Népszava, 1908. április (36. évfolyam, 79–104. sz.)

1908-04-05 / 83. szám

10 mennyit termelnek s ha közvetlenül nem is, hát közvetve oda hat a munkás­ság, hogy befolyást szerezzen a terme­lés szervezésénél is. Nem közömbös a munkásságra az, hogy nálunk extensive művelik a földet. Dániában 4-szer, Angliá­ban, Hollandiában, Belgiumban 3-szor, Svéd- és Norvégországban 2-szer, sőt Ar­gentiniában, Ausztráliában és Kanadában is majdnem kétszer annyi búzát termelnek egy hold földön, mint nálunk. Nem termé­szetes-e az alacsony bér ott, ahol ily kül­terjes gazdálkodás folyik. A földmivelés­ügyi miniszter kimutatása szerint aratás idején 1906-ban a férfinapszám átlaga 2 ko­rona 59 fillér volt, télen pedig átlag 79 fillért. Várjon lehetséges-e az iparnak fo­gyasztó közönségre találni ilyen kereset mellett ? Fogyasztóközönség nélkül nincs ipar. A belterjes gazdálkodás tehát érdeke az ipari munkásságnak és így a szociáldemo­krata pártnak is. Nálunk egyformán gazdál­kodik a nagybirtok és kisbirtok, a különb­ség csak az, hogy a kisbirtokosnak nincs eszköze, pénze, módja az intenzív művelésre, a nagybirtoknak pedig meg­volna. A nagy­üzem bizonyos körülmények között, alkal­mazva a technika és chemia minden ta­lál­mányát, kisebb termelési költséggel termel és sokkal produktívabb. Ha pedig a mezőgazdasági ipart tekint­jük a kapitalizálódás felé vezető útnak, úgy tényleg az iparosodott nagyüzem az a forma, amelyen át az út a szocializmus felé vezet. Városok környékén azonban ma még oly individuális élelmiszer-termelés folyik, hogy a tudomány mai állása nem pótolja a kisbirtokos gondosságát. Annyi tény, hogy az intenzív termelés minden irányban előnyére szolgál az ország prole­tariátusának s h így a munkásság követelé­seinek is oda kell tendálni, hogy ezek a ter­melés intenzivitásának növelését és vele a fejlődést mozdítsák elő. Maga Kautsky el­ismeri, hogy ott csakugyan szükség van agrárprogramoira, ahol a fejlődést gyorsí­tani kell s nálunk erre legalkalmasabb a talaj. Az agrikultura követelményei, ha még talán a tőkések érdekeit szolgálják is, közvetve a fejlődés útját jelölik meg s ez nem lehet közömbös a szociáldemokrata pártra nézve. A kapitalisztikus mezőgazda­ság öntudatosan csinál tudományt, hogy tőkéjét minél jobban hasznosítsa. Ma még nincs teljesen kialakult kapitalista mező­gazdaság, de minél inkább iparrá lesz, annál közelebb áll hozzá. Közömbös-e a proletariátusra, hogy agrárprogrammja ki­terjeszkedik-e erre a területre? A társa­dalmi fejlődés pártjának minden téren a fejlődést kell szolgálnia — tehát itt is. Sőt igen fontos érdeke a munkásságnak, hogy ezzel törődjön, sőt, ha ereje lesz, ily irány­ban dolgozzon is. A tulajdonformák közül azé az előny, amelyik a legnagyobb inten­zivitást mutatja föl a termelésnél. A régi forma elavult, jó helyébe az uj s az uj he­lyett az újabb. A köztulajdon előtt még lehetnek tulajdonformák, lehet, hogy az állami, vagy a községi, vagy a szövetkezeti tulajdon, de ezek közül is csak az marad meg, amelyik a termelésnél versenyképe­sebb lesz. A harmadik kifogás gyanánt azt hozhat­ják föl, hogy mi itt Magyarországon csak nem dönthetjük el, hogy melyik üzem­forma az, amelyik a fejlődésnek megfelel. Tény, hogy mi nem dönthetjük el, de ezt sehol nem is döntik el, mert ez nem a többségtől függ. A tudomány haladása, az ipar forradalmi ereje, a földrajzi és termé­szeti viszonyok, a munkaeszközök fejlődése, mind olyan hatalmas befolyású tényezők, amelyek hatása meg nem mérhető és nem ismeretes, de óriási mértékben befolyásolják a mezőgazdaság fejlődését. A döntésre nincs is szükség. Ezt az utat szabadon le­het, sőt ma még szabadon kell hagyni s legyen a programm olyan, hogy a viszo­nyok változása mellett is érvényben ma­radjon. A londoni nemzetközi kongresszus 1896-ban kimondotta, hogy „rábízza min­den egyes ország pártjára, hogy a közös cél elérésére vezető taktikát és eszközöket úgy állapítsa meg, amint az az ország sa­játos viszonyainak legjobban megfelel." Tette ezt azon indokból, mert „a földbirtok­viszony és a mezőgazdasági lakosság osz­tályozódása az egyes országok szerint any­nyira különböző, hogy alig lehetséges minden ország munkáspártjára köte­lező szabályokat fölállítani arra nézve, hogy milyen eszközöket használjanak e célok elérésére." Természetes, hogy legtöbb országban nem döntöttek még sem a kis-, sem a nagyüzem mellett. Nagy álta­lánosságban áll az, hogy a gabonát expor­táló s extensív gazdálkodást űző államok­ban a nagyüzem, míg az importáló álla­mokban a kisüzem erősödik. Ez véglegesen el nem dönthető, már csak azért sem, mert változások fordulnak elő itt is. Egyik helyen a kisüzemek száma növekedik, de a területük csökken s viszont. De a kis­üzemek szaporodása sem fölényük jele. Nálunk ma föltétlenül a nagyüzem diadalmaskodik. Az ország művelt terüle­tének 55%-a (erdő és legelő nélkül) 50 holdon fölüli birtok és pedig mindössze 63.636 üzem. Ebből a tulajdonképpeni közép- és nagybirtok területe 10,851.041 hold. Ott, ahol 3977 embernek 7,451.640 hold földje van, ott kétségtelen, hogy a nagyüzem az uralkodó. (1,494.054 hold föld van még 38.862, 50—100 hold közötti üzemben.) A nagybirtok túlsúlyának jelei a végrehajtások számának növekedése és a föld terhének szaporodása. A birtokváltozások végrehajtás folytán a következőképpen alakultak. A végrehajtott birtokok értéke volt 1891— 95-ig 25.132.000 korona 1896—900-ig 36,553.000 „ 1906-ban 39,672.000 „ A végrehajtott birtok átlagos értéke 1896—1900-ig 1637 korona 1901—1905-ig 2436 „ 1906-ban 2605 „ A föld terhei is egyre növekednek. 1904-ben a növekedés 212,653.000 korona 1905-ben „ 223,046.000 1906-ban „ 230,101.000 Ámde a mi mezőgazdaságunk egy ipari­lag fejletlen állam mezőgazdasága. Egy­előre ugyan belátható időn belül nincs ki­látás arra, hogy erősebb iparosodás válto­zást vigyen be a mezőgazdaságba s a kis­birtok fenti adatokkal igazolt pusztulását meggátolja, mégis el kell fogadnunk azt az alapigazságot, hogy a fejlettebb ország a kevésbé fejlettnek jövendő képét mutatja. Így nem szentesíthető a mostani fejlődés örök időkre. Egy esetleges agrárkrízis fej­tetőre állíthatja az egész előre kicirkalmo­zott számítást. Az agrárprogramnak tehát nyitva kellett hagyni a fejlődés útját s ehhez a megállapításhoz kellett alkalmaz­kodnia. A külföldi szociáldemokrata pártok agrár­programmjai ir is ehhez alkalmazkodtak. Egyik inkább hajlik a kisbirtokosok védel­méhez, másik meg sem emlékezik róluk. De egyben nagyjában megegyeznek, t. i. a földet mind már átmenetileg is azoknak kívánják, akik azt megművelik. Praktikus programm-pontokat tartalmaznak és nem szorítkoznak teoretikus megállapodásokra. A Fábián-társaság programmja a községi tanács útján akar földet szerezni avégből, hogy azt a munkások között fölossza, ami nem tiszta szocialista követelés. Olcsó és jó földet akar a munkásnak. *­i is A papa. — Irta Kanizsai Ferenc. — A konyhaajtó bevágódott, megrengtek belé a falak. Igy csak­ egyvalaki birja és meri be­vágni az ajtót. Ezért a szobában hancúrozó gyerekek és *egymással veszekedő nagyobb testvéreik nyomban elhallgattak. — Hazajött a papa! — suttogja a legkisebb. Nincs több, mint nyolc éves, de már meg­tanulta az alkalmazkodás sunyi életbölcseségét és szépen leül a macskaasztal szűk padjára. Vele szemközt a kilenc éves Péterke. A rosszul világító lámp­a alá terített nagy asztalnál pedig a két nagyb­árny helyezkedik el. Az imént Irén azzal csúfolta Klárit, hogy a szomszédban lakó kántorsegéd miatta sétál az ablakalatt órákig. Klári indulattosan tiltakozott a sértő föltevéi ellen — már ugyan miféle gondolat: tordai Torday Klára és egy kán­torsegéd ! — és pofon­üzni készült sovány és irigy nővérét, amidőn a konyhaajtó dördülve becsapódott. Itthon a papa! És ők, a nagyl­eányok is szepegve ültek asztalhoz. A konyhából behallatszik a szokott párbeszéd: — Kész a vacsora? — Öt perc múlva, Józsi. Öt perc múlva, — hangzik egy félénk s majdnem sírdogáló fe­lelet, a sz­olgálóvá törpült hitves mentege­tődzése. — Mit főzatél ? — Paprikás krumplit. — Tudta­­m, az istenit, tudtam! Ilyenkor a hitves esdre tekint zord férjére és még ő k­ér bocsánatot, hogy nem tellik egyébre, csak krumplira. Most belép a szobába. A gyerekek halkan köszöntik. — Na, mit gubbasztatok ? De az asztalhoz telepedtetek ? ! Persze, azt hiszitek, hogy hús lesz ? Hogyne ! A fenét ! Egyetek krumplit. Egyetek babot Vegyétek tudomásul, hogy apatok szegény ember. Az egyik leány ki akarja jelenteni, hogy ők örömest vállalják a szegénységet és beérik krumplival is. Sőt anélkül is, ha kell. — De papa, hiszen a krumpli pompás étel . . . — Még gúnyolódni mersz? Adj hálát az istennek, hogy van még a pincében vagy egy zsákra való. Ha az elfogy, nem tudom, mit adok nektek ... És mit ültök idehaza ? Mért nem mentek munkába? Ja persze, anyátok uri kisasszonyokat nevelt belőletek. Se varrni, se főzni nem tudtok. Hát menjetek férjhez, men­jetek ! Ne üljetek itthon a nyakamon. Nem győztek benneteket ruhával. A kétségkívül ingerült családfő itten elve­tette a sulykot. Ezelőtt három évvel csinálta­tott Irénnek és Klárinak egy-egy rend ruhát, de azzal is adós mindmáig. A szegény terem­tések a régi rongyokat toldják-folaják, alakít­gatják. Valóban, nem lehet őket fényűzéssel vádolni. Legkevésbbé a hitvest, egy jelenték­telen, vöröskezű, sovány és elúszott nőt, aki­nek mindig sírásra görbül a szája. Most is, hogy behozza a tálban a vizpáráktól bőven gőzölgő paprikáskrumplit, a tálat oly mozdu­lattal teszi az asztalra, mint egy mártír. Előbb a papa, tekintetes tornai Torday Jó­zsef úr vesz az ételből két kanálnyit. Fog­heggyel villázza, látszik, hogy nincs ínyére. A gyerekek némán jelentkeznek tányéraikkal: — Még, még ! — dühöng a családfő — hat kanállal mindegyiknek ! Ne maradjon a tál­ban semmi. Egyétek meg, az istenfáját, mert­ belétek tömöm. Talán egy kis pástétom jobb volna? Meghiszem azt. Akinek nem ízlik, mehet. Nyitva az ajtó. Megmutatom, hogy rend lesz ebben a házban. Hogyne ! Majd szolgálót tartok ! A nagyságos kisasszonyok vagy beleszoknak abba, hogy ők mosogatnak és ők mossák a ruhaneműt is, — vagy pedig kirúgom őket innét. — De édes papa, már régen nem tartunk szolgálót és több mint egy esztendeje magunk végezzük a házi munkát. — Hát aztán?! Talán nem tetszik? Jobb szeretnétek bálozni, mi? . . . Pfuj, micsoda ize van ennek a krumplinak. Lehetetlen meg­enni. Egy vadászkutyának különb kosztja van, mint nekem. Ha a korcsmában hat krajcárért rendelek egy zónagulyást és megeszem hozzá egy sóskiflit, jóllakom. De nekem haza kell jönni az édes családi körbe és ha haza jövök, disznóknak való eledelt löktök elém és mind olyan fancsali pofát vágtok, mint akinek a bőrét lenyúzták. Az ember egész nap küzd, fárad, viaskodik azért a büdös, azért a hit­vány kenyérért és itthon ugy néztek rám, mintha megöltem volna az apátokat. Helyes. Megölöm az apátokat, meg én! Felkötöm ma­gam a legközelebbi fára és aztán ám lássátok, miből éltek! A szegény asszonyt itt már elöntötte a sírás. Nem birja tovább visszatartani könyeit. Tor­day József rácsap az asztalra: — Még csak ez hiányzott! Ez a komédia! Ki kell bújnom a bőrömből. Vesszetek meg! Nem lehet köztetek öt percig sem maradni NÉPSZAVA 1908 április 1.

Next