Népszava, 1907. november (35. évfolyam, 259–284. sz.)
1907-11-01 / 259. szám
1907 november 5. NÉPSZAVA $18 SZEMLE. BELFÖLD. Zsebre vágták a pofont Megírtuk, hogy szerdán az osztrák Reichsrathban milyen véleményt mondtak Magyarország urairól a csernovai vérengzés alkalmából. Biz az nem volt valami hízelgő vélemény. A véreskezű gyilkosok, a nemzeti uralom oszlopai semmiesetre sem fogják kitenni az ablakukba. És a véres esik, mely az osztrák pofon nyomát jelzi, sokáig ott fog égni ábrázatukon. Tisztességes ember — és tisztességes testület — akit ártatlanul ér ilyen megbecstelenítő inzultus, megkeresi a maga becsületét, megszerzi magának az illő elégtételt. A gazember zsebrevágja a pofont és odébb sompolyog, ha szemközt köpik, arra azt mondja, hogy az eső esik, így tesz a koalíció is, nem pedig úgy, mint az önérzetében megbántott tisztességes ember. Szerdán este, a koalíciós pártok értekezletén, Visontai Soma úr, a nemzeti uralom fajmagyar oszlopa, felhorkant ugyan a Reichsrathból a koaliciós bandának címzett pofonra és Ugrón zabonban úr is kaffogott valamit, mint az oldalba rúgott kuvasz, de ennél több nem is történt A képviselőház mai ülésén sem az elnök, sem a kormány valamely tagja nem tiltakozott a Reichsrath lesújtó ítélete ellen. A nemzeti uralom oszlopai egyszerűen zsebre vágták a pofont, a szemközt köpésre még csak annyit sem mondtak, hogy az eső esik. Ezt pedig nagyon helyesen tették. Mert az ellen a vád ellen, hogy ők barbárok, betyárok, gyilkosok , várjon mit is mondhattak volna? — Legjobb volt hallgatniok. A gonosztevő, aki meglapul, aki eltűri a neki méltán kijáró ütlegeket, aki hallgatag elismeri, hogy megérdemelte, amit kapott, mégis csak kevésbé undorító, mint a hetvenkedő bűnös, aki tisztességes embernek akar látszani, siklani. Első kérdés: Mi lett volna, ha nem lesz meg a megegyezés. Lehetett volna-e gazdasági harc? Ez a megítélés dolga. Senki sem félti attól az országot, hogy ebben a faarcban nem Magyarország lesz a győztes, de azt is be kell látnunk, hogy e megegyezés ezúttal előnyösebb a harcnál. Hollónak igaza van, ha önmagát és a koalíciót akarta ezzel a kijelentéssel jellemezni. Ő különben nem mulasztja el soha, hogy a koalíciós pszichológiának legjellemzőbb vonásait ki ne domborítsa minden kínálkozó alkalommal. Nemcsak hogy kidomborítja, hanem hű is marad hozzá, sőt hűek is maradnak hozzá mindig és mindnyájan. A megegyezés mindig előnyösebb a harcnál, a koalíciósok megegyezése tudniillik. A harc legfeljebb csak népszerűséget hoz, sovány, mit sem érő nagypénteki falatokat, ellenben a megegyezés, az ő megegyezésük mindig majd a dús, vidám lakodalom, örömökkel és kövér falatokkal teljes osztozkodás. Holló is örömmel üdvözli a magyar és az osztrák kormány megegyezését. Most már megteszi. Juttat ennek a megegyezésnek is egy keveset abból a nagy örömből, amellyel a magyar kormány és a Holló-csoport megegyezését üdvözölte. Hát tegye, senki sem irigyli tőle. De elraktározzuk ezt a jelszót, mert minden szava megfelel a koalíció eddigi életének. Abból szűrődött le s most csak a véletlen dolga, hogy Holló szavakba foglalta. Ez volt az ő vezércsillaguk mindig, akkor is, amidőn bősz és romboló harcot indítottak, mert ott látták a harc fejlődésének a végén az előnyös, a megnyugtató boldog „megegyezést." • A pénzügyi bizottság mai értekezletén felszólalt Holló után Sághy Gyula és Bizony Ákos, aki terhes áldozatnak mondotta, hogy a függetlenségi pártnak a kiegyezést meg kell szavazni. Polónyi Géza közbeszól: Kell . Bizony Ákos erre azt válaszolta, hogy egyesek megtehetik azt, hogy kivonják magukat a felelősség alól. Buzáth Ferenc elfogadja a javaslatot és örömmel üdvözli a függetlenségi pártot, hogy letért a közjogi alapról s ezzel tért engedett a gyakorlati politikának. Holló Lajos: Ohó! A függetlenségi párt tovább is küzdeni fog. (Csak ideiglenesen akasztja szegre időről-időre az elveit.) Polónyi Géza: Igen, a függetlenségi párt tovább is fog küzdeni; hát a néppárt fog küzdeni az egyházpolitikai revízióért? Ez után a kedélyes párbeszéd után Nagy Ferenc az alkotmánypárt nevében kijelenti, hogy — sajnálattal bár, de megszavazzák a kiegyezést — Felszólalt még Széll Kálmán és Wekerle Sándor. Wekerle ismét arról mesélt, hogy a magyar blokk konverziója kérdésében a magyar álláspont győzedelmeskedett. A bizottság ezután a szerződés becikkelyezéséről szóló törvényjavaslatot általánosságban elfogadta. A javaslatok részletes tárgyalását november 4-én, hétfőn kezdik meg. „A megegyezés előnyösebb". Holló Lajos mondotta ezt s Holló Lajos nagyon jól tudja, hogy miért... A kiegyezési javaslatokat tárgyalta mai ülésében a képviselőház pénzügyi bizottsága s Holló Lajos többek között a következőképpen elmélkedett a javaslatok felett: Nem szabad a javaslatokon könnyedén át Helye kis játék a választók hiszékenységével, amit most a 48-as képviselők egy része előkészít. A nagyszerű nemzeti hősök annak idején — oh be régen volt! — szent fogadalmat tettek választóiknak az önálló vámterület megteremtésére és arra, hogy hadügyi költséget csakis a magyar vezényleti nyelvű hadseregnek fognak megszavazni. Most mit csináljanak a nagyszerű hősök ? Hogyan szavazzák meg azt a kiegyezést, amely rosszabb minden eddiginél? És hogyan emeljék fel a kvótát két egész százalékkal, holott semilyen kvótát sem volna szabad megszavazniok? Nehéz kérdés. De ők nem azért nemzeti daliák, hogy az efféle kérdéseket ne tudják megoldani. Megoldják lesz ők ezt is. Egyszerűen és szellemesen ki akarják csinálni, hogy a kiegyezést és a kvótát ne legyen muszáj megszavazniok. Ellene szavazni sem fognak, de mellette sem. Száradjon a kiegyezés és a felemelt kvóta a 67-es testvérek lelkén. A nagy árulásért kárhozzék el az alkotmánypárt és a néppárt. Ők a 48 rendületlen hívei egyszerűen megszöknek a szavazás elől és engedik elárulni a hazát. Nem hisszük, hogy a koalícióban lévő 67-es pártok ebbe beleegyezzenek. És nem hisszük, hogy a 48-as választók az ilyen hülye kis játékkal félre hagyják magukat vezetni. Egyébként nem szavazni bizonyos körülmények közt a legnagyobb politikai becstelenség , mert az elvtagadást gyávasággal párosítja. A régi Athénben az ilyen himpelléreket megfosztották politikai jogaiktól. Nálunk pedig uralkodjanak? ... Mi azt hisszük, hogy eddigi híveik is undorral fognak tőlük elfordulni. Ha ugyan lesz módjuk a szavazás elől elbújni és árulásukat gyávasággal tetézni. Pályáznak a dollárokra. Ez is nagyon jó ! íme, kibújt a visszavándorlási lelkesedés szögecskéje az Orge tarisznyájából. Ujjonganak a visszavándorlóknak, hiv a csoda mind ennek a jelentősége. Szegény fiú, folyton az ő differenciálódott lelkét akarta tanulmányozni és annak rezgéseit, különben pedig selymes szavak meg bársonyos pillantások után epedett és mindjobban lesoványodott. Elmúlt a tél és Konkoly Demeter nyugodtan készült a szakvizsgára. Esténként kisétált az Andrássy-útra és egy óra hosszat mozgott. Ruhák libbenése, tavaszi, mámoros szemek nézése ki nem hozta a sodrából. Az élet legjobb egyszerűen és vizsga előtt különösen ajánlatos cselédekkel szeretkezni. Egy este nem akart Boris bejönni. Fuldokló sírás rázkódtatta meg a testét. Szemét piszkos kötényével törülgette. — Ne tessék. Mi van veled? — Istenem, istenem. Sohsem merek többé a falumba visszatérni. — Ne izélj. No hát mi bajod? Boris elpirult és odahajolt Konkoly Demeter füléhez. Valamit súgott neki, bánatosan, boldogan. A fiú ijedtségében elejtette szemüvegét, melyet történetesen a kezében tartott és haja égnek meredt. Aztán káromkodni kezdett, durván és haragosan. A hosszú, pázsitos, egyenes út képzeletében egyszerre meggörbült és fellegek árnyéka borult rá sötéten. — Még csak ez kellett. Nyolc nappal a vizsgám előtt. Másnap keservesen panaszkodott a szobatársának. — Pechem van. Gyerekem lesz. Nem voltam eléggé óvatos. Szobatársa épp egy ideális szerelmi versen törte a fejét. (Látnád a szemem, mily színtelen . . .) — Ez még nem a legnagyobb baj. Bizonyára tudni fogod, hogy mint apa és mint ember mi a kötelessége. — Még gúnyolódok Le fogok tagadni mindent. Be fogom bizonyítani, hogy megfizettem. Rézgyűrűt vettem neki , legalább ezüstből lenne, legalább ezüstből. A tartásdíjat, istenem, honnan veszem a tartásdíjat? 4. Konkoly Demeter a nagy aggodalomtól és megerőltetett tanulástól lesoványodott. Utálta a leányt, ki mindennap szerencsétlenebb, meg csúnyább lett és megfenyegette, hogy el ne árulja őt senkinek. Dehogy árulta el, dehogy. Esténként a konyhában gubbaszkodott, mint egy elhagyott, még szárnyatlan fiókmadár és a kezét tördelte. És csak engedte tehetetlenül, hogy az órák vállára nehezedjenek, súlyosabban és mindig súlyosabban. Két nappal volt a vizsga előtt. Már nem is tanulás, amit Demeter véghez vitt: lapozgatott és olvasott, de nem akart az a bizonyos létra agya meg a betűk között létesülni, melyen a tudásnak fölfelé kell kapaszkodnia és ugyanekkor az értelemnek lefelé. Szobatársa, aki jogász volt, szintén valami vizsgára készült, könnyedén, fölületesen. Kinyílt a szobaajtó és belépett Boris. Anyasága nyilvánvaló volt, ruháit majd szétpattantotta szegény, otromba teste. Egy elnyűtt kabát volt rajta, ugy látszik, kimenőben van. Szeme tágra nyilt és értelmetlenül meredt maga elé. — Mit akar? Nem látja, hogy tanulok? — Ifiur! — kiáltotta a lány és arcát kezébe takarta. — Nos? — Ivi-dob-tak! . . . Ifiur!! — Nem látja, hogy a szobában vannak ? Lakótársát gondolta. Óriási zavarban volt Érezte, hogy most tenni kell valamit, őt nyomja valami nagy felelősség. Mi lesz a leánnyal! De neki tovább kell indulnia a hosszú, egyenes úton, neki holnapután vizsgáznia kell . . . — Menjen kórházba! Megadta a címet. — Ifiút, nem látom többé soha! ... — No, no — szólt Konkoly Demeter, de titkon reménykedett és óhajtotta, bárcsak úgy lenne. Mikor a leány elvánszorgott, Demeter nem tartotta ki többé szobájában. Lakótársa kijelentette neki, hogy nem marad többé vele együtt és egynehányszor utána köpött. 5. Másnap Demeter még annyit sem tudott tanulni, mint eddig. Lelkiismereti furdalások a kórház elé hajszolták, ahol megismerkedett a portással és hírekért ostromolta az ápolókat. A vizsga napján is először a kórházba ment és onnan ragyogó arccal a tanárok elé. Szobatársam javában magolt, amikor délfelé vidám fütyörészés hallatszott, azután Konkoly Demeter pápaszemes arca tűnt föl, ragyogva az örömtől. — Heureka, heureka! — Átjöttél? — Át. Magyar történelemből, pedig már azt hittem, hogy elhasaltam. Barátom, este pakkolunk és megyünk haza. Haza. — És . .. Boris ? . . . — Vagy ugy! Szegény, ma éjjel szülés közben meghalt. A gyerek is csak egy óráig élt !