunk áldozni a hadseregre és annak felszerelésére, mint akár­melyik nagy­hatalom. Tehát nagyok is, hatalmasak is va­gyunk és közönyösen nézzük az évenként hat­van­ezrével elhalálozó magyar vérünk halál­tusáját, egykedvűen hallgatjuk 60.000 ember­társunk halálhörgését és­­ megelégszünk az eredménnyel. Nincs szavunk ez ellen! Nincs módunk ez ellen tenni, nincsenek eszközeink a védekezésre! Kihalt az érzék keblünkből a sze­rencsétlenek megmentése iránt. Elfásultunk egészen! Ezeréves multú nemzet vagyunk és nem restelljük, hogy még annyira maradtunk mögötte a többi műveit nemzet kultúrájának. Berlinben ez év tavaszán a közoktatásügyi minisztériumban tanácskozást tartottak (melyen a nagyhírnevű Koch tanár is részt vett) afölött, hogy nem lehetne-e tüdőbetegeket Németország délafrikai gyarmatain elhelyezni. És megálla­podtak abban, hogy igenis alkalmas éghajlati viszonyainál fogva sikerre vezetne a kite­lepítés. Elhatározta a tanácskozás, hogy erre a célra adományokat gyűjt. Meg­állapodása így szól: „Az angol Dél-Afrika klimatikus- és talajviszonyai iránt szerzett tapasztalatok szerint jogos az a következtetés, hogy az ilyen betegek a reájuk nézve kedvező klimatikus földrészen való állandó tartózkodás folytán, betegségük továbbterjedésétől megóvha­tók és ezzel a tüdőbetegek részére fennálló gyógyhelyek mellett a tuberkulózis elleni küzde­lemben további segédeszköz volna nyerhető. Az ilyen telepítés által a gyarmat gazdasági viszo­nyai újabb fellendülést is nyerhetnének." Itt természetesen a betegségek azon stádiuma képezi az eszme alapját, mely alatt a beteg még munkaképes, mert mezőgazdasági és kertészeti munkák végzését szánták nekik. Minthogy azon­ban a német nép úgy fogta fel azt az akciót, hogy a kormány a délafrikai gyarmatpolitikáját a betegek kitelepítésével akarja haszonra változ­tatni, illetve kamatoztatni, mely célt normális telepítéssel nem sikerült elérnie, állást foglalt a terv megvalósítása ellen. A berlini betegsegélyző pénztárak elöljárói ugyanis ezzel a tervvel szemben következő ha­tározatot hoztak: „Berlin betegsegélyző pénztári elöljáróinak gyűlése tiltakozik az ellen, hogy a tüdővész elleni küzdelem Afrika gyarmatainak telepítési mellékcéljával kapcsolatba hozassék és sajnálatát fejezi ki afölött, hogy az orvosi szak­tekintélyek egész sorozata ehez az összekapcso­láshoz hozzájárul. A tudomány mai állásánál fogva a gyógyítási célnak az elviselhető költsé­gekre való tekintettel, a német népszanatóriumok megfelelő szaporítás mellett megfelelhetnek. De még abban az esetben is, ha az afrikai telepítéshez fűzött gyógyeredmény be is követ­kezne, a gyógyultak gazdasági jövője mégis a legnagyobb mértékben bizonytalanságban ma­radna. Az az eszme, hogy az országos biztosító­intézetek sok milliót költhetnek Afrikában kul­turmunkákra, nem valósulhat meg. A beteg­segélyző-pénztárak elöljárói a legkomolyabban figyelmeztetik tagjaikat, hogy ne használtassák fel magukat kísérletekre Délafrikában és azt ajánlják, hogy a tüdővész leküzdésére és a te­lepítés céljára szánt adományokat külön-külön juttassák rendeltetésük helyére." Ezt a ténykörülményt csak azért ismertettem, hogy megtudjuk, milyen merész tervekkel lépnek fel a német szakférfiak a tüdővész leküzdésére folytatott harcban. És ha ennek a tervnek az alapját kutatjuk, rá kell jönnünk, h­ogy a bete­gek izolálása tulajdonképpen a fő cél. A német burzsoázia fél a tüdővész fertőzésétől. Nálunk ettől nem féltek eddig, de nem azért, mintha a magyar emberen fellépő tüdővész bacillusa annyi hazafias tisztelettel viseltetnék a magyar bur­zsoázia tagjai iránt, hogy őket nem fertőzi meg, hanem azért nem féltek, mert még nem voltak képesek a veszélyt az ő egész va­lóságában felfogni. Ezzel ugyan nem azt akarom kifejezni, hogy a magyar burzsoázia annyira hátramaradt és ahoz képest annyira buta volna, hogy a bajt ne tudná megismerni, hanem inkább azt óhajtom kifejezni, hogy nálunk minden téren olyan mérvű elfogultsággal, kicsinyes grájz­ler felfogással bírálják el a legfontosabb dolgokat, hogy inkább veszni hagynak évenként 70.000 embert a tüdővészben, semhogy megakadályozzák a megmaradt egészséges emberek módfölötti ki­zsákmányolását. Tíz ember munkája után ma­radt vállalkozói profit nagyobb országos jelentő­séggel bír, mint 70.000 szerencsétlen magyar embernek nyomorult elpusztulása a tüdővészben. Kürschner Jakab. SZAKMOZGALOM. Nyilatkozat: A légszeszgyári munkásoknak (IX. ker.) folyó hó 20-án megtartott rendkívüli közgyűlése megbízásából kijelentem, hogy a szervezet elnöke, Simon József ellen forgalomba hozott vádak, minden alapot nélkülöznek. A köz­gyűlés egyhangú határozattal ezen vádakat rossz­akaratú hitvány rágalmaknak minősítette. Schmidt Lipót, egyes, titkár. A nyíregyházai vas- és fémmunkások megalakították szakszervezetüket. Pályázat. A magyarországi vas- és fémmun­kások központi szövetségének bádogos-, légszesz­vizvezetéki- és fűtőszerelők és légszeszfejlesztők szakosztálya 1906. július hó 15-én betöltendő tit­kári állásra pályázatott hirdet. Feltételek: 1. Pá­lyázhat minden szervezett munkás, bármely szakma köréből, ki a nemzetközi szociáldemokrata pártnak tagja és a szakmozgalomban megfelelő jártassággal bir. 2. A magyar és valamennyiben a német nyel­vet szóban és írásban birja. 3. Az agitáció terén szónoki tehetsége legyen. Kezdő fizetés havi 120 korona. Pályázatok csak 1906. junius 30-áig vétet­nek figyelembe. TÖRVÉNYSZÉK. (§) A bstntanya pénze. A budapesti bün­tető törvényszék immár harmadik napja tár­gyalja Förster Ferencné, Förster Ferenc, Förster Béláné és Förster Anna hamis tanúzási bűn­pörét. A tegnapi nap délutánján késő estig dr. Vaisz Sándor ügyvédet hallgatta ki tanúul a bíróság. Ő leplezte le a végrendeletgyártó szö­vetkezetet. Ő szerezte be ellenük a terhelő ada­tokat s ő tette meg ellenük a büntető feljelen­tést. Dr. Vaisz Sándor részletesen elmondta a bűnper keletkezésének történetét. Dr. Vaisz Sándor rendkívüli terhelő vallomá­sát követte Neisidler Károly magánzó terhelő vallomása, aki elmondta, hogy Försterné neki két ízben is ajánlkozott tanúul. A mai nap dél­előttjén egyetlen terhelő tanút hallgattak ki: ez Grü­nwald Mór vászonkereskedő, Benkő Róza bizalmas embere volt. Tanú szerint Benkő Rózá­nak az volt az intenciója, hogy örököse a 10 éves Stehlmann Rudolf legyen, Blau Adolf Dá­vidról, akit mindig szidott és átkozott, hallani sem akart. A tárgyalást holnap folytatják. (1) Amerikai gyilkosságban a magyar ítélet. Tomcsa Mihály, a szabolcsmegyei Buj község lakosa, úgy mint sok ezer más magyar munkás 1903. évi október havában kivándorolt Amerikába, ahol Buffallo város vassingyárában kapott munkát Ez az alkalmazás azonban nem tetszett Tomcsának, mert 1904. évi április havá­ban New Jersey államának, Hudson grófság Jersey városába ment munka után. Jersey­ben egy Somogyi József nevű munkásnál szállt meg, akinek felesége néhány magyar mun­kás számára takarított és főzött. Tomcsa csak­hamar munkát kapott az ottani vasútnál s ápri­lis 24-én csodálkozással látta, hogy gazdájának felesége, Somogyi Józsefné, mintegy 200 dollárt szedett be a kosztosoktól. Tomcsa másnap betegséget szimulált s otthon maradt Somogyinéval és egy Antal Károly nevü beteg munkással. Reggel 9 óra tájban Antalt elküldte Moskovics Áron magyar szatócshoz az­zal az ürüggyel, hogy az beszélni kiván vele. Antal odavánszorgott Mocskovicshoz, ahol bosz­szankodással hallotta, hogy Tomcsa felültette őt. Mire aztán egy óra múlván hazaért, csodál­kozással látta, hogy Somogyiék kapuja zárva volt. Antal mitsem törődött ezzel és egy másik magyar szomszédhoz ment. Este hazajött laká­sába Somogyi József és lakói s miután a kaput felnyitni nem bírták, a pinceajtón át másztak be a házba. A szobák teljesen rendben voltak, az értékekből nem hiányzott semmi, de az asz­szony és Tomcsa eltűntek. Az egyik asztalon egy levélke volt a következő tartalommal: „Józsi testvér! Ne haragudj, hogy elvittem feleségedet, de ő jobban szeret engem, mint téged. Ruffallóba megyünk. Good by­­ Moskovics, Antal és mások ráismertek Tomcsa írására ebben a levélben s igy Somogyi már­már azt hitte, hogy felesége megszökött tőle. Másnap azonban borzasztó fölfedezést tettek Somogyiék. A pincének egy sötét zugában haris­nyával megfojtva találták Somogyiné hulláját A gyanú természetesen Tomcsa ellen fordult, aki ellen az amerikai rendőrség köröző levelet bocsátott ki. Ezen nyomon indulva­ kábel­sürgönyt küldött a budapesti rendőrségnek. Most már itthon is megindult a hajsza Tomcsa után s a csendőrségnek sikerült a gyilkost Uj­fehértón május 19-én elfogni. A gyilkos magyar állampolgár lévén, a nyíregy­házi kir. törvényszék a kiadatást megtagadta s kérte a tanúvallomásoknak ideküldését. Az esküdtbirósági tárgyaláson az esküdtek bű­nösnek mondották ki vádlottat a szándékos em­berölés bűntettében és ezért az eljáró biróság 10 évi fegyházra itélte. A kir. Kúria ma a semmiségi panaszok eluta­sításával hozzájárult az esküdtbíróság ítéletéhez. (§) A szerelem. (Esküdtszéki tárgyalás.) A mult évben Varga Ferenc mindenes a Visegrádi­utca 3. számú házban megismerkedett Takács Mária cselédleánnyal. Az ismeretségből szere­lem támadt a fiatalok között s karácsony nap­ján már azzal mentek haza Vácra a leány szü­leihez, hogy egymáséi akarnak lenni. A leány szülei azonban ellenezték a házasságot, mire a leány szakított Vargával. Ez annyira elkeserí­tette a szerelmes fiatalembert, hogy az folyó évi február hó 4-én megjelent a leány laká­sán s ott egyszer a leányra lőtt, azután pe­dig maga ellen fordította a revolvert s három lövést tett magára. A lövések ugy a leányon, mint a fiatalemberen néhány hét alatt gyógyult sérüléseket ejtettek. A szerelmes fiatalembert ma vonta felelősségre a budapesti büntető tör­vényszék esküdtbírósága Zsitvay Leó elnöklete alatt szándékos emberölés kísérlete címén. Az esküdtek Gál Jenő dr. ügyvéd védelme után

Next