Népszava, 1907. november (35. évfolyam, 259–284. sz.)

1907-11-01 / 259. szám

1907 november 5. NÉPSZAVA $18 SZEMLE. BELFÖLD. Zsebre vágták a pofont Megírtuk, hogy szerdán az osztrák Reichsrathban milyen véleményt mondtak Magyarország urairól a csernovai véreng­zés alkalmából. Biz az nem volt valami hízelgő vélemény. A véreskezű gyilkosok, a nemzeti uralom oszlopai semmiesetre sem fogják kitenni az ablakukba. És a véres esik, mely az osztrák pofon nyomát jelzi, sokáig ott fog égni ábrázatukon. Tisztességes ember — és tisztességes testület — akit ártatlanul ér ilyen megbecs­telenítő inzultus, megkeresi a maga be­csületét, megszerzi magának az illő elég­tételt. A gazember zsebrevágja a pofont és odébb sompolyog, ha szemközt köpik, arra azt mondja, hogy az eső esik, így tesz a koalíció is, nem pedig úgy, mint az önérzetében megbántott tisztességes ember. Szerdán este, a koalíciós pártok érte­kezletén, Visontai Soma úr, a nem­zeti uralom fajmagyar oszlopa, felhor­kant ugyan a Reichsrathból a koaliciós bandának címzett pofonra és Ugrón zabon­ban úr is kaffogott valamit, mint az oldalba rúgott kuvasz, de ennél több nem is tör­tént A képviselőház mai ülésén sem az elnök, sem a kormány valamely tagja nem tiltakozott a Reichsrath lesújtó ítélete ellen. A nemzeti uralom oszlopai egyszerűen zsebre vágták a pofont, a szemközt köpésre még csak annyit sem mondtak, hogy az eső esik. Ezt pedig nagyon helyesen tették. Mert az ellen a vád ellen, hogy ők barbárok, betyárok, gyilkosok , várjon mit is mond­hattak volna? — Legjobb volt hallgatniok. A gonosztevő, aki meglapul, aki eltűri a neki méltán kijáró ütlegeket, aki hallgatag elismeri, hogy megérdemelte, amit kapott, mégis csak kevésbé undorító, mint a het­venkedő bűnös, aki tisztességes embernek akar látszani, siklani. Első kérdés: Mi lett volna, ha nem lesz meg a megegyezés. Lehetett volna-e gaz­dasági harc? Ez a megítélés dolga. Senki sem félti attól az országot, hogy ebben a faarcban nem Magyarország lesz a győztes, de azt is be kell látnunk, hogy e megegyezés ezúttal elő­nyösebb a harcnál. Hollónak igaza van, ha önmagát és a koa­líciót akarta ezzel a kijelentéssel jellemezni. Ő különben nem mulasztja el soha, hogy a koalíciós pszichológiának legjellemzőbb voná­sait ki ne domborítsa minden kínálkozó alka­lommal. Nemcsak hogy kidomborítja, hanem hű is marad hozzá, sőt hűek is maradnak hozzá mindig és mindnyájan. A megegyezés mindig előnyösebb a harcnál, a koalíciósok megegyezése tudniillik. A harc legfeljebb csak népszerűséget hoz, sovány, mit sem érő nagy­pénteki falatokat, ellenben a megegyezés, az ő megegyezésük mindig majd a dús, vidám lakodalom, örömökkel és kövér falatokkal teljes osztozkodás. Holló is örömmel üdvözli a magyar és az osztrák kormány megegyezését. Most már meg­teszi. Juttat ennek a megegyezésnek is egy keveset abból a nagy örömből, amellyel a magyar kormány és a Holló-csoport megegye­zését üdvözölte. Hát tegye, senki sem irigyli tőle. De elraktározzuk ezt a jelszót, mert min­den szava megfelel a koalíció eddigi életének. Abból szűrődött le s most csak a véletlen dolga, hogy Holló szavakba foglalta. Ez volt az ő vezércsillaguk mindig, akkor is, amidőn bősz és romboló harcot indítottak, mert ott látták a harc fejlődésének a végén az előnyös, a megnyugtató boldog­­ „megegyezést." • A pénzügyi bizottság mai értekezletén fel­szólalt Holló után Sághy Gyula és Bizony Ákos, aki terhes áldozatnak mondotta, hogy a függetlenségi pártnak a kiegyezést meg kell szavazni. Polónyi Géza közbeszól: Kell . Bizony Ákos erre azt válaszolta, hogy egyesek meg­tehetik azt, hogy kivonják magukat a felelős­ség alól. Buzáth Ferenc elfogadja a javaslatot és örömmel üdvözli a függetlenségi pártot, hogy letért a közjogi alapról s ezzel tért engedett a gyakorlati politikának. Holló Lajos: Ohó! A függetlenségi párt to­vább is küzdeni fog. (Csak ideiglenesen akasztja szegre időről-időre az elveit.) Polónyi Géza: Igen, a függetlenségi párt to­vább is fog küzdeni; hát a néppárt fog küz­deni az egyházpolitikai revízióért? Ez után a kedélyes párbeszéd után Nagy Ferenc az alkotmánypárt nevében kijelenti, hogy — sajnálattal bár, de megszavazzák a kiegyezést — Felszólalt még Széll Kálmán és Wekerle Sándor. Wekerle ismét arról mesélt, hogy a magyar blokk konverziója kérdésében a magyar álláspont győzedelmeskedett. A bizottság ezután a szerződés becikkelye­zéséről szóló törvényjavaslatot általánosságban elfogadta. A javaslatok részletes tárgyalását november 4-én, hétfőn kezdik meg. „A megegyezés előnyösebb". Holló Lajos mondotta ezt s Holló Lajos nagyon jól tudja, hogy miért... A kiegyezési javaslatokat tárgyalta mai ülésében a képvi­selőház pénzügyi bizottsága s Holló Lajos többek között a következőképpen elmélkedett a javaslatok felett: Nem szabad a javaslatokon könnyedén át­ Helye kis játék a választók hiszékenységével, amit most a 48-as képviselők egy része előkészít. A nagyszerű nemzeti hősök annak idején — oh be régen volt! — szent fogadalmat tet­tek választóiknak az önálló vámterület megteremtésére és arra, hogy hadügyi költséget csakis a magyar vezényleti nyelvű hadseregnek fognak megszavazni. Most mit csináljanak a nagyszerű hősök ? Hogyan szavazzák meg azt a kiegyezést, amely rosszabb minden eddiginél? És ho­gyan emeljék fel a kvótát két egész száza­lékkal, holott semilyen kvótát sem volna szabad megszavazniok? Nehéz kérdés. De ők nem azért nemzeti daliák, hogy az efféle kérdéseket ne tud­ják megoldani. Megoldják lesz ők ezt is. Egyszerűen és szellemesen ki akarják csi­nálni, hogy a kiegyezést és a kvótát ne le­gyen muszáj megszavazniok. Ellene sza­vazni sem fognak, de mellette sem. Szá­radjon a kiegyezés és a felemelt kvóta a 67-es testvérek lelkén. A nagy árulásért kárhozzék el az alkotmánypárt és a nép­párt. Ők a 48 rendületlen hívei egyszerűen megszöknek a szavazás elől és engedik el­árulni a hazát. Nem hisszük, hogy a koalícióban lévő 67-es pártok ebbe beleegyezzenek. És nem hisszük, hogy a 48-as választók az ilyen hülye kis játékkal félre hagyják magukat vezetni. Egyébként nem szavazni bizonyos körülmé­nyek közt a legnagyobb politikai becste­lenség , mert az elvtagadást gyávasággal párosítja. A régi Athénben az ilyen him­pelléreket megfosztották politikai jogaik­tól. Nálunk pedig uralkodjanak? ... Mi azt hisszük, hogy eddigi híveik is undor­ral fognak tőlük elfordulni. Ha ugyan lesz módjuk a szavazás elől elbújni és árulásu­kat gyávasággal tetézni. Pályáznak a dollárokra. Ez is nagyon jó ! íme, kibújt a visszavándor­lási lelkesedés szögecskéje az Orge tarisznyá­jából. Ujjonganak a visszavándorlóknak, hiv­ a csoda mind ennek a jelentősége. Szegény fiú, folyton az ő differenciálódott lelkét akarta ta­nulmányozni és annak rezgéseit, különben pe­dig selymes szavak meg bársonyos pillantások után epedett és mindjobban lesoványodott. Elmúlt a tél és Konkoly Demeter nyugod­tan készült a szakvizsgára. Esténként kisétált az Andrássy-útra és egy óra hosszat mozgott. Ruhák libbenése, tavaszi, mámoros szemek nézése ki nem hozta a sodrából. Az élet leg­jobb egyszerűen és vizsga előtt különösen ajánlatos cselédekkel szeretkezni. Egy este nem akart Boris bejönni. Fuldokló sírás rázkódtatta meg a testét. Szemét piszkos kötényével törülgette. — Ne tessék. Mi van veled? — Istenem, istenem. Sohsem merek többé a falumba visszatérni. — Ne izélj. No hát mi bajod? Boris elpirult és odahajolt Konkoly Deme­ter füléhez. Valamit súgott neki, bánatosan, boldogan. A fiú ijedtségében elejtette szemüvegét, me­lyet történetesen a kezében tartott és haja égnek meredt. Aztán káromkodni kezdett, durván és haragosan. A hosszú, pázsitos, egye­nes út képzeletében egyszerre meggörbült és fellegek árnyéka borult rá sötéten. — Még csak ez kellett. Nyolc nappal a vizs­gám előtt. Másnap keservesen panaszkodott a szoba­társának. — Pechem van. Gyerekem lesz. Nem voltam eléggé óvatos. Szobatársa épp egy ideális szerelmi versen törte a fejét. (Látnád a szemem, mily szín­telen . . .) — Ez még nem a legnagyobb baj. Bizonyára tudni fogod, hogy mint apa és mint ember mi a kötelessége. — Még gúnyolódok Le fogok tagadni min­dent. Be fogom bizonyítani, hogy megfizettem. Rézgyűrűt vettem neki , legalább ezüstből lenne, legalább ezüstből. A tartásdíjat, iste­nem, honnan veszem a tartásdíjat? 4. Konkoly Demeter a nagy aggodalomtól és megerőltetett tanulástól lesoványodott. Utálta a leányt, ki mindennap szerencsétlenebb, meg csúnyább lett és megfenyegette, hogy el ne árulja őt senkinek. Dehogy árulta el, dehogy. Esténként a konyhában gubbaszkodott, mint egy elhagyott, még szárnyatlan fiókmadár és a kezét tördelte. És csak engedte tehetetlenül, hogy az órák vállára nehezedjenek, súlyosab­ban és mindig súlyosabban. Két nappal volt a vizsga előtt. Már nem is tanulás, amit Demeter véghez vitt: lapozga­tott és olvasott, de nem akart az a bizonyos létra agya meg a betűk között létesülni, melyen a tudásnak fölfelé kell kapaszkodnia és ugyan­ekkor az értelemnek lefelé. Szobatársa, aki jogász volt, szintén valami vizsgára készült, könnyedén, fölületesen. Kinyílt a szobaajtó és belépett Boris. Anya­sága nyilvánvaló volt, ruháit majd szétpat­tantotta szegény, otromba teste. Egy elnyűtt kabát volt rajta, ugy látszik, kimenőben van. Szeme tágra nyilt és értelmetlenül meredt maga elé. — Mit akar? Nem látja, hogy tanulok? — Ifiur! — kiáltotta a lány és arcát kezébe takarta. — Nos? — Ivi-dob-tak! . . . Ifiur!! — Nem látja, hogy a szobában vannak ? Lakótársát gondolta. Óriási zavarban volt Érezte, hogy most tenni kell valamit, őt nyomja valami nagy felelősség. Mi lesz a leánnyal! De neki tovább kell indulnia a hosszú, egyenes úton, neki holnapután vizsgáznia kell . . . — Menjen kórházba! Megadta a címet. — Ifiút, nem látom többé soha! ... — No, no — szólt Konkoly Demeter, de tit­kon reménykedett és óhajtotta, bárcsak úgy lenne. Mikor a leány elvánszorgott, Demeter nem tartotta ki többé szobájában. Lakótársa kije­lentette neki, hogy nem marad többé vele együtt és egynehányszor utána köpött. 5. Másnap Demeter még annyit sem tudott ta­nulni, mint eddig. Lelkiismereti furdalások a kórház elé hajszolták, ahol megismerkedett a portással és hírekért ostromolta az ápolókat. A vizsga napján is először a kórházba ment és onnan ragyogó arccal a tanárok elé. Szobatársa­m javában magolt, amikor délfelé vidám fütyörészés hallatszott, azután Konkoly Demeter pápaszemes arca tűnt föl, ragyogva az örömtől. — Heureka, heureka! — Átjöttél? — Át. Magyar történelemből, pedig már azt hittem, hogy elhasaltam. Barátom, este pak­kolunk és megyünk haza. Haza. — És . .. Boris ? . . . — Vagy ugy! Szegény, ma éjjel szülés köz­ben meghalt. A gyerek is csak egy óráig élt !

Next