Népszava, 1908. április (36. évfolyam, 79–104. sz.)

1908-04-01 / 79. szám

1908 április 2. NÉPSZAVA fokozottabb mértékben emelkedtek a pénz­tár kötelezettségei is. Az új törvény a csa­ládtagok betegsegélyezését a pénztárra rótja, ez gyógyszerköltségben rendkívül nagy emelkedést jelent, az állam is át­hárított minden átháríthatót a pénztárra. Úgy látjuk tehát, hogy a pénztár bevé­teleivel aránytalanul nagyobb mértékben emelkedtek a pénztár kötelezettségei, úgy, hogy az egyesület föntartása nagyon nehéz lesz, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az 1906. évben a kerületi pénztárak mérlege 2.806,095 korona „egyenleg mint hiány "-nyal zárult, mert, hála a bölcs ma­gyar közigazgatásnak, oly szorgalmasan hajtották be a tagjárulék-hátralékokat, hogy az 1906. év végén 1.666.997 korona hátralékos tagdíjjárulék mutatkozott. Ha már a régi alacsony orvosi díjazás és a családtagok gyógyszerekkel és gyógyászati eszközökkel való ellátása nélkül ily horri­bilis hiány mutatkozik, elképzelhető, hogy mit jelent a pénztárakra az orvosok köve­telése. Tel­jesítésük esetén első­sorban újabb járulékemelkedés és a tagok segélyezésének apasztása következnék be. Erre pedig a választott igazgatóságok nem kaphatók. A pénztár különben még tovább ment és fokozatosan emelkedő díjazást ajánlott föl az orvosnak. Most azt, amit az átmeneti idők kiadásait úgy is nehezen érző pénztár te­het, később többet, abban a reményben, hogy majd teljesíteni fogja, mihelyst anyagi helyzete megengedi, az orvosok összes kí­vánságait. Ezzel szemben mit látunk az orvosoknál. A pénztár viszonyának teljes figyelembe nem vételét. Tudjuk nagyon jól, hogy a pénztár nagy részben az orvosokon nyug­szik, de tudjuk azt is, hogy az orvosok követeléseinek teljesítése lehetetlenné teszi a pénztárak egyéb kötelességeinek telje­sítését. Ha az orvosok azt is ígérik, hogy a pénztár érdekeire a táppénzek kiutalványozásánál vigyáznak, ötalán­y­sve is hozzák, ne felejtsük el, hogy a munkásság érdeke egyképpen a jó orvosi kezelés és a táppénzek minden jogosult esetben való kiutalása. Ilyen érvekkel nem lehet indokolatlan álláspontokat védeni. Ha pedig azt halljuk, hogy az orvosok hely­zete a munkásbiztosító pénztárnál a leg­rosszabb, mutassunk egynéhány számot az ezt hangoztatóknak. A magyarországi ható­sági orvosok, lakást és fuvarköltséget bele­értve, átlag 2084 koronát kapnak, pedig Magyarország 19.254.559 lakosára esik 2461 hatósági orvos és igy egy hatósági orvosra körülbelül 8000 lélek esik. Ezek közül pe­dig bizonyára veszi annyi igénybe az orvosi Halálom után: leszek a nagy, a dicső, a lángész. Garmadában hintik majd a virágokat, ékes koszorúkat a koporsómra. Utált, hitvány férgek, akikkel életemben szót sem váltottam, barátaimul szegődnek és joga lesz minden becstelennek a szeretet göröngyét siromra koppantani. Mondom nektek : mindenkinek, akit illet, hagyjatok magamra halálom után, éppen úgy, mint életemben. Hiszen ha emberséges emberek volnátok, nem kellene most utolsó írásom hozzátok küldenem. A halálom utáni virágok, költséges részvét, nagyképüsködés és hazudozás helyett, életemben, néhány táp­láló falattal több, kemény meghajszolással kevesebb s élhetnék tovább. Munkás agyam termőföldjén izmosodhatnának az új virá­gok, a holnap gondolatai. De embertelen emberek vagytok. És ezért nem is sajnál­tam, hogy távoznom kell. Hisz közületek távozom. Végső akaratom csak egy: ha hazug­ságom részvéttel a siromra borultok és szórjátok­szórjátok az illatos szirmokat, jusson eszetekbe, hogy a kenyér, kenyér megtarthatott volna az életnek. Néhány falattal több, lágyabb és fehérebb kenyér. S nem kellett volna föl­emésztődnöm, gyógykezelést, mint ahány tag egy pénztári orvosra esik. Az orvosok éppen a leggyengébb, a leg­kevésbé fizetőképes érdekkörrel szemben lépnek föl a legmerevebben. Andrássy Gyulához a hatósági orvosok fizetésrende­zése tárgyában figyelmeztető sürgönyöket menesztettek, a pénztárral szemben meg sztrájkkal fenyegetődznek. A cukorgyári és textilgyári orvosok átlagban fejenként 1 korona 21 fillért kapnak­­ a gyá­rostól. És nem hallottuk, hogy ve­lük szemben határozott lépést tettek volna. Tessék ott keresni, ahol van. Az országos pénztár kötelessége a pénzügyi egyensúly föntartása. Kötelessége az orvo­sok kívánságainak teljesítése — előbbi kötelessége teljesítésén belül. Ha meg­halljuk a nagyon tetszetős frázist, hogy micsoda borzalom, hogy egy tagnak egész évi folytonos gyógykezeléséért 3—5 koro­náig terjedő alamizsnát adni, ne feledkez­zünk meg egyről, hogy például Budapesten 180.000 pénztári tag közül átlag 4000 táp­pénzes beteg van állandóan. Általában pe­dig a tagoknak 2—4%-a szorul orvosi gyógy­kezelésre! Tehát nem áll az, hogy egy-egy tag kezelése után 3—5 koronát kap az orvos. Az orvosok az összes tagok után kapják a 3—5 koronát, beteg azonban, mint emlí­tettem, legföljebb 4%, világos tehát, hogy 25 tag díját kapják egy-egy beteg tag gyógykezeléséért, tehát 75—125 koronát. A pénztár tehát jóval többet fizet orvosának, mint a polgári családok. Ezek házi­orvo­sai 50 koronával nagyon meg vannak elé­gedve a polgári családoknál, a munkások­nál a több is, kevés. Meg kell állapítanunk tehát azt, hogy a szabad orvosválasztás jelszavával csúnya játék folyik, a díjazás kérdésében pedig az orvosok egyáltalán nem veszik figyelembe a lehetőségeket. Aki pedig ezt nem veszi figyelembe — az nem akar békésen meg­egyezni. Az orvosszövetség nem akar meg­egyezni. Magára vessen a következményekért. * Az irás kikerült. Fölgyújtotta az olvasók fejében a haragot, a jóbarátokéban a szánal­mat s furcsa, különös arcfintorral mondták — mondogatták egymásnak: — Szegénynek a betegség elvette az eszét. Meghibbant. SZEMLE. BELFÖLD. Orosz állapotok fölidézése úgy látszik, célja és ambíciója a magyar közigazgatásnak és elsősorban az élén álló belü­gyminiszter-főkozáknak. Ez a szabadságszerető államférfiú rendeletet bocsátott ki a minap, amelyben utasítja a székesfőváros tanácsát és az államrend­őrség főkapitányát a külföldieknek a ma­gyar korona országai területén lakhatá­sáról szóló 1903. évi V. törvénycikknek Budapest területén leendő életbeléptetése tár­gyáról. A belügyminiszter lelkére köti a hatóságoknak, hogy a külföldieket ne zaklassák, de csak azért és csak annyiban, amennyiben ez az idegenforgalomnak, te­hát egy kapitalista iparágnak esetleg ártal­mára válna. Az aggályos idegennel szem­ben azonban szigorú és kíméletlen bánás­módra uszítja a belügyminiszter a hatósá­gokat. Teljesen a főkapitányság jóvoltától teszi függővé külföldiek számára a lakha­tási engedélyt. A főkapitányság pedig aggá­lyos idegent fog látni minden politikai menekültben, minden külföldi munkásban, mihelyt nem néma és engedelmes szol­gálója a kapitalizmus érdekeinek. A sztrájk­törő rutén munkás az „kifogás alá nem eső külföldi" lesz; a sztrájkoló külföldi mun­kás , az aggályos idegen lesz. Mert a bel­ügyminiszteri rendelet szerint a főkapi­tányság „az állam érdekei, a közbiztosság és közrend szempontjából" mindenkor ki­fogást tehet a külföldinek lakhatása ellen, vagyis teljesen a rendőrség kénye-kedve a legfőbb intézője, a szerencsétlenségük­ben ide vetődött külföldieknek — hacsak nem kongregációk tagjai az illetők. A demokrata választójog ügyét magáévá tette Tolna vármegye törvény­hatósága. A megyei törvényhatósági bizottsági ülésen, amint Szekszárdról telefonáljak a Nép­szavá­nak, Wéber János bizottsági tag és Simon­csics alispán indítványára egyhangúlag ki­mondták, hogy fölírnak a kormányhoz az ál­talános, egyenlő, titkos, községenkénti választó­jog érdekében, mert az ország népének nyug­talankodása szükségessé teszi azt. Hiába szó­lalt föl az indítvány ellen Boda Vilmos, a helybeli függetlenségi párt elnöke, volt Kossuth­párti képviselő, aki a magyar írni-olvasni tudás cenzusát követelte, a bizottság ragaszkodott az indítványhoz s Boda ar egyedül maradt nép­ellenes állásfoglalásával. Nem becsüljük túl ezt a határozatot, ami­kor azt mondjuk, hogy komoly jelenség, amely alkalmas az osztályparlament belátóbb kon­zervatív elemeinek megmagyarázni a tényleg demokrata választói reform szükségességét. * Újvidékről táviratozzák: Hodzsa Milán a kölpenyi választókerület országgyűlési kép­viselője a kerületéhez tartozó községeket be­járta és mindenütt az általános választójognak mielőbb való életbeléptetését követelte. Szélhámoskodás. Az újjászervezett főapostol szélhámossá­gának egy újabb oldalát mutathatjuk be. Ismert dolog, hogy Mezőfi Vilmos hétről­hétre undok rágalmakkal küzd a szociál­demokrata párt ellen. Különösen a föld­mivelők szervezetét tiszteli meg kirohaná­saival, mert a földmivelők fölvilágosítása akadálya annak, hogy ez a szélhámos a tudatlan földmivelők pénzével a saját va­gyonát gyarapíthassa. A modern alapon álló földmivelők lapja a Világszabadság, a Mezőfi-féle újjászerve­zett függetlenségi-szociális keverék lapja a „Szabad Szó". A Mezőfiék lapja állandóan piszkolódott a Világszabadság mögött álló földmivelőkre. Egyebet nem tudott. A „Sza­mbád Szó" „szerkesztősége" nem ismeri a­­ földmivelők viszonyait és így nem is tár­gyalhatja azokat a kérdéseket, amelyek a földmivelők gazdasági helyzetét érintik. Mezőfi azonban könnyen segít magán. Ha nem tud káromkodni, hát lop. Ellopja a Világszabadság cikkeit. Ugyanis 1908 feb­ruár hó 8-án a Világszabadság­ban a „Nagy­birtok politikája" címmel megjelent egy cikk, amely a kisgazdák helyzetével foglal­kozik és számos adattal igazolja, hogy az önálló vámterület a kisgazdákra is elő­nyös. Mezőfi ezt a cikket ellopta és a „Szabad Szó" 1908 március hó 19-én meg­jelent számában „Mire van szüksége a kis­gazdának?" címmel szóról-szóra leközli. Csak az elejére és végére biggyesztet né­hány eredeti sort, amely szamárságánál fogva teljesen elüt a Világszabadság cik­kétől. A népcsalásnak elég érdekes módja ez a lopás. Mezőfi szidja a Világszabadság­ot, de ellopja a cikkeit. Azzal bolondítja híveit, hogy a másik párt működése ártalmas a kisgazdákra, de ő maga ugyanannak a pártnak tanításait az ő eszméi gyanánt szintén hirdeti. Ezt mindenesetre érdemes leszögezni. A bankbizottság albizottsága kedden tartott ülésén a szakértőkhöz intézendő kérdőpontok megszövegezésével foglal­kozott. Az albizottság tizenkét pontban állapodott meg. Valamennyi kérdés úgy szól, hogy mi a vé­leménye a szakértőnek az illető kérdésről arra az esetre, ha az önálló bankot fölállítják. Tizenegy kérdőpont a régi és a Népszavában is ismertetett kérdőpontok körül forog. Földes Béla javaslatára a következő új kérdőpontot vették föl: Mely üz­letágakra terjed ki az önálló bank működése ? A ne­vezetesebb kérdőpontok még ezek: Minő befolyása legyen az államnak a nagyobb rangú tisztviselők ki­nevezése és az ügykezelés dolgában? Továbbá, hogy az államadósságok és az állami pénzkezelés dolgában az önálló bank minő szolgálatokra kö­telezhető ? A bankbizottság csütörtöki ülésén az albizottság csupán a kérdőpontokról tesz előterjesztést. A ki­hallgatandó szakemberek névsorát csak a követ­kező ülésen állapítják meg. Most abban állapod- 11

Next