Népszava, 1908. október (36. évfolyam, 234–260. sz.)

1908-10-25 / 255. szám

300 zárva, a gyúlékony és robbanó anya­gok silány készülékekben voltak, nem volt biztosító­ intézkedés, nem volt óvó­eszköz, az egész műhely és az egész be­rendezés egyenesen a halál torka volt. A bizottság ezt megállapította és ezek után nem nehéz kitalálni, kit terhel a vétkes gondatlanság. A rendőrség mégsem találta ki. Mégsem tartóztatta le a tettest. Mind­össze annyit tett, hogy a pincehelyiségnek műhelyként való használatát egyszers min­denkorra betiltotta. Ez nem megtorlás. Ha van bűnös, bűnhődnie kell. A bizottság szerint van bűnös. Miért nem tartóztat­ják le? Az ötödik halott, Ladányi Dezsőt a mentők bekötözték és be­szállították a II. sebészeti klinikára, ahol a vizsgálóbíró még kihallgathatta. Vallomásá­ban ezeket mondta: — Hat óra előtt néhány perccel paszta készíté­sével foglalatoskodtam. Miután az ehhez szükséges viaszkot fölolvasztottam, meghagytam Guttmann Máriának, hogy azt vegye le a tűzhelyről és állítsa le a földre. Eközben a szomszédos helyiségbe mentem, ahol a pasztához szükséges terpentint vettem magamhoz. Ezzel az edénnyel visszatértem az olvasztóműhelybe és terpentint akartam önteni a fölolvasztott viaszkba. Guttmann Mária a viasz­kos edényt nagyon közel állította a tűzhelyhez s igy történhetett," hogy az abból kipattant szikrá­tól a terpentin tüzet fogott. Gyönge robbanás kö­vette az első lángnyelvet. Ekkor a terpentines edényt eldobtam, közben a viaszk is kiömlött és a következő pillanatban az egész gyár lángokban állott. Futni kezdtem és torkomszakadtából elkiál­tottam maam: — Meneküljön mindenki! Ég a gitár! Kijutottam az udvarra, ahol összeestem. • Kihallgatása után elvesztette az eszméletét és csak reggel tért magához. Ekkor már félre­beszélt. Amikor eszméletre tért, az volt az első kérdése: — Itt vannak a rokonaim ? — Künn az előszobában, — felelte az orvos. — Hívják be, mert érzem, meghalok és sze­retnék elbúcsúzni tőlük. Az ápolónő kiment, hogy beszólítsa a zokogó rokonságot, de már későn. Amire beértek a terembe, Ladányi Dezső már meghalt. Holt­testét beszállították az orvostani intézetbe, ahol fölboncolják és a többi négy áldozattal egyszerre temetik el. A menekült, Guttmann Mária, aki szintén lenn dolgozott Herczeg és Geiger pokolgyárában, csodálatos­képpen megmenekült. Kihallgatása során azt mondta, hogy nem ő tette a terpentint az üsthöz, valamiért ki kellett mennie és ez volt az oka, hogy ő is oda nem veszett. — Vissza akartam térni a műhelybe, amikor egyszerre borzasztó robbanást hallottam. Nyom­ban utána lángok csaptak föl. Megijedtem és visszafelé szaladtam, közben pedig kétségbeesett sikoltozást hallottam. Most láttam csak, hogy milyen rettenetes szerencsétlenség történt. Ladányi úr rohanva jött felém, a ruhája csupa tűz volt, én el akartam oltani, de a lángok meggyújtották az én ruhámat is. Elkezdtem kiabálni és fölfu­tottam a lépcsőn, amely ekkor már tele volt füsttel. Emlékszem, milyen kétségbeesetten si­koltoztak szegény barátnőim, akik bennszorultak a műhelyben. Istenem, ha elgondolom, hogy puszta véletlen csak, hogy én is oda nem vesztem. Vétkes gondatlanság­­ Szombat déli tizenkét órakor ejtették meg a katasztrófa színhelyén a tűzvizsgá­latot. A bizottság a vizsgálat után kétség­telenül megállapította, hogy a szerencsét­lenséget vétkes gondatlanság okozta. Két­ségtelen, hogy a katasztrófa nem tisztán véletlenségből történt. Ha a műhelyek tűz­biztos helyen lettek volna, ahonnan könnyű a szabadba jutni, a baj semmi esetre sem lett volna oly borzalmas. Kiderült az is, hogy az ablakokon sűrű vasdrótháló volt és azonkívül vastáblákkal betéve, úgy, hogy a menekülés útja itt is teljesen ki volt zárva. A bizottság a pincehelyiségnek, mint műhelynek használatát egyszers min­denkorra betiltotta. A kár, mely nagy, biz­tosítás útján megtérül. A tőkések kára meg­térül . . . NÉPSZAVA 1908 október 23. HÍREK. Petőfi, mikor a famíliáját temetik,­­ 1908 október 24. -De jó, hogy a gondos titkok köde föd bé, Nyugvó poromat nem érintheti többé Barát vagy ellenség; Jó, hogy ugy elnyelt a legendás sirhalom, S nem kell másodszorra gyáva halált halnom Most, hogy eltemetnék. Cifra kriptátokat ökleim szétzúznák, Hogy ne fertőzzön meg a bűnös hazugság Rongy, kalmár­ szelleme, Fölszállna a porom, mint haragos felleg, Amelyben kénköves viharok teremnek, S száz helyen ütne le. Ti áldoztok nekem? A gyávák? A korcsok? Ti szentelnétek be a hamvat, a csontot, Kik megtagadtátok A lelket, az eszmét, melyért éltem-haltam Ti, kik sütkéreztek a fényban alattam, Fekete parányok! A holt oroszlánnak porát ravasz macskák Körülhizelegnék, körülnyalogatnák Rut dorombolással... Grófok, papok hada elásná kriptába, Óriás köveket hengergetne rája, Hogy ne törje utal. De jó is itt nékem. Szabad ég fölöttem, Titkos mély alattam s a puszta közöttem És mindenütt vagyok... El nem temethettek. Háborgó szenvedély Zúgása én vagyok s én leszek a kötél, Ha viszket nyakatok. El nem temethettek. Itt járok köztetek, Láncos szolgaságot tüzelek, vezetek Völgybe, hegyoromra , majd reszketnek tőlem, kik most alázkodtak. Ha megdobog lelkem, támadó harcoknak Vörös lobogója. _____ Farkas Antal. — Pápai áldást a raboknak! Borzasztó le­het a szamosujvári fegyház lakóinak az élete! Négy fal, tüdősorvasztó levegő, a fegyveres őrök, amint ott sétálnak a cella előtt és töl­tött puskával vigyáznak arra, hogy valame­lyik darócba bújtatott alakban meg ne mozduljon az egyéni szabadság utáni vá­gyakozás. Aztán előttük a még hátralevő esztendőknek szürke, egyforma, utált, gyűlölt napjai. A lelkükben a vád siránkozik. Itt pusztulnak-e el, vagy kiszabadulnak? Ugyan milyen lesz a jövő életük? Hányszor vetik a szemükre azt, amiért megbűnhődtek és hány­szor hallják arculcsapásként: büntetett előéletű, fegyenc. Mikor rájuk fordítják a zárt, mikor álmat­lan éjszakákon kutatgatni kezdik a bűnük eredetét, hányszor jönnek rá arra, hogy mind­ennek az oka az a társadalmi rend, amelyet meggyűlölnek ezerszeresen csendőrben, kato­nában, bíróban, papban. És hogy esik ezek­nek az a kedves állapot, mikor templomba hajtják őket misét, prédikációt hallgatni. Mintha a hóhérjukkal társalognának, mintha azt a korbácsot csókolgatnák, amely végig­szántott a hátukon. Mindig csak az a túl­világ ! Majd ott lesz rend, ott lesz megbocsáj­tás, ott lesz igazság, ott lesz minden, ami itt nem volt. Ugyan elhiszik-e a szegény rabok? Ugyan nem borsódzik-e meg a hátuk arra a gondo­latra, hogy ott megint leszámolás következik és ha az úristen is aszerint mér, ahogyan itt az ő erkölcstana szerint megcsinált büntető paragrafusok alapján elitélték, hát akkor csö­börből vödörbe esik. És a szegény raboknak gyakran nyílik al­kalmuk az egyház urait szinről-szinte tisz­telni. A főpásztorok kedvenc kirándulóhelye a börtön. Nem azzal mennek oda, hogy ők majd megnyitják a bezárt kapukat, az isten nevében megjavítják a börtön kosztját, a levegőjét, hanem azért, hogy tűrni és szen­vedni tanítgassák azokat, akiknek ezt tanulás nélkül is meg kell cselekedniük. Aztán még nem akadt csak egy is, aki ezt mondta volna valamelyiknek: — Gyere, testvérem az úrban, cseréljünk ruhát. Én leveszem vállaidról a terhet, mint Jézus Krisztus megtenné, én itt maradok rab­koszton, te pedig menj békén az én reziden­ciámba és lakozzál vigan. Ilyen püspök még nem került a rabok közé. Most Mailáth Gusztáv Károly gróf és erdélyi püspök vizitelt a szamosujvári fegyház szomorú lakói között. Vitt magával vastag apátot, sovány titkárt és szerzetes-barátot, hogy hadd örüljenek a fegyház­ töltelékek, hadd lássák, milyen jó dolga van a mai társadalmi rend egyik oszlopának, a tisztelendő klérus­nak, hadd lássák, hogy az úristen milyen igazságosan mérte ki a porciókat: egyik em­ber püspöki rezidenciában uralkodik, másik ember a szamosújvári fegyházban sínylődik. Aztán kaptak a rabok misét is. Hiszen az ő foguk csak erre fájt. Nem kell nekik semmi se, csak mise. De még ennek a tetejébe kap­tak valamit. A püspök úr letérdelt és han­gosan imádkozott. A raboknak az imát a püspök után kellett mondani, mint az iskolás­gyermekeknek a tanítójuk után. Micsoda fön­séges jelenet! A püspök úr együtt imádkozik a rablógyilkosokkal ! Hát nincs egyenlőség? Van, van, csak az a furcsa, hogy a püspök úr fölkel az imazsámolyról és tovább megy, de az ő imádkozó társait nem viszi magával, sőt a kedvükért azt se teszi meg, hogy ott maradna. Aztán jött a bérmálás. Öreg pénzhamisítók, fáradt feleséggyilkosok és más halandók ré­szesültek ebben a szerencsében, amelynek a hiányát nagyon is érezték. A legvégén jött a­­ pápa ármisara­­siaxnosujvári fegyház rabjaira. Mi kell még egyéb ? Ha a pápa áldása se teszi kellemes otthonná a szamosújvári fegy­házat, akkor ezek a rabok javíthatatlan telhe­tetlenek, megérdemlik a fegyházat, amelybe a jó főpásztorok időnként be-bekukkantanak, mint Istók Debrecenbe.­­ A Zeppelin-léghajó ismét fölszállt Friedrichshafenben szombaton délután egy­negyed ötkor. A kísérletről érkező távira­tok ismét kiemelik, hogy a fel- és leszál­lás simán történt és hogy a léghajó útja biztos volt. — Latkóczy. Az országos hírű panamás botrányba, amely napokig olyan izgalomban tartotta különösen a főváros lakosságát, most beleszólt egy revolvergolyó. Kevésszavú távirat jelenti, hogy Latkóczy Imre a stájerországi Fehring mellett levő Lassnitz-Höhen egy szanatóriumban agyonlőtte magát. A táviratot a Latkóczy-család egyik férfitagja kapta szom­baton reggel. Az öngyilkosság részleteiről semmit sem mond a távirat. Latkóczy, a pa­nama napfényre kerülésekor egy rokona kí­séretében elutazott a fővárosból. Előbb Bécs mellett egy szanatóriumban tar­tózkodott néhány napig, azután a csa­ládhoz közelállók állítása szerint Németor­szágba vitték egy gyógyintézetbe, ahol azon­ban nem maradhatott, mert a gyógyintézet állítólag nem volt olyan súlyos idegbetegek számára berendezve, mint aminőnek Latkóczyt találta az orvosi vizsgálat. Így került azután a Fehring (Stájerország) közelében levő Lassnitz-Höhe szanatóriumba. A Latkóczy panamája kapcsán a „Jogtudo­mányi Közlöny'' a magyar közigazgatásról jónak látja a következők elmondását. A jo­gászok és nagyrészben a közigazgatás dolgai­val foglalkozók lapja és nem a békétlenkedő szociáldemokratáké mondja ezeket. Latkóczy a közigazgatásból került a közigazga­tási bíróság másodelnöki székébe. A közigazgatás­ból, amely manapság nálunk még nagyrészben önkényen alapszik és amelynek csaknem minden

Next