Népszava, 1908. július (36. évfolyam, 156–182. sz.)
1908-07-01 / 156. szám
4 nincs kapitalizmus sem — ahol erős a kapitalizmus, ott erős a szocializmus is. Aki ki akarja irtani a szocializmust, annak a kapitalizmust kell előbb kiirtania. A mai államrend védelmezői a kapitalizmust meg akarják menteni és csak a szocializmust akarják kipusztítani, ezért mond mindenféle módszerű próbálkozásuk mindenfelé csütörtököt. S ezért vágják mindenféle módszerű próbálgatásukkal maguk alatt a fát és erősítik, akarva nem akarva, a szocializmust. Mert mit ér az erőszak, a brutalitás ? Az elnyomatás egy bizonyos ponton elviselhetetlen lesz, az erőszak tűrhetetlen és a kazán, amelybe bele akarják fojtani a túlhevített gőzt, fölrobban. És mit használnak a szociális reformok ? A népnek sokat — a kapitalizmusnak semmit. Mert a kapitalizmusnak öngyilkossá kellene lennie, ha a reformokkal egy bizonyos határőrul menne. Ez a határ pedig még messze ...nen van az osztályelnyomatás és kizsákmányolás megszűntén. A népjólét emelése megakad tehát és pedig éppen akkor, amikor a nép anyagi és kultúrigényei már magasak, amikor harcképessége növekedett, amikor tehát sokszorosan félelmetes ellenfél! Mit tegyen hát az államhatalom? Tehetetlen, máról holnapra való politikát űz a legtöbb államban, kapkod hol ehhez, hol ahhoz a módszerhez, hol reformokkal áll elő, hol üldözésekhez folyamodik. Legklasszikusabb országa ennek a tehetetlen kapkodásnak eddig Németország volt. Ennek a maga hirtelen fölcseperedett burzsoáziája nem eléggé okos arra, hogy hosszantartó és olyan, majdnem egységes, reformpolitikát űzzön, mint az angol, de nem is eléggé elmaradt és buta, hogy úgy cselekedhessék, mint az orosz. A szocializmus árja azonban ott van körülötte és már-már a torkáig ér: hol reformokkal áll tehát elő, hol meg brutalizál, hol szociálpolitikát csinál, hol meg kivételes törvényekkel operál, anélkül, hogy akár ezzel, akár azzal célt érne. E kapkodás második klasszikus országa úgy látszik mi leszünk most, Magyarország. A szocializmus erősödése itt — természetesen ! — legelőször is a brutális üldözés politikáját váltotta ki a hatalmasokból. Most, hogy kezdik belátni ennek a teljes sikertelenségét, most — félve és tapogatódzva — a másik módszerhez is hozzányúlnak. Szociálpolitikát kezdenek szintén, hogy — mint azt lapjaik a legutóbbi napokban szó szerint beismerik — ezzel a szocializmus ellen harcoljanak. „Javítani" akarják a munkások helyzetét, hogy azok így ne legyenek hozzáférhetők a szocialista „izgatás" számára, de elfelejtik, hogy éppen a szocialisták azok, akik a leghangosabban üdvözlik ezt a politikát, nemcsak mert hasznos a népre, hanem mert hasznos a szocializmusra is. Hát vájjon a szakegyletek nem javítják-e naprólnapra — mégpedig sokkal lényegesebben, mint a mi mai csenevész „szociálpolitikánk" — a munkásság helyzetét és nem a szakszervezetek katonái a legerősebb harcosai-e a szocializmusnak?! Hát nem csak nyerni tud-e azon a szocializmus, ha a munkásnak rövidebb lesz a munkaideje, magasabb a bére, tisztességesebb a lakása, olcsóbb a megélhetése? Nem tud-e akkor a munkás többet tanulni, nem lesz-e kitartóbb, igényei nem lesznek-e magasabbak, az elnyomatást nem érzi-e fájóbbnak? ! Csak szociálpolitizáljanak hát az urak minél többet a „szocializmus ellen" — a szocializmus minden becsületes és tisztességes reformot üdvrivalgással fogad, mint olyan segítőtársat, amelyet az ellenfél táborából kap s amely éppen úgy nem lehet ártalmára, mint a legveszettebb üldözés .. . * Mindezt a régi igazságot el kellett mondani újból, mert most, hogy a képviselőház letárgyalta a 6000 munkásházról szóló helyes, de szociálpolitikának azért mégis igen csenevész javaslatot, a legkülönfélébb kormánypárti lapok tapsolva ujjonganak ezen, hogy: íme ez az út — a szociálpolitika útja — az, amely elvezeti a népet a szocializmustól. Ezek a kijelentések értékesek, mert igazolják, hogy még az olyan apró szociálpolitikai segítségeket is, mint ezek és munkásházak, p, szocializmusnak köszönheti a munkásság s hogy ami szociálpolitika ezentúl lesz, az mind csak azért lesz, mert van erős és hatalmas szocializmus is. Ezenkívül azonban ennek az örömujjongásnak nincsen semmi jelentősége. A komoly, becsületes, igazán hatásos szociálpolitikának nincsen komolyabb, becsületesebb és igazabb harcosa a szocializmusnál. Mert annak programmjában nemcsak az új társadalom fölépítése van bent, hanem a munkásság helyzetének javítása már a mai rendszer keretén belül is, mert hiszen tudjuk, hogy az új társadalom fölépítése a munkásság mai kulturális és anyagi erősítése nélkül el sem érhető. És ezért a szocializmus egész mai gazdasági és kulturális munkája nem is ismer más célt, mint „a munkásosztály anyagi és szellemi erejének már a mai társadalmi rend keretében lehetséges növelését", mint azt programmunk mondja. Ezt hát ne felejtsék el azok, akik a szocializmus ellen akarnak szociálpolitikát csinálni. A veséjébe kell markolni... — Egy vén diák jegyzeteiből. — — írta Révész Mihály. — Rám-rám szokott jönni úgy időszakonként, úgy azonban, hogy még előtte való napon meg csak nem is sejtem, valami végzetszerű, átkos búskomorság. Ismerem már magam: tenni ellene nem igen tudok, ha csak el nem kalandoztatom az eszemet messze, messze. Néha előre, mi lehet még ! A jövő ! Az egész nagy élet ! De ilyenkor egész bolonddá válok és még lázba is esem ... Hát legjobb visszanézni , mi minden történt eddig! A múlt! Az élet hosszú útja idáig! Ilyenkor aztán előveszem a csomókat. Talán a világon nincs is több ember, akinek volnának ilyen csomói. Tízesztendős gyerek voltam, amikor két latin mondást vertek a fejembe. Verba volánt, scripta manent: a szavak elröpülnek, csak az irás marad meg — mondta az egyik epistola non erubescit: az írott dolog nem pirul el — tanította a másik. És az első gimnáziumos vizsgámtól kezdve gyűjtögettem a csomókat, fölírtam mindent, amit érdemesnek tartottam. És én előttem minden érdemes volt. Mikor el akarom kergetni a rossz kedvemet, csak előszedem ezeket a csomókat. 1. Kamaszodtam akkor, tanulni sem tanultam, az indián-történetek sem kellettek, a játék meg már nem ízlett, olyan koravén fickó lehettem, amikor a Marci elégett. Nem ismertem tekintélyt, fütyültem a tanárokra, meg a tantervre, már semmi sem akartam lenni, de valami ösztön csak iratta velem a jegyzeteket. A minap aztán — éppen a csomókat szedegettem elő — a szobám közepén találtam egy papírdarabkát. Hogy került oda, hogy jutott ki a csomóból, nem tudom. Ez volt rajta. Március 13, péntek is, biztos, szekundát ad majd fizikából, gondoltam, de mégse lett igaz, mert a Marci meggyújtotta magát és elégett és berohant a terembe éppen akkor, amikor én nem tudtam felelni. Szegény Marci biztosan meghal, de én nem kapok szekundát. Aznap folyton a Kotsis veséjét néztem és beleláttam. Szép tavaszi nap van. Csóváltam a fejemet, mint most az olvasó. Mi ez: „a Marci meggyújtotta magát és elégett és berohant a terembe"... ? De aztán hirtelen eszembe jutott az egész história. Nem fakadtam sírásra, még csak nem is könyezett a szemem, de sokáig mereven, őrültmódra magam elé bámultam, visszalöktem a többi csomót a koffer legmélyére és — csak úgy befelé sirattam meg a szegény Marci szomorú történetét. 2. Akkor — gyerekésszel — nem értettem meg a Marcit. Most már tudom: csöndes bolond volt. Ha ma élne, megmondanám neki: kretén vagy öreg, ez a te bajod és ez nagy baj. De akkor nem értettem és csak bámultam. Harmadikba került hozzánk, addig a felvidéken valamelyik piarista intézetben járt. Az első nap mingyárt kinevettük. A Kiss elnevezte Hórihorgasnak, de ez nagyon hosszú név volt, hát megrövidítettük Hórira. Az első hetekben a tízpercekben csak vele foglalkoztunk. Egy kicsit büszkék is voltunk rá. Harmadikosak voltunk, legtöbbnyire öklömnyi kisgyerekek és közénk csöppen egy ilyen óriás. A legnagyobb fiú volt az intézetben és akkora volt, mint a nyakig-láb Petrovics, az Ic. osztályfőnöke. Mikor beanyakönyvezték, 15 esztendősnek mondta magát. Két-három esztendővel idősebb volt akármelyikünknél. Szegény Hóri, de elhagytunk azóta az évek számában ! . . . Jól emlékszem, az első negyedévben négyből volt intője, karácsonykor meg hatból kapott szekundát: fizikából, németből, latinból, történelemből, magyarból és ábrázolóból. A legrosszabb tanulója volt az osztálynak. Magába zárkózott, komor, öreg fiú volt. Egy pajtása sem volt. A lakásukra egy gyerek se járt. Ő se ment könyvet, jegyzetet kölcsönkérni sehova. A ligetben sem láttam egyszer sem. A gimnázium becsülete érdekében a nyolcháziakkal meg az újvásártériekkel vivott harcokban sem vett részt. Iskola után nagy, gyors lépésekkel a villamoshoz szaladt és hazament a Tisztviselő-telepre. A tízpercekben is mindig maga volt. Az udvarba se ment le, korcsolyázni se korcsolyázott. (Sokszor elgondoltuk, milyen pokoli gyönyörűség volna annak a látása, mikor ez a hosszú gyerek végig vágódik a jégen ...) Nekem már akkor imponáltak ezek a társtalan, maguknak élő emberek. (A tüdővészes zsidó vallástanárt is csak ezért becsültem.) Emlékeztetett egyik-másik kedves Verne-alakomra, amint a tíz percben jellegzetes járásával végigrótta a második emeleti folyosót. Hátrarakta a kezeit (nem tudott velük egyebet csinálni), nagyokat lépett és folyton maga elé bámult; ha gyerekek szaladtak neki, szépen, csöndben kitért. De sokszor törtem gyerekfejemet, hogy mi mehet végbe ennek az érthetetlen fiúnak a szívében, lelkében, eszében ! 3. Legszigorúbb tanárunk a „fizikus" volt: Kotsis. Sok bajunk volt vele és neki is velünk. NÉPSZAVA 1908. július 1. SZEMLE. BELFÖLD. Gyógyszertár-törvény. Kormánypárti lapok írják, hogy Andrássy új törvényt fog beterjeszteni a gyógyszertárakról. A kivonatosan közölt tervezet szerint a belügyminiszter nem teszi szabad iparrá a gyógyszertároskodást, nem törli el a reáljogú patikák abszurd rendszerét, csak éppen a pénzes patikussegédeknek teszi inkább lehetővé a patikanyitást. A gyógyszerészi kamarát, a gyógyszerészsegédek nyugdíjalapját is megteremti majd a törvény, amelynek ezt a részét a részben osztályharci alapra helyezkedni kívánó mozgalomnak köszönhetik a segédek. A javaslat közérdekű része ez, amely — ha korlátot nem is szab a hallatlan gyógyszeruzsorások — legalább lehetővé teszi az ellene való védekezést, amennyiben közjogi gyógyszertárak nyitását engedi meg a nagyobb városoknak, a nyilvános gyógyító intézeteknek és a betegsegítő-pénztáraknak. Ha ezek a hatóságok és intézmények élnek a jogukkal, az lehetővé teszi, hogy a gyógyszertárak föntartása a föntartóra haszon nélkül, a közönségre a gyógyszerárak leszállításával járjon. Közintézmények nem űzhetnek uzsorát a gyógyszerrel. Le kell "Szállítaniok "a mai,maximumként megállapított horribilis árakat a sokszor ötször-tízszer is kisebb beszerzési árig, amelyet legföljebb az üzemköltség hányadának megfelelően szabad emelniök. Ezt az árleszállítást persze nem a humánus gróf törvénytervezete követeli, hiszen az a magánpatikák hasznát is csökkentené a konkurrencia révén. A törvény lehetővé teszi, követelni, csak a közérdek, a pusztuló, nyavalyás Magyarország népének érdeke követeli.