Népszava, 1908. április (36. évfolyam, 79–104. sz.)
1908-04-10 / 87. szám
1908 április 10. NÉPSZAVA Mi az orvosok küzdelmét jogosnak és igazságosnak tartjuk. Helyesen tették az orvosok, hogy a régi tagonként 1.50—2 koronáig terjedő fizetés ellen harcba léptek. Amit mi kifogásolunk, az nem a jogos harc, hanem az a lehetetlen hat és kilenc koronás követelés, amellyel az összes pénztárakat csődbe kergetnék. Ez a követelés tényleg sarcolást jelent. Ezt bizonyítja az is, hogy Budapestet is beleértve, az ország legtöbb nagyobb városában a bevételek 20 százalékát méltányos fizetésnek tartják az orvosok is. Az egymás torkán tartják a kezüket a koalíciós pártok, amelyek pompásan tudnak egyetérteni, ha nép- és közszabadságellenes eljárásról van szó, de a koncban való részesedés körül annál nagyobb marakodások esnek. Kossuthék tudvalevőleg ki akarják nullázni a kormányzatból azokat a 67-eseket, akik elvileg is 67-esek, nemcsak gyakorlatban. A 67-eseknek ez persze nem tetszik és agitálnak e törekvés ellen ott, ahol tehetik. Még a 48-as köpönyegbe burkolózó 67-esek közt is. A „Mag" következőképpen kedélyeskedik a dologról, irván: Függetlenségi párti képviselőket elvinni 67-es alapra, 67-es kormány támogatására, Kossuthnak és a függetlenségi elveknek pedig elárulására bírni, ez, természetesen, semmiáron sem sikerülhet. A próbaképpen kibocsátott ballon d'essay tehát eredménytelen volt. A megdolgozó üresfejű ágens leverten tért vissza megbízóihoz. A „M. H." erre számonkéri a „Mag"-tól, hogy ki is az az „üresfejű ágensli"? Ezt a burkolt gyanúsítást az alkotmánypárton mosolygással fogadták. De van a kérdésnek komoly politikai vonatkozása is. Aki egy politikai irányzatot azzal vádol, hogy ágenseket küld titokban egy vele szövetségben álló másik párt táborába azzal a megbízással, hogy annak híveit elveik elárulására bírja rá, az a politikai küzdelmekben is kötelező lojalitás iránt tartozik azzal, hogy nyiltan beszéljen. Az alkotmánypárton a leghatározottabban elvárják a „leleplezés" folytatását. Tessék megnevezni az „ügynököket", akikről ahol egyes-ahol többesszámban szól ez a közlemény. Neveket kérünk, nem elég az, hogy a névtelen ügynöknek díjmentesen az üresfejű címet adományozta a „Mag", tessék őt megnevezni, hadd tudja meg a világ azt is, hogy kik a „megbízók." Hogy mit válaszol majd erre a „Mag", azt nem tudjuk. De akármit válaszol, az a válasz épp oly kevéssé fogja lélekemelőbbé tenni a koalíciós idilt, mint amily kevéssé vall becsületes lojalitásra maga a kirohanás. is jogásznemzet vagyunk, különösen megvan a maga gyakorlati értéke egy olyan szocialista könyvnek, amely számol a jogászi formalizmussal. A jogtudomány ezrével termeli a paragrafusembereket, akiknek még az agytekervényei is §§-formára csavarodnak. És éppen ezekben a termelésre ritkán képes koponyákban kövesedett meg az antiszocialista „érv": a szocializmus improduktív, csak kritizálni képes, alkotni nem. És Menger könyve azt bizonyítja be: a szocialista gondolkodás alapján meg lehet alkotni még a jövő társadalom jogrendszerének előzetes, valószerű vázlatát is. Menger maga mondja az előszavában, hogy a célja a jövő társadalmat előkészítő, szervező munka előmozdítása, az átmenet útjának kikövezése. Menger is ideológus, mint Kropotkin, de ebben naivabb nála. A materialista történetfölfogást a meg nem értő ember érveivel próbálja cáfolni, sőt éppen ő mondja nevetségesnek Engels fejtegetéseit a reformációnak az akkor új gazdasági alapelveket vallási formába öltöztetett tételeinél. És bizony, ő maga lesz naiv, mikor pl. a jognak behatását vitatja a közgazdaságra az ellenkező igazság helyett, ilyen érvekkel: „a földközösség (mir), tehát a községi szocializmus egy alakja északi Oroszországban a pétervári pénzügyminiszternek egyszerű rendeletével jött létre". Éppen Kropetkin bizonyítja be nagy apparátussal, hogy a mir az ősi faluközösség alig változott formája, amelyet mindenféle miniszteri rendeletek nem megteremteni, hanem tönkretenni akartak s a legjobb esetben: rendelettel fejezte ki a cárizmus, hogy a mireket türi, mert még megfelelnek a termelés viszonyainak. Menger ideológus utópista volt. De ha nem lett volna az, nem írhatta volna meg a „Neue Staatslehre"-t. Pedig ennek a könyvnek hibái ellenére is kár lett volna megíratlanul maradnia. * A két könyv az Athenaeum „Szociológiai könyvtárá"-ban jelent meg. Ez már a második, nagyobb szociológiai munkákat kiadó vállalat. Ha ehhez a kisebb hasonirányú füzetek sorozatait („Természet és Társadalom", „Ébresztő") s az önállóan megjelent műveket is hozzávesszük, a szociológia iránt érdeklődő olvasóközönség nagy megszaporodására kell következtetnünk. Ez a szaporodás azonban aligha fog ilyen rohamosan folyni, ha a kiadók ilyen rablógazdálkodást folytatnak az új piacon. Az itt ismertetett könyvek nyolcadmagukkal az egész sorozat megvásárlása esetére 76 koronába kerülnek. A Kropotkin könyve külön vásárolva, kötve kilencedfél koronába, a Mengeré nyolca félbe kerül! Igaz, hogy a fordításuk jó, gondos, ittott művészi (Kropotkin fordítója: Madzsar József, Mengeré Ormos Ede), de ezt a fordítást éppenséggel nem fizették meg annyira, hogy a horribilis ára megokolható volna. A kiállítás, igaz, gondos, csinos — de ilyen árat követelni mégis nagy merészség, mikor németül hasonló kiállításban féláron megszerezhetők ezek a munkák! Az Athenaeum azonban legalább azzal enyhít az eljárásán, hogy a legszegényebb, a munkásolvasóknak (a szociológia polgári olvasóközönsége is jórészt kénytelen fogához verni a garast) aVérszava-könyvkereskedés közvetítésével 25 százalékkal olcsóbb árakat ad. De pl. a Grill-féle bolt valósággal lehetetlenné teszi a szegényebb rétegeknek szociológiai kiadványai olvasását. E. Vanderveldének egyik könyvét, amelynek német kiadása 50 pfennig, rendes magyar kiadásában szintén fűzve — kiállítás nem különös, sajtóhiba-tömeg, nem éppen kiváló fordítás — csekély 5 koronáért, majd tízszeres áron vesztegeti ! Ez az uzsora, amely a részletfizetés immár nem ismeretlen módszerével dolgozik, meg fogja bosszulni magát különösen az olyan országban, ahol a szociológia iránt érdeklődő vásárlóképes — aránylag csekély — közönség jórésze ért németül is. Az a sajtó, amely a legjelentéktelenebb operettnek oldalakat szentel, igen helyesen tenné, ha a kiadók frázis-kommünikéinek leadása, az újságíró-egyletekkel kötött csúnya reklámüzletek perfektuálása helyett néha az ilyen tényeknek is helyet adna. Hogy a lefordított világhírű munkákat ismertetnék is — ezt kérni már túlságos merészség volna azoktól a lapoktól, amelyek Kropotkin könyvének a kiadótól beküldött ismertetését a vízállás-rovat volonterjeivel rövidíttetik meg, míg a férfi-divatmellények gombjainak számáról, illetve a kivágás mélységéről Mangold Béla Kolos kiváló munkatársukkal iratnak ad, mily költőies stílusú és másfél kolumnás írásműveket. Bresztovszky Ernő. Merénylet az ipari tőke ellen. A kormánynak az a terve, hogy az ipari szeszprodukciót lehetetlenné téve, a szeszgyártás egész hasznát a mezőgazdasági szeszgyárak nagybirtokos-tulajdonosainak kezébe játsza át. Ez ügyben ankét ült össze csütörtökön, amelyen az agráriusok szokás szerint sanyarú helyzetükről panaszkodtak s az ipari tőke képviselői erőteljesen tiltakoztak a merénylet ellen. Az ipari tőkések kifejtették többek közt azt is, hogy a mezőgazdasági szeszgyárak monopóliuma megfosztaná a kisgazdák ezreit egyes termékeik vevőitől, mert az ipari szeszgyárak nem kizárólag a nagybirtokos termékeit dolgozzák föl. Bizonyítsa be, főispán úr! Az új hódmezővásárhelyi főispán csütörtöki beiktatása alkalmával mondott beszédéből való a következő passzus: A munkáskérdést pusztán tételes törvényhozási intézkedésekkel megoldani nem lehet. Bár munkásvédelmi törvényeinkkel a kulturállamok között is a legelső helyen állunk, ez még nem elég, a társadalomnak is ki kell vennie a maga részét a szociális kérdések megoldásából. Meg kell győzni a munkásságot arról, hogy szeretettel kezeljük ügyét és hogy a lelketlen izgatók önérdekből agitálnak a társadalmi rend fölforgatására. Be kell bizonyítani, hogy ezek az izgatók nem olyan jóakarói a munkásságnak, mint a róluk szeretettel gondoskodó magyar társadalom. Főispán úr, ha a társadalmat ezzel a bizonyítással meg lehet menteni, miért nem bizonyítja be, amit állít ? Miért hazudik, miért rágalmaz, bizonyíték nélkül állítva valamit? A választói reformról és az új parlamenti alakulásokról a „N. Fr. Presse" mai száma a következőket írja : Magyarországban a parlamenti viszonyok jövendő kialakulása foglalja le az érdeklődést. Számtalan jel mutat arra, hogy mértékadó körökben is sokat beszélnek erről a kérdésről. A házszabályrevízió után a választói reform megalkotása következik, amellyel a koalíció elérkezett paktumszerű munkaprogrammjának utolsó állomásához. A választói reformról szóló törvényjavaslat még az ősz folyamán elintézést nyer s ha az 1906-ban kötött paktum azt is magában foglalja, hogy az új választást még a koalíciós kabinet vezesse, ebben az esetben valószínű, hogy már az új választások keresztülvitele után a jelenlegi átmeneti korszak helyébe új politikai alakulás lép. Ezek után Kossuth ismert egyeduralmi terveiről szól a lap, amelynek véleménye szerint a király akadálya lesz egy tisztán 48-as kormány megalakulásának. Ki védi meg a hazát? Kaposvári tudósítónk jelenti, hogy Somogy vármegyében, ahonnan a legbélcegebb huszárait sorozzák az ármádiának, az idén behívott legényekből ezernél több hiányzott a sorozások alkalmával. Ez a tömeges elmaradás arra indította a honvédelmi minisztert, hogy Somogy vármegye alispánja útján nyomoztassa a hiányzó legényeket. Kacskovics Lajos alispán a nyomozás eredményeképpen fölírt most a honvédelmi miniszterhez, hogy a somogyi legények is Amerikában vannak, ez az oka a nagy emberhiánynak. Akik kiüldözik a proletárt a hazájából, amelyet lefoglaltak maguknak, idestova kénytelenek lesznek maguk megvédeni ezt a birtokukat. 3 „A horvát közélet megtisztítása." A nemrégen lezajlott horvátországi választások után Rauch báró és kormánya ezzel a jelszóval indult el a bosszúállás útjára. Közös és autonóm tisztviselők nyugdíjazásával, áthelyezésével és indexre tevésével bosszulja meg csúfos vereségét a magyar kormány horvátországi exponense azokon a tisztviselőkön, akik — meggyőződésüket követve — a horvát koalíció jelöltjeire adták szavazatukat. Rauch bárónak ebben a munkájában kitűnő segítőtársa akadt Wekerle Sándor miniszterelnökben, aki tudvalevőleg feje a pénzügyminisztériumnak is. A következő, horvát kézből kapott sorok, magyaráznak meg mindent világosan: A miniszterelnök-pénzügyminiszter úr, akit a horvát választások eredménye kihozott a sodrából, bosszút liheg és miután bosszúját a horvát képviselők személyén nem töltheti ki, a kishivatalnokokra vetette magát és ugyancsak „nemes", de főleg „törvényes" és „alkotmányos" módon tölti ki rajtuk dühét. Két vámtiszttel kezdte meg a bosszúhadjáratot, akiket „szolgálati" érdekből a szerém megyei Klónokból Debrecenbe és Szegedre helyeztetett át. Az egyiknek, Kerecski Vladimírnak az a bűne, hogy nem a szerb radikális jelöltre szavazott, hanem az önálló szerb párt jelöltjére; a másiknak, Markovics Dejánnak pedig még rettentőbb a bűne: ott se volt a választáson, hanem Budapesten készült vizsgára. A miniszterelnök úr azonban úgy értesült, hogy ez a Markovics „hozta a pénzeket Szerbiából" a horvát-szerb koalíciónak és miután ez a gyanú ma a „nagyszerb" propaganda „komort" és „puskaporos" idejében föltétlenül készpénznek veendő, hát már magáért a gyanúért is meg kellett büntetni az illető tisztviselőt. Kerecski Vladimír egy szót sem tud magyarul , és Debrecenbe került a pénzügyminiszter úr jóvoltából. Hogy ott miként fog boldogulni, miket lesz kénytelen eltűrni „hazafiias" főnökei részéről, az könnyen elképzelhető. Erővel konfliktusba kell keverednie főnökeivel, hogy kilenc évi szolgálat után nyugdíj nélkül elbocsáthassák a szolgálatból, miután az ország hivatalos nyelvét 32 vagy hány éves korában már nem sajátíthatja el kellőképpen. Hogy a közös tisztviselők szolgálati szabályzata szerint a horvát honos tisztviselők nem kötelesek magyarul tudni és nem helyezhetők át Magyarországba, ez a legkevésbé sem bántja a pénzügyminiszter urat. Utóvégre békét muszáj teremteni