Népszava, 1908. április (36. évfolyam, 79–104. sz.)
1908-04-05 / 83. szám
10 mennyit termelnek s ha közvetlenül nem is, hát közvetve oda hat a munkásság, hogy befolyást szerezzen a termelés szervezésénél is. Nem közömbös a munkásságra az, hogy nálunk extensive művelik a földet. Dániában 4-szer, Angliában, Hollandiában, Belgiumban 3-szor, Svéd- és Norvégországban 2-szer, sőt Argentiniában, Ausztráliában és Kanadában is majdnem kétszer annyi búzát termelnek egy hold földön, mint nálunk. Nem természetes-e az alacsony bér ott, ahol ily külterjes gazdálkodás folyik. A földmivelésügyi miniszter kimutatása szerint aratás idején 1906-ban a férfinapszám átlaga 2 korona 59 fillér volt, télen pedig átlag 79 fillért. Várjon lehetséges-e az iparnak fogyasztó közönségre találni ilyen kereset mellett ? Fogyasztóközönség nélkül nincs ipar. A belterjes gazdálkodás tehát érdeke az ipari munkásságnak és így a szociáldemokrata pártnak is. Nálunk egyformán gazdálkodik a nagybirtok és kisbirtok, a különbség csak az, hogy a kisbirtokosnak nincs eszköze, pénze, módja az intenzív művelésre, a nagybirtoknak pedig megvolna. A nagyüzem bizonyos körülmények között, alkalmazva a technika és chemia minden találmányát, kisebb termelési költséggel termel és sokkal produktívabb. Ha pedig a mezőgazdasági ipart tekintjük a kapitalizálódás felé vezető útnak, úgy tényleg az iparosodott nagyüzem az a forma, amelyen át az út a szocializmus felé vezet. Városok környékén azonban ma még oly individuális élelmiszer-termelés folyik, hogy a tudomány mai állása nem pótolja a kisbirtokos gondosságát. Annyi tény, hogy az intenzív termelés minden irányban előnyére szolgál az ország proletariátusának s h így a munkásság követeléseinek is oda kell tendálni, hogy ezek a termelés intenzivitásának növelését és vele a fejlődést mozdítsák elő. Maga Kautsky elismeri, hogy ott csakugyan szükség van agrárprogramoira, ahol a fejlődést gyorsítani kell s nálunk erre legalkalmasabb a talaj. Az agrikultura követelményei, ha még talán a tőkések érdekeit szolgálják is, közvetve a fejlődés útját jelölik meg s ez nem lehet közömbös a szociáldemokrata pártra nézve. A kapitalisztikus mezőgazdaság öntudatosan csinál tudományt, hogy tőkéjét minél jobban hasznosítsa. Ma még nincs teljesen kialakult kapitalista mezőgazdaság, de minél inkább iparrá lesz, annál közelebb áll hozzá. Közömbös-e a proletariátusra, hogy agrárprogrammja kiterjeszkedik-e erre a területre? A társadalmi fejlődés pártjának minden téren a fejlődést kell szolgálnia — tehát itt is. Sőt igen fontos érdeke a munkásságnak, hogy ezzel törődjön, sőt, ha ereje lesz, ily irányban dolgozzon is. A tulajdonformák közül azé az előny, amelyik a legnagyobb intenzivitást mutatja föl a termelésnél. A régi forma elavult, jó helyébe az uj s az uj helyett az újabb. A köztulajdon előtt még lehetnek tulajdonformák, lehet, hogy az állami, vagy a községi, vagy a szövetkezeti tulajdon, de ezek közül is csak az marad meg, amelyik a termelésnél versenyképesebb lesz. A harmadik kifogás gyanánt azt hozhatják föl, hogy mi itt Magyarországon csak nem dönthetjük el, hogy melyik üzemforma az, amelyik a fejlődésnek megfelel. Tény, hogy mi nem dönthetjük el, de ezt sehol nem is döntik el, mert ez nem a többségtől függ. A tudomány haladása, az ipar forradalmi ereje, a földrajzi és természeti viszonyok, a munkaeszközök fejlődése, mind olyan hatalmas befolyású tényezők, amelyek hatása meg nem mérhető és nem ismeretes, de óriási mértékben befolyásolják a mezőgazdaság fejlődését. A döntésre nincs is szükség. Ezt az utat szabadon lehet, sőt ma még szabadon kell hagyni s legyen a programm olyan, hogy a viszonyok változása mellett is érvényben maradjon. A londoni nemzetközi kongresszus 1896-ban kimondotta, hogy „rábízza minden egyes ország pártjára, hogy a közös cél elérésére vezető taktikát és eszközöket úgy állapítsa meg, amint az az ország sajátos viszonyainak legjobban megfelel." Tette ezt azon indokból, mert „a földbirtokviszony és a mezőgazdasági lakosság osztályozódása az egyes országok szerint anynyira különböző, hogy alig lehetséges minden ország munkáspártjára kötelező szabályokat fölállítani arra nézve, hogy milyen eszközöket használjanak e célok elérésére." Természetes, hogy legtöbb országban nem döntöttek még sem a kis-, sem a nagyüzem mellett. Nagy általánosságban áll az, hogy a gabonát exportáló s extensív gazdálkodást űző államokban a nagyüzem, míg az importáló államokban a kisüzem erősödik. Ez véglegesen el nem dönthető, már csak azért sem, mert változások fordulnak elő itt is. Egyik helyen a kisüzemek száma növekedik, de a területük csökken s viszont. De a kisüzemek szaporodása sem fölényük jele. Nálunk ma föltétlenül a nagyüzem diadalmaskodik. Az ország művelt területének 55%-a (erdő és legelő nélkül) 50 holdon fölüli birtok és pedig mindössze 63.636 üzem. Ebből a tulajdonképpeni közép- és nagybirtok területe 10,851.041 hold. Ott, ahol 3977 embernek 7,451.640 hold földje van, ott kétségtelen, hogy a nagyüzem az uralkodó. (1,494.054 hold föld van még 38.862, 50—100 hold közötti üzemben.) A nagybirtok túlsúlyának jelei a végrehajtások számának növekedése és a föld terhének szaporodása. A birtokváltozások végrehajtás folytán a következőképpen alakultak. A végrehajtott birtokok értéke volt 1891— 95-ig 25.132.000 korona 1896—900-ig 36,553.000 „ 1906-ban 39,672.000 „ A végrehajtott birtok átlagos értéke 1896—1900-ig 1637 korona 1901—1905-ig 2436 „ 1906-ban 2605 „ A föld terhei is egyre növekednek. 1904-ben a növekedés 212,653.000 korona 1905-ben „ 223,046.000 1906-ban „ 230,101.000 Ámde a mi mezőgazdaságunk egy iparilag fejletlen állam mezőgazdasága. Egyelőre ugyan belátható időn belül nincs kilátás arra, hogy erősebb iparosodás változást vigyen be a mezőgazdaságba s a kisbirtok fenti adatokkal igazolt pusztulását meggátolja, mégis el kell fogadnunk azt az alapigazságot, hogy a fejlettebb ország a kevésbé fejlettnek jövendő képét mutatja. Így nem szentesíthető a mostani fejlődés örök időkre. Egy esetleges agrárkrízis fejtetőre állíthatja az egész előre kicirkalmozott számítást. Az agrárprogramnak tehát nyitva kellett hagyni a fejlődés útját s ehhez a megállapításhoz kellett alkalmazkodnia. A külföldi szociáldemokrata pártok agrárprogrammjai ir is ehhez alkalmazkodtak. Egyik inkább hajlik a kisbirtokosok védelméhez, másik meg sem emlékezik róluk. De egyben nagyjában megegyeznek, t. i. a földet mind már átmenetileg is azoknak kívánják, akik azt megművelik. Praktikus programm-pontokat tartalmaznak és nem szorítkoznak teoretikus megállapodásokra. A Fábián-társaság programmja a községi tanács útján akar földet szerezni avégből, hogy azt a munkások között fölossza, ami nem tiszta szocialista követelés. Olcsó és jó földet akar a munkásnak. *i is A papa. — Irta Kanizsai Ferenc. — A konyhaajtó bevágódott, megrengtek belé a falak. Igy csak egyvalaki birja és meri bevágni az ajtót. Ezért a szobában hancúrozó gyerekek és *egymással veszekedő nagyobb testvéreik nyomban elhallgattak. — Hazajött a papa! — suttogja a legkisebb. Nincs több, mint nyolc éves, de már megtanulta az alkalmazkodás sunyi életbölcseségét és szépen leül a macskaasztal szűk padjára. Vele szemközt a kilenc éves Péterke. A rosszul világító lámpa alá terített nagy asztalnál pedig a két nagybárny helyezkedik el. Az imént Irén azzal csúfolta Klárit, hogy a szomszédban lakó kántorsegéd miatta sétál az ablakalatt órákig. Klári indulattosan tiltakozott a sértő föltevéi ellen — már ugyan miféle gondolat: tordai Torday Klára és egy kántorsegéd ! — és pofonüzni készült sovány és irigy nővérét, amidőn a konyhaajtó dördülve becsapódott. Itthon a papa! És ők, a nagyleányok is szepegve ültek asztalhoz. A konyhából behallatszik a szokott párbeszéd: — Kész a vacsora? — Öt perc múlva, Józsi. Öt perc múlva, — hangzik egy félénk s majdnem sírdogáló felelet, a szolgálóvá törpült hitves mentegetődzése. — Mit főzatél ? — Paprikás krumplit. — Tudtam, az istenit, tudtam! Ilyenkor a hitves esdre tekint zord férjére és még ő kér bocsánatot, hogy nem tellik egyébre, csak krumplira. Most belép a szobába. A gyerekek halkan köszöntik. — Na, mit gubbasztatok ? De az asztalhoz telepedtetek ? ! Persze, azt hiszitek, hogy hús lesz ? Hogyne ! A fenét ! Egyetek krumplit. Egyetek babot Vegyétek tudomásul, hogy apatok szegény ember. Az egyik leány ki akarja jelenteni, hogy ők örömest vállalják a szegénységet és beérik krumplival is. Sőt anélkül is, ha kell. — De papa, hiszen a krumpli pompás étel . . . — Még gúnyolódni mersz? Adj hálát az istennek, hogy van még a pincében vagy egy zsákra való. Ha az elfogy, nem tudom, mit adok nektek ... És mit ültök idehaza ? Mért nem mentek munkába? Ja persze, anyátok uri kisasszonyokat nevelt belőletek. Se varrni, se főzni nem tudtok. Hát menjetek férjhez, menjetek ! Ne üljetek itthon a nyakamon. Nem győztek benneteket ruhával. A kétségkívül ingerült családfő itten elvetette a sulykot. Ezelőtt három évvel csináltatott Irénnek és Klárinak egy-egy rend ruhát, de azzal is adós mindmáig. A szegény teremtések a régi rongyokat toldják-folaják, alakítgatják. Valóban, nem lehet őket fényűzéssel vádolni. Legkevésbbé a hitvest, egy jelentéktelen, vöröskezű, sovány és elúszott nőt, akinek mindig sírásra görbül a szája. Most is, hogy behozza a tálban a vizpáráktól bőven gőzölgő paprikáskrumplit, a tálat oly mozdulattal teszi az asztalra, mint egy mártír. Előbb a papa, tekintetes tornai Torday József úr vesz az ételből két kanálnyit. Fogheggyel villázza, látszik, hogy nincs ínyére. A gyerekek némán jelentkeznek tányéraikkal: — Még, még ! — dühöng a családfő — hat kanállal mindegyiknek ! Ne maradjon a tálban semmi. Egyétek meg, az istenfáját, mert belétek tömöm. Talán egy kis pástétom jobb volna? Meghiszem azt. Akinek nem ízlik, mehet. Nyitva az ajtó. Megmutatom, hogy rend lesz ebben a házban. Hogyne ! Majd szolgálót tartok ! A nagyságos kisasszonyok vagy beleszoknak abba, hogy ők mosogatnak és ők mossák a ruhaneműt is, — vagy pedig kirúgom őket innét. — De édes papa, már régen nem tartunk szolgálót és több mint egy esztendeje magunk végezzük a házi munkát. — Hát aztán?! Talán nem tetszik? Jobb szeretnétek bálozni, mi? . . . Pfuj, micsoda ize van ennek a krumplinak. Lehetetlen megenni. Egy vadászkutyának különb kosztja van, mint nekem. Ha a korcsmában hat krajcárért rendelek egy zónagulyást és megeszem hozzá egy sóskiflit, jóllakom. De nekem haza kell jönni az édes családi körbe és ha haza jövök, disznóknak való eledelt löktök elém és mind olyan fancsali pofát vágtok, mint akinek a bőrét lenyúzták. Az ember egész nap küzd, fárad, viaskodik azért a büdös, azért a hitvány kenyérért és itthon ugy néztek rám, mintha megöltem volna az apátokat. Helyes. Megölöm az apátokat, meg én! Felkötöm magam a legközelebbi fára és aztán ám lássátok, miből éltek! A szegény asszonyt itt már elöntötte a sírás. Nem birja tovább visszatartani könyeit. Torday József rácsap az asztalra: — Még csak ez hiányzott! Ez a komédia! Ki kell bújnom a bőrömből. Vesszetek meg! Nem lehet köztetek öt percig sem maradni NÉPSZAVA 1908 április 1.