Népszava, 1906. július (34. évfolyam, 154–179. sz.)

1906-07-01 / 154. szám

1906. július 4. NÉPSZAVA 4 előtt az előadó jelentette, hogy a képviselőház elnöke az összeférhetetlenségi bizottsághoz tette át Barabás Béla ügyét, aki három kerületben választatván meg, a nagyváradi kerületről kellő időben, az aradi kerületről a házszabályokban előírt idő eltelte után mondott le. A bizottság elhatározta Barabás Béla meghallgatását. Barabás Béla arra kérte a bizottságot, le­gyen tekintettel arra az erkölcsi momentumra, hogy a képviselő maga van hivatva elsősorban annak megállapítására, hogy melyik kerületet képviselje, azt pedig tudják több nyilatkozatá­ból, hogy a hetedik kerület mandátumát kívánta megtartani. A bizottság erre zárt üléssé alakult át. Ti­zenkét órakor nyitotta meg Károlyi István gróf elnök újra a nyílt ülést, amelyen kihirdette az Összeférhetetlenségi bizottságnak azt az egyhan­gúlag hozott határozatát, hogy Barabás Béla az aradi kerületet képviseli és a főváros hetedik kerülete marad képviselet nélkül. A pénzügyi bizottság ülése. A képviselőház pénzügyi bizottsága ma délelőtt ülést tartott. A bizottság mindenekelőtt a Horvátországgal kötött pénzügyi egyezmény becikkelyezéséről szóló javaslatot tárgyalta. Rátkay László, Issekutz Győző, Hoitsy Pál és Bizony Ákos fölszólalása és Popovics Sándor államtitkár és Joszipovich Géza horvát miniszter felvilágosításai után a bi­zottság a pénzügyi egyezményről való javaslatot változatlanul elfogadta és hozzáfogott a belügyi költségvetés tárgyalásához. Szalay László előadó arra utal, hogy az 1906. évi költségvetés csak csekély eltéréseket mutat az utolsó költségvetéshez képest. Eltérés csak a határrendőrség intézményének megalkotása, a csendőrség szaporítása, elmegyógyintézetek és szemészeti kórházak felállítása és a kivándorlás hatékonyabb ellenőrzésére szükséges intézkedé­sek foganatosítása következtében mutatkoznak. Előadó ezután behatóan ismerteti a belügyi tárca számszerű tételeit és a költségvetést elfoga­dásra ajánlja. Azután szinte vita nélkül fogadták el sorban a tárgyalásra került tételeket. A közegészségügyi kiadásoknál Rátkay a­­közegészségügy javítása érdekében kért hathatós intézkedéseket, amire Andrássy gróf belügyminiszter kijelentette, hogy ő olyan behatóan érdeklődik a kérdésért, hogy az egyenesen „bogarává lett". Issekutz Győző azt hiszi, hogy a közegészség­ügyünk bajain radikális módon csak a köz­egészségügy államosításával lehet segíteni. Bizony Ákos ellene van az államosításnak és megelégednek a körorvosok és községi orvo­sok állami támogatásával. Rátkay László a gyógyszertárügy rendezését kéri és hathatós intézkedéseket sürget a külföld­ről beözönlő kártékony gyógyszerek ellen. Andrássy Gyula gróf belügyminiszter kije­lenti, hogy senki annyit nem szenved a gyógy­szerészeti ügy már kaotikus állapota miatt, mint ő maga. Szándéka, hogy ezt a kérdést törvény­hozási úton szabályozza, hogy az e téren ural­kodó tarthatatlan viszonyok megszűnjenek. (Ál­talános helyeslés.) A bizottság a tételt elfogadja. A csendőrség tételénél egyetlen hang sem emelkedett a csendőrségnek már rendszerré vált visszaélései és brutalitásai ellen és csupán azt firtatták, hogy csendőrség lássa-e el egyik-másik város közbiztonsági szolgálatát. Andrássy fel­világosítást adott a kérdésre, a bizottság azután a tételt megszavazta. Elnök azután a tárgyalás folytatását délután 5 órára halasztja. Délután a bizottság folytatta a belügyi költ­ségvetés tárgyalását. A belügyi költségvetés té­teleit Szalay László előadó ismertetése alapján vita nélkül elfogadja. Azután tárgyalás alá ke­rült az úgynevezett kisebb­ tárcák költségvetése. Az udvartartás tétele szintén elfogadtatik. A többi tételt a bizottság Buzáth Ferenc ismertetése alapján nagyobb vita nélkül el­fogadta. A bizottság legközelebbi ülését kedden fél 5 órakor tartja és ezen a vallás- és közoktatás­ügyi tárca költségvetését fogja tárgyalni. 4 A fehér legyezős asszony. Irta Anatola Franca. Soung tartománybeli Tschoung-Tsen nagyon művelt férfi volt. Bölcseségében annyira ment, hogy minden mulandóságnak hátat fordított. Jó kínai volt, nem hitt az örökkévalóságban. Egye­düli lelki vigasza az volt, hogy mentnek érezte magát embertársai balgaságitól, gyöngéitől, nem gyűjtött javakat, nem vadászott semmitmondó hírnévre. Ez a lelki nyugalom mégis értékes le­hetett, mert halála után mindenki boldognak, irigylésre méltónak találta Tschoung-Tsent. Nos, míg az ismeretlen hatalmak megengedték hogy Tschoung-Tsen napsugaras ég alatt, mo­solygó, zöld virányok közt lakhassék, mély gon­dolatokba szokott merülni, anélkül, hogy tudta volna, miért? Egy reggel, a véletlen következ­tében, a Nam-Hoa hegység virágzó szakadékai közé tévedt. Egyszerre csak azt vette észre, hogy temetőben van, ahol a vidék szokása sze­rint a holtak kicsiny halmok alatt pihentek. Mi­kor a tudós megpillantotta a számtalan sírt, mely a láthatárig terjedt, mély gondolatokba merült. — íme, mormogta maga elé — ide vezetnek az élet összes utai. Aki egyszer a holtak közt foglal helyet, sohase tér többé vissza a nap­fényre. A túlvilági életben épp oly kevéssé hitt, mint többi honfitársa, kiket megvigasztalt az a tu­dat, hogy a halálban mindenki egyenlő. Mind­amellett a laikusok a szegény elhunytak meg­vigasztalására zöld és piros bálványokat emel­tek. De Tschoung-Tsen, ki a bölcselők büszke szektájához tartozott , nem szorult az üveg­bábok vigaszára. Amint egy gondolatba mélyedve körültekintett a temetőben, egy gyászruhás fiatal asszonyt pillantott meg. A gyászruha hosszú, fehér, durva szövetből készült szegetlen ruha volt. Egy sírdombon ült és fehér legyezőjével egy nedves sírhalmot legyezgetett szüntelenül. Tschoung-Tsen kíváncsi volt a különös foglal­kozás okára, odament a fiatal asszonyhoz és il­ledelmesen kérdezte: — Asszonyom, megengedi, hogy megkérdez­zem, ki fekszik itten és mért legyezgeti oly buz­galommal azt a földet, mely a holtat takarja. — Bölcselő vagyok, mindennek az okát kuta­tom és most olyasmi előtt állok, mit nem tudok megfejteni. A fiatal asszony tovább legyezgette a sirt. Mindössze csak azt tette, hogy pirulve hajtotta le fejét és néhány szót mormolt, amit a tudós nem értett. Kérdését többször megismételte, de hiába. A gyászoló asszony rá sem nézett többé. Mintha egész lelke abba a kezébe ment volna át, mellyel a legyezőt tartotta. Tschoung-Tsen eltávozott. Igaz, hogy nem szívesen. Jól tudta, hogy minden hiábavaló, de az emberi cselekedeteknek, különösen az asszonyi cselekedeteknek indító okai iránt való kutatás már vele született. Az alárendelt nem iránt, kevés jóakarattal ugyan, de azért elég élénken érdek­lődött. Lassan folytatta vándorlását, gyakran hátranézett. A legyező ugy mozgott ide-oda a levegőben, mint egy nagy pillangó szárnya. Hirtelen előtte termett egy vén anyóka, kit eddig nem vett észre és intett neki, hogy kövesse. Egy sir mögé vezette, mely kissé magasabb volt, mint a többi és igy szólt: — Hallottam, hogy kérdést intézett urnőmhöz és nem kapott rá feleletet. Tudományszomját szívesen kielégítem, először, mert így parancsolja a velem született tisztességérzet, továbbá azt re­mélem, hogy ad érte valamit, melyért a papok­tól varázspapírt vehetek, mely meghosszabbítja életemet. Tschoung-Tsen kivett erszényéből egy pénz­darabot és az öreg asszony el kezdett beszélni. — A fiatal asszony, kit a sír mellett látott, Lu asszony volt, egy Tao nevű tudós özvegye, ki tizennégy nap előtt halt meg hosszú beteg­ség után. A sir férje sírja. Gyengéden szerették egymást. Tao úr még utolsó perceiben is alig tudta magát elhatározni arra, hogy elhagyja feleségét. Lehetetlennek tűnt föl előtte az a gondolat, hogy élete és szépsége virágzásában egyedül hagyja a világon. De minthogy jó és szelidlelkű volt, végül mégis csak meggyőződött róla, hogy ennek így kell lenni, ennélfogva megadta magát sorsának. Lu asszony, ki az egész betegség alatt nem mozdult el férje ágyától — csaknem elolvadt a könnyekben. Megesküdött az istenekre, hogy nem éli túl férjét. Mint életében, épp úgy halá­lában is meg akarja vele osztani ágyát. Ott akar pihenni mellette a sírban. De Tao­ur mondta: — Szerelmem, ne esküdj meg rá! — Nos — felelte az asszony — ha tovább kell élnem, ha az istenek arra kárhoztatnak, hogy még akkor is lássam a nap fényét, mikor már, le lesznek zárva szemeid, úgy tudd meg legalább, hogy sohasem leszek más felesége, SZEMLE. Budapest, junius SO. A kritikus nap. Elmúlt Péter-Pál napja s a sokat hirde­tett általános aratósztrájk nem tört ki. Helyi aratósztrájkok folynak ugyan több helyen is. Több uradalom, amelyekben a kizsák­mányolás már teljesen elviselhetetlenné lett, még mindig aratók nélkül áll, de általános­ságban már úgyszólván biztosra vehető, hogy az aratás és ezzel kapcsolatos munká­latok általában elvégeztetnek, ha ugyan a feluszított hatóságok és a kormánynak min­den gyalázatosságra való készségében el­bizakodott birtokosok nem fogják még az utolsó pillanatban valami kétségbeesett lépésre provokálni a földmiveseket. A földig rabszolgái nem lázadtak föl. Hiábavalónak bizonyult a rengeteg költség­gel s súlyos zaklatásokkal járó előkészü­letek — az állítólagos forradalom vérbe­fojtására. A föld rabszolgái békében húzzák az igát tovább. Az ezerholdas népnyúzók kényelmét, nyugalmát és zsebét nem fenyegeti vég­veszedelem. Nem is fenyegette. A gazdák szövetségei, a hatóságok és az államkormány­zat nagyon jól tudták, hogy nem készül semmi tervszerű általános mozgalom. A földmunkások szervezetei erőteljesen hang­súlyozták, hogy minden ilyen mozgalomtól távol állanak, amit a hivatalos vizsgálatnak is el kellett ismernie. Az igazgatóknak ke­resztelt agitátorok minden lehetőt elkövettek, hogy a népet felvilágosítsák az aratási sztrájk veszedelméről, mielőtt a földmivelő munkásság kellőleg szervezve nincs. Mégis­mégis napról-napra nagyobb körben terjesz­tették tervszerűen a sztrájk hírét s a kor­mányzat ennek ürügye alatt a legszükségesebb s legerőszakosabb rendszabályokat fogana­tosította. Ma már megállapíthatjuk, hogy a nagy rettegés, a sztrájk rémének célzatos híresztelése tulajdonképpen csak arra való volt, hogy a nemzeti demokrata kormány hitvány erőszakoskodásának lepléül szolgál­jon. Nem az aratási sztrájk ellen védekez­tek, de megakadályozni akarták a földmun­kások öntudatos szervezkedését. A sztráj­kot, ha lehetett volna, maguk a birtoko­sok és hatóságok provokálták volna, csakhogy ennek eltiprásával egyúttal eltaposhassák a földmivelők ifjú, de már erőteljes szervezkedését is. Mert ez az igazi veszedelem a földuzsorá­sok előtt. Ez ellen nem tud védelmet adni sem a csendőrszurony, sem a Mannlicher, sem a rabbilincs. Örök gyalázata marad az alkotmányvédő hős kurucoknak, hogy hatalmukat első­sor­ban is a szegény, csontig és velőig kizsa­rolt nép ellen fordították. A védtelen, jog­fosztott és vérig kiuzsorázott szegénységet a hatalom minden brutalitásával terrorizálni akarták, hogy engedelmesen, krisztusi alá­zatossággal áldozza életét és verejtékét a tunya főurak jólétéért. Az aratás országszerte folyik. A nép véres verejtéke nemsokára készpénzre lesz vált­ható. Dacára a sok gyalázatosságnak, da­cára a Magyarországra átplántált muszka­állapotoknak. De aratás után a nép számot vet önmagával. És megszámlálja keresetét, összeveti a keserves kínnal végzett mun­kával. És levonja a tanulságot. Ami nem lehet más, mint a szervezkedés. És a nép szervezkedni fog. Megtanulja, hogy a hatalmasok szervezett hatalmával szemben csak a saját szervezett hatalmát ál­lithatja szembe s csak a szervezkedés teszi lehetővé, hogy felszabaduljon a rabságtól s verejtéke gyümölcseit csak ő maga él­vezhesse. A földmivelő munkások ellen indított or­szágos hadjárat nem maradhat megtorlás nélkül. A megtorlás legyen az, hogy a földmivelők lázas buzgalommal szervezked­jenek s ennek erejével törjék meg az ezer­holdas népnyúzók önkényét. És akkor hiába lesz a kizsákmányolóknak fekete grófja, csendőre és katonája, a nép jogos kíván­ságainak teljesülnie kell !

Next