Népszava, 1906. július (34. évfolyam, 154–179. sz.)
1906-07-01 / 154. szám
1906. július 4. NÉPSZAVA 4 előtt az előadó jelentette, hogy a képviselőház elnöke az összeférhetetlenségi bizottsághoz tette át Barabás Béla ügyét, aki három kerületben választatván meg, a nagyváradi kerületről kellő időben, az aradi kerületről a házszabályokban előírt idő eltelte után mondott le. A bizottság elhatározta Barabás Béla meghallgatását. Barabás Béla arra kérte a bizottságot, legyen tekintettel arra az erkölcsi momentumra, hogy a képviselő maga van hivatva elsősorban annak megállapítására, hogy melyik kerületet képviselje, azt pedig tudják több nyilatkozatából, hogy a hetedik kerület mandátumát kívánta megtartani. A bizottság erre zárt üléssé alakult át. Tizenkét órakor nyitotta meg Károlyi István gróf elnök újra a nyílt ülést, amelyen kihirdette az Összeférhetetlenségi bizottságnak azt az egyhangúlag hozott határozatát, hogy Barabás Béla az aradi kerületet képviseli és a főváros hetedik kerülete marad képviselet nélkül. A pénzügyi bizottság ülése. A képviselőház pénzügyi bizottsága ma délelőtt ülést tartott. A bizottság mindenekelőtt a Horvátországgal kötött pénzügyi egyezmény becikkelyezéséről szóló javaslatot tárgyalta. Rátkay László, Issekutz Győző, Hoitsy Pál és Bizony Ákos fölszólalása és Popovics Sándor államtitkár és Joszipovich Géza horvát miniszter felvilágosításai után a bizottság a pénzügyi egyezményről való javaslatot változatlanul elfogadta és hozzáfogott a belügyi költségvetés tárgyalásához. Szalay László előadó arra utal, hogy az 1906. évi költségvetés csak csekély eltéréseket mutat az utolsó költségvetéshez képest. Eltérés csak a határrendőrség intézményének megalkotása, a csendőrség szaporítása, elmegyógyintézetek és szemészeti kórházak felállítása és a kivándorlás hatékonyabb ellenőrzésére szükséges intézkedések foganatosítása következtében mutatkoznak. Előadó ezután behatóan ismerteti a belügyi tárca számszerű tételeit és a költségvetést elfogadásra ajánlja. Azután szinte vita nélkül fogadták el sorban a tárgyalásra került tételeket. A közegészségügyi kiadásoknál Rátkay aközegészségügy javítása érdekében kért hathatós intézkedéseket, amire Andrássy gróf belügyminiszter kijelentette, hogy ő olyan behatóan érdeklődik a kérdésért, hogy az egyenesen „bogarává lett". Issekutz Győző azt hiszi, hogy a közegészségügyünk bajain radikális módon csak a közegészségügy államosításával lehet segíteni. Bizony Ákos ellene van az államosításnak és megelégednek a körorvosok és községi orvosok állami támogatásával. Rátkay László a gyógyszertárügy rendezését kéri és hathatós intézkedéseket sürget a külföldről beözönlő kártékony gyógyszerek ellen. Andrássy Gyula gróf belügyminiszter kijelenti, hogy senki annyit nem szenved a gyógyszerészeti ügy már kaotikus állapota miatt, mint ő maga. Szándéka, hogy ezt a kérdést törvényhozási úton szabályozza, hogy az e téren uralkodó tarthatatlan viszonyok megszűnjenek. (Általános helyeslés.) A bizottság a tételt elfogadja. A csendőrség tételénél egyetlen hang sem emelkedett a csendőrségnek már rendszerré vált visszaélései és brutalitásai ellen és csupán azt firtatták, hogy csendőrség lássa-e el egyik-másik város közbiztonsági szolgálatát. Andrássy felvilágosítást adott a kérdésre, a bizottság azután a tételt megszavazta. Elnök azután a tárgyalás folytatását délután 5 órára halasztja. Délután a bizottság folytatta a belügyi költségvetés tárgyalását. A belügyi költségvetés tételeit Szalay László előadó ismertetése alapján vita nélkül elfogadja. Azután tárgyalás alá került az úgynevezett kisebb tárcák költségvetése. Az udvartartás tétele szintén elfogadtatik. A többi tételt a bizottság Buzáth Ferenc ismertetése alapján nagyobb vita nélkül elfogadta. A bizottság legközelebbi ülését kedden fél 5 órakor tartja és ezen a vallás- és közoktatásügyi tárca költségvetését fogja tárgyalni. 4 A fehér legyezős asszony. Irta Anatola Franca. Soung tartománybeli Tschoung-Tsen nagyon művelt férfi volt. Bölcseségében annyira ment, hogy minden mulandóságnak hátat fordított. Jó kínai volt, nem hitt az örökkévalóságban. Egyedüli lelki vigasza az volt, hogy mentnek érezte magát embertársai balgaságitól, gyöngéitől, nem gyűjtött javakat, nem vadászott semmitmondó hírnévre. Ez a lelki nyugalom mégis értékes lehetett, mert halála után mindenki boldognak, irigylésre méltónak találta Tschoung-Tsent. Nos, míg az ismeretlen hatalmak megengedték hogy Tschoung-Tsen napsugaras ég alatt, mosolygó, zöld virányok közt lakhassék, mély gondolatokba szokott merülni, anélkül, hogy tudta volna, miért? Egy reggel, a véletlen következtében, a Nam-Hoa hegység virágzó szakadékai közé tévedt. Egyszerre csak azt vette észre, hogy temetőben van, ahol a vidék szokása szerint a holtak kicsiny halmok alatt pihentek. Mikor a tudós megpillantotta a számtalan sírt, mely a láthatárig terjedt, mély gondolatokba merült. — íme, mormogta maga elé — ide vezetnek az élet összes utai. Aki egyszer a holtak közt foglal helyet, sohase tér többé vissza a napfényre. A túlvilági életben épp oly kevéssé hitt, mint többi honfitársa, kiket megvigasztalt az a tudat, hogy a halálban mindenki egyenlő. Mindamellett a laikusok a szegény elhunytak megvigasztalására zöld és piros bálványokat emeltek. De Tschoung-Tsen, ki a bölcselők büszke szektájához tartozott , nem szorult az üvegbábok vigaszára. Amint egy gondolatba mélyedve körültekintett a temetőben, egy gyászruhás fiatal asszonyt pillantott meg. A gyászruha hosszú, fehér, durva szövetből készült szegetlen ruha volt. Egy sírdombon ült és fehér legyezőjével egy nedves sírhalmot legyezgetett szüntelenül. Tschoung-Tsen kíváncsi volt a különös foglalkozás okára, odament a fiatal asszonyhoz és illedelmesen kérdezte: — Asszonyom, megengedi, hogy megkérdezzem, ki fekszik itten és mért legyezgeti oly buzgalommal azt a földet, mely a holtat takarja. — Bölcselő vagyok, mindennek az okát kutatom és most olyasmi előtt állok, mit nem tudok megfejteni. A fiatal asszony tovább legyezgette a sirt. Mindössze csak azt tette, hogy pirulve hajtotta le fejét és néhány szót mormolt, amit a tudós nem értett. Kérdését többször megismételte, de hiába. A gyászoló asszony rá sem nézett többé. Mintha egész lelke abba a kezébe ment volna át, mellyel a legyezőt tartotta. Tschoung-Tsen eltávozott. Igaz, hogy nem szívesen. Jól tudta, hogy minden hiábavaló, de az emberi cselekedeteknek, különösen az asszonyi cselekedeteknek indító okai iránt való kutatás már vele született. Az alárendelt nem iránt, kevés jóakarattal ugyan, de azért elég élénken érdeklődött. Lassan folytatta vándorlását, gyakran hátranézett. A legyező ugy mozgott ide-oda a levegőben, mint egy nagy pillangó szárnya. Hirtelen előtte termett egy vén anyóka, kit eddig nem vett észre és intett neki, hogy kövesse. Egy sir mögé vezette, mely kissé magasabb volt, mint a többi és igy szólt: — Hallottam, hogy kérdést intézett urnőmhöz és nem kapott rá feleletet. Tudományszomját szívesen kielégítem, először, mert így parancsolja a velem született tisztességérzet, továbbá azt remélem, hogy ad érte valamit, melyért a papoktól varázspapírt vehetek, mely meghosszabbítja életemet. Tschoung-Tsen kivett erszényéből egy pénzdarabot és az öreg asszony el kezdett beszélni. — A fiatal asszony, kit a sír mellett látott, Lu asszony volt, egy Tao nevű tudós özvegye, ki tizennégy nap előtt halt meg hosszú betegség után. A sir férje sírja. Gyengéden szerették egymást. Tao úr még utolsó perceiben is alig tudta magát elhatározni arra, hogy elhagyja feleségét. Lehetetlennek tűnt föl előtte az a gondolat, hogy élete és szépsége virágzásában egyedül hagyja a világon. De minthogy jó és szelidlelkű volt, végül mégis csak meggyőződött róla, hogy ennek így kell lenni, ennélfogva megadta magát sorsának. Lu asszony, ki az egész betegség alatt nem mozdult el férje ágyától — csaknem elolvadt a könnyekben. Megesküdött az istenekre, hogy nem éli túl férjét. Mint életében, épp úgy halálában is meg akarja vele osztani ágyát. Ott akar pihenni mellette a sírban. De Taour mondta: — Szerelmem, ne esküdj meg rá! — Nos — felelte az asszony — ha tovább kell élnem, ha az istenek arra kárhoztatnak, hogy még akkor is lássam a nap fényét, mikor már, le lesznek zárva szemeid, úgy tudd meg legalább, hogy sohasem leszek más felesége, SZEMLE. Budapest, junius SO. A kritikus nap. Elmúlt Péter-Pál napja s a sokat hirdetett általános aratósztrájk nem tört ki. Helyi aratósztrájkok folynak ugyan több helyen is. Több uradalom, amelyekben a kizsákmányolás már teljesen elviselhetetlenné lett, még mindig aratók nélkül áll, de általánosságban már úgyszólván biztosra vehető, hogy az aratás és ezzel kapcsolatos munkálatok általában elvégeztetnek, ha ugyan a feluszított hatóságok és a kormánynak minden gyalázatosságra való készségében elbizakodott birtokosok nem fogják még az utolsó pillanatban valami kétségbeesett lépésre provokálni a földmiveseket. A földig rabszolgái nem lázadtak föl. Hiábavalónak bizonyult a rengeteg költséggel s súlyos zaklatásokkal járó előkészületek — az állítólagos forradalom vérbefojtására. A föld rabszolgái békében húzzák az igát tovább. Az ezerholdas népnyúzók kényelmét, nyugalmát és zsebét nem fenyegeti végveszedelem. Nem is fenyegette. A gazdák szövetségei, a hatóságok és az államkormányzat nagyon jól tudták, hogy nem készül semmi tervszerű általános mozgalom. A földmunkások szervezetei erőteljesen hangsúlyozták, hogy minden ilyen mozgalomtól távol állanak, amit a hivatalos vizsgálatnak is el kellett ismernie. Az igazgatóknak keresztelt agitátorok minden lehetőt elkövettek, hogy a népet felvilágosítsák az aratási sztrájk veszedelméről, mielőtt a földmivelő munkásság kellőleg szervezve nincs. Mégismégis napról-napra nagyobb körben terjesztették tervszerűen a sztrájk hírét s a kormányzat ennek ürügye alatt a legszükségesebb s legerőszakosabb rendszabályokat foganatosította. Ma már megállapíthatjuk, hogy a nagy rettegés, a sztrájk rémének célzatos híresztelése tulajdonképpen csak arra való volt, hogy a nemzeti demokrata kormány hitvány erőszakoskodásának lepléül szolgáljon. Nem az aratási sztrájk ellen védekeztek, de megakadályozni akarták a földmunkások öntudatos szervezkedését. A sztrájkot, ha lehetett volna, maguk a birtokosok és hatóságok provokálták volna, csakhogy ennek eltiprásával egyúttal eltaposhassák a földmivelők ifjú, de már erőteljes szervezkedését is. Mert ez az igazi veszedelem a földuzsorások előtt. Ez ellen nem tud védelmet adni sem a csendőrszurony, sem a Mannlicher, sem a rabbilincs. Örök gyalázata marad az alkotmányvédő hős kurucoknak, hogy hatalmukat elsősorban is a szegény, csontig és velőig kizsarolt nép ellen fordították. A védtelen, jogfosztott és vérig kiuzsorázott szegénységet a hatalom minden brutalitásával terrorizálni akarták, hogy engedelmesen, krisztusi alázatossággal áldozza életét és verejtékét a tunya főurak jólétéért. Az aratás országszerte folyik. A nép véres verejtéke nemsokára készpénzre lesz váltható. Dacára a sok gyalázatosságnak, dacára a Magyarországra átplántált muszkaállapotoknak. De aratás után a nép számot vet önmagával. És megszámlálja keresetét, összeveti a keserves kínnal végzett munkával. És levonja a tanulságot. Ami nem lehet más, mint a szervezkedés. És a nép szervezkedni fog. Megtanulja, hogy a hatalmasok szervezett hatalmával szemben csak a saját szervezett hatalmát állithatja szembe s csak a szervezkedés teszi lehetővé, hogy felszabaduljon a rabságtól s verejtéke gyümölcseit csak ő maga élvezhesse. A földmivelő munkások ellen indított országos hadjárat nem maradhat megtorlás nélkül. A megtorlás legyen az, hogy a földmivelők lázas buzgalommal szervezkedjenek s ennek erejével törjék meg az ezerholdas népnyúzók önkényét. És akkor hiába lesz a kizsákmányolóknak fekete grófja, csendőre és katonája, a nép jogos kívánságainak teljesülnie kell !