Népszava, 1908. június (36. évfolyam, 131–155. sz.)

1908-06-02 / 131. szám

4 Szerbia. Képviselőválasztások. Szerbiában vasárnap voltak a képviselőválasztások. A cenzusos választók iparkodtak lehetőleg leszavazni. Megválasztottak 81­­­radikális kormánypártit, 46 független ellenzéki radikálist, 16 liberálist, 20 haladópártit és egy szociáldemokratát. Nyolc kerületben a jövő vasárnap pótválasztás lesz. Ezektől a pótválasztásoktól függ tehát a kor­mány sorsa. Kormánypárti körökben beszélik, hogy amennyiben a kormánynak nem sike­rülne többséget nyernie a pót­választásokon, kompromisszumot fog kötni a független el­lenzéki radikálisokkal. Törökország. A szamoszi lázadás. A londoni „Times" athéni tudósítója jelenti: Szamosz szigetén a nyugalom helyreállott. Vati város egy része lakatlan, mert a lázadók a hegyek közé menekültek. A „Daily Telegraph" jelenti Konstantinápolyból. A hatalmak fölszólították Törökországot, hogy a szamoszi lázadás elfojtásánál óvatosan és tapinta­tosan járjon el, hogy a lázadók a gyönge török csapatokat föl ne koncolják, ami a hatalmaktól támogatott Törökország fegyveres erejének tekin­télyét a bennszülöttek előtt csorbítaná s azokat ujabb vállalkozásokra buzdítaná. Megint fúzió... — „Nemzeti" hatvanhetes blok­k ? — Csöndes szintje alatt a politikai életnek még mindig vajúdnak a fúziós gondolatok. Hol negyvennyolcas, hol konzervatív pártala­kulások híre jut idő előtt a nyilvánosság elé, bizonyítván mind, hogy az új választójog nyomában várható átalakulás „veszedelmei" elől egy táborba kívánkoznak a reakciós ele­mek. Egy képviselőházi beszéd kapcsán hét­főn megtudhattuk, hogy nem negyvennyolcas, nem konzervatív agrárius párt, hanem hatvanhetes blokk alakulása van készülőben; hogy miért „nemzeti" hat­vanhetes, arról alább leszen szó. Holló Lajos az appropriációs javaslat rész­letes tárgyalása során említette meg — amit egyébként nemrégen a Népszava is megírt — a liberális hatvanhetes blokk alakítását célzó törekvéseket. Beszédének idevonatkozó részét a következőkben adjuk: Holló Lajos: Vannak, akik Andrássy Gyulát ke­rülgetik, vissza akarják tartani a nemzeti erők koncentrálására irányuló törekvésektől, azt mond­ván, csináljuk meg a másik blokkot, a liberális blokkot, amely szembeszálljon a függetlenségi párttal. Pető Sándor: Így is van! Éljen a liberalizmus! Holló Lajos: Össze kell tartani az ellenség ellen, amely lesben áll és számontartja a függet­lenségi párt pusztulását. Ezen a ponton kezdődik rám nézve a tiszti fizetések nagy súlya és jelentő­sége. Kétségtelen, hogy szociális szempontból meg kell adni a tiszti fizetéseket, már csak azért is, mert nem lehet eltűrni, hogy Ausztria rámutat­hasson arra, hogy csak ő barátja a hadseregnek és ebből jogosulatlan rokonszenvet kovácsoljon. Tartani lehet tőle, hogy a függetlenségi pártot, ha­ minden követelést teljesít, majd félredobják. Hock János: Bizony! Lejáratják a független­ségi politikát! Holló Lajos: Kívánatos volna, hogy a független­ségi párt maga csináljon politikát. De a velünk együtt küzdő pártok iránt lojalitással tartozunk. Hiszem, hogy a lojalitásból később megállapodás lesz. Hazafias szeretettel, magyar szívvel kérem, ne hátráltassák az egyesülést. Dolgozzunk együtt és ha alkottunk sokat, ha eredményekre mutatunk rá, akkor visszavonulhatunk Mindenki várta, hogy Andrássy Gyula gróf belügyminiszter, akit Holló többször is aposz­trofált, válaszolni fog Hollónak, de Andrássy nem szólt az ülésteremben semmit, kiment a folyosóra s csak annyit jegyzett meg: — Nem válaszolok, mert ha válaszolnék, fölbomlana a koalíció. Helyette azonban bőven foglalkozik Holló beszédével az alkotmánypárt estilapja, a „Ma­gyar Hírlap" és az alábbiakban megerősíteni látszik a hatvanhetes blokk készülő alakulá­sáról esett kijelentéseket: A nemzet érdekeit híven szolgáló hatvanhetes politika életképességének nagy próbaideje — írja többek között a „M. H." — a mostani, amikor je­lentékenyen tapasztaljuk, hogy a kormányzat más alapon nem kormányozhat, mint az ország fejlődését, munkálkodása eredményeit biztosító nemzeti hatvan­hét alapján. Éppen most, a hatvanhét lényeges javai­nak a konstatálása idejében s előnyei megnyilvá­nulásának időszakában, amikor lépten-nyomon éppen ezen az alapon találunk módot nagyon fontos kérdéseknek javunk szerint való megoldá­sára, valóban ilyen körülmények közt nem szabad azt mondani, hogy a hatvanhét elpusztult, avagy hogy a fejlődés kerékkötője. Nem állítjuk, hogy ez határozott bejelentése egy nagy hatvanhetes, sőt „nemzeti" hatvan­hetes csoportosulásnak, — a régi szabadelvűek bevonásával — de e hatvanhetes politikának ekkora földicsérése, a kormányzati politika egyedüli lehetőségeként való beállítása mégis csak azt jelenti, hogy a hatvanhetes irányzat hívei között élénken törekednek egy nagy — mondjuk liberális — párt alakítására. El­árulja ezt egyébként Széll Kálmán soproni beszéde, amelyet a Dunántúli Közművelődési Egyesület vasárnapi közgyűlésén mondott el. Közállapotaink — mondotta egyebek között Széll Kálmán — nem tisztázottak és nem végle­gesek. Bizonyos politikai átmeneti állapotban élünk, mely sokáig nem tartható. Nincs ma meg a poli­tikai erőtényezőben a teljes egyensúly, amely nélkül nyugodt, konszolidált helyzet és biztos haladás nem képzelhető. Úgy vagyok meg­győződve, hogy a sok függő kérdéssel szem­ben az ország beléletének nyugodt fejlődését csak ezen kérdések megszüntetése és a sok kérdőjelnek kiküszöbölése fogja biztosítani és politikailag konszolidált állapotokat teremteni. Hangsúlyozom, hogy gondos, lelkiismeretes hazafias megítélése, mérlegelése a céloknak és az ezekhez vezető eszközöknek és aztán egyet­értés a munkában szükséges, hogy közállapotaink egy végleges, tiszta nyugpontra helyezkedhesse­nek. Nagy, az ország jövője, fönnállásába vágó alkotmányjogi kérdések vannak küszöbön. A vá­lasztójog reformja előtt állunk, amely az általános szavazati jog alapján alkottatik meg. Ha valaha, most az előttünk álló nagy kérdésekkel szemben nagyon szükséges a mélyreható, bölcs megfontolás! Az egész politikai nagy helyzetnek előzetes megfontolása lesz ajánlatos. Minden tekintetet félretéve, ez ország jövőjének esélyeit gondolja végig mindenki, az ország igaz nagy érdekeit te­kintse, semmi mást. A nagy helyzettel szemben nem szabad jelszavakhoz ragaszkodni és azokat mereven föntartani. Hire járt annak idején, tudtak róla nagyon sokan, hogy az alkotmánypártban Széll Kál­­mán volt a leghevesebb ellenzője a független­ségi párttal való fúziónak. És most soproni beszédének a jelszavakhoz való ragaszkodás és — közvetve ! — a jelszavakhoz ragaszko­dók ellen tett kijelentései ha nem is céloznak világosan a hatvanhetes csoportulásra, de mindenesetre fölhívása a negyvennyolcasoknak a liberális­ hatvanhetes keringő­re. Ha hozzá­vesszük még ehhez azt a figyelmeztetést, hogy a választójog reformja előtt „szükséges a mélyreható, bölcs megfontolás", mind való­színűbbé válik az az állítás, hogy a választó­jog nyomában várható politikai változások előtt a tömörülésre komoly a szándéka, úgy a 48-as közjogi szőrszálhasogatóknak, mint a 67-es közjogi megalkuvóknak. Hogyan fogják ezt megcselekedni, azt hisszük, nem sok idő múlva megláthatjuk. NÉPSZAVA 1908 junius 2. Az angol bányamunkások és a Labour Party. — Kimondották a csatlakozást. — — Saját tudósítónktól. — London, május 27. A „Miners Federation of Great Britain" (Nagybritannia Bányászainak Szövetsége) álta­lános szavazást rendezett azon kérdés fölött, váljon a szövetség 600.000 tagjával és 15 par­lamenti képviselőjével csatlakozzék-e a La­bour Party-hoz. Ez a szavazás immár véget ért. Noha a pontos adatok még nem ismere­tesek, annyit mégis hivatalosan is kijelentenek, hogy a szavazók túlnyomó többsége a csatla­kozás mellett döntött. Az eredmény nem éppen meglepő és azt a Népszavában már hónapok­kal ezelőtt valószínűnek mondottuk. Hiszen már a két évvel ezelőtt ugyanezen kérdés fö­ lött megtartott szavazás is csak aránylag csekély többséget hozott a csatlakozás ellen, noha maguk a szóban forgó parlamenti kép­viselők akkor nagyon erélyesen agitáltak a csatlakozás ellen. A szavazás közvetetlen következménye az, hogy a munkáspárt alsóházi frakciója szám­belileg hatalmasan megerősödik. Eddig 31 tagja volt a pártnak a parlamentben, Grayson elv­társon kívül, aki „független szocialista" kép­viselő ; a bányászképviselők csatlakozása után a munkáspárti frakció 46-ra fog fölszökni. Minthogy a bányászképviselők eddig hivata­losan a liberális párthoz tartoztak, a Labour Party növekedése teljesen a liberális párt kárára megy, amely 15 parlamenti képviselőt veszít el hirtelenül. A liberálisok azzal a reménnyel vigasztalódnak, hogy a bányászképviselők, mint „meggondolt", „praktikus" politiku­sok ellensúlyozni fogják a Labour Partyban működő forradalmi elemet és szocialistaellenes értelemben fognak hatni a pártra. Ez a veszély kétségtelenül tényleg fönnáll. A szocialista és nem-szocialista képviselők számbeli viszonyát a Labour Partyn belül a bányász-képviselők csatlakozása teljesen föl fogja forgatni. Ma a Labour Party 31 alsóházi tagja közül 11 nem­szocialista és 20, azaz az előbbi számnak majdnem kétszerese, szocialista képviselő. A bányászok bevonulása után a nem-szocialista képviselők száma 26-ra fog emelkedni, míg a szocialista képviselők száma továbbra is csak 20 marad. Ha tehát tényleg két világosan kü­lönböző csoport volna a Labour Partyn belül és ha e két csoport egymás közötti számbeli viszonya volna a döntés, akkor a Labour Party szocialistái csakugyan az örökös kissebbség szomorú szerepére volnának kárhoztatva és legalább most el kellene fogadniok az S. D. F.-nek mai álláspontját és ott kellene hagy­niok a Labour Partyt. Szerencsére azonban nem így áll a dolog. Igaz, hogy a Labour Partynak nem az összes kép­viselői szocialisták, azonban kimondott anti­szocialista sincs közöttük. A Labour Partyn belül nincsen különbség a képviselt érdekek között, ezek a szocialista és nem­ szocialista ta­goknál azonosak, hanem csakis a kitűzött cél világosságában és talán az egyöntetűen köve­telt szociális reformok megvalósításának tem­pójában van különbség. A cél tisztább föl­ismerésének és a társadalmi fejlődés iránya jobb áttekintésének, nem pedig számbeli többségüknek köszönhették eddig is a szocialisták erkölcsi és intellektuális túl­súlyukat a Labour Partyn belül és ezek a tulajdonságok tették őket a párt ter­mészetes vezéreivé. Ezek a tényezők pedig tovább is hatni fognak. Lehet, hogy egyes kisebb jelentőségű ügyekben a nemszocialista kombináció győz a szocialisták kívánságai fölött, de a Labour Party elvi magatartásában és általános fejlődési irányában, mely nyilván­valóan a szocializmus felé vezet, ez a hirtelen számbeli megszaporodás mit sem fog változ­tatni. A Labour Party parlamenti frakciójának meg­növekedésénél sokkal fontosabb az a tény, hogy hirtelenül félmilliónál több új tagot nyer a párt. Hogy azt a tömérdek munkás­hadat, Angolország bányarabszolgáit is végre megnyerték az önálló munkáspolitika szá­mára, az nehezen túlbecsülhető, tartós eredmény. A Labour Party által kép­viselt szakszervezeti tagok száma ezáltal 1.650.000-re emelkedik föl, vagyis a Labour Partynak most már alig 50.000 szakszervezeti taggal van kevesebbje, mind amennyi az utolsó szakszervezeti kongresszuson képviselve volt! Mondhatni tehát, hogy a szakszervezetek föl­szívásának a processzusa a Labour Party által immár jóformán véget ért. A Labour Party ma az egész nagy britanniai szervezett mun­kásságnak politikai képviselete és ezért annak egyedüli politikai képviselete. Csakis a Labour

Next