Népszava, 1908. október (36. évfolyam, 234–260. sz.)
1908-10-25 / 255. szám
300 zárva, a gyúlékony és robbanó anyagok silány készülékekben voltak, nem volt biztosító intézkedés, nem volt óvóeszköz, az egész műhely és az egész berendezés egyenesen a halál torka volt. A bizottság ezt megállapította és ezek után nem nehéz kitalálni, kit terhel a vétkes gondatlanság. A rendőrség mégsem találta ki. Mégsem tartóztatta le a tettest. Mindössze annyit tett, hogy a pincehelyiségnek műhelyként való használatát egyszers mindenkorra betiltotta. Ez nem megtorlás. Ha van bűnös, bűnhődnie kell. A bizottság szerint van bűnös. Miért nem tartóztatják le? Az ötödik halott, Ladányi Dezsőt a mentők bekötözték és beszállították a II. sebészeti klinikára, ahol a vizsgálóbíró még kihallgathatta. Vallomásában ezeket mondta: — Hat óra előtt néhány perccel paszta készítésével foglalatoskodtam. Miután az ehhez szükséges viaszkot fölolvasztottam, meghagytam Guttmann Máriának, hogy azt vegye le a tűzhelyről és állítsa le a földre. Eközben a szomszédos helyiségbe mentem, ahol a pasztához szükséges terpentint vettem magamhoz. Ezzel az edénnyel visszatértem az olvasztóműhelybe és terpentint akartam önteni a fölolvasztott viaszkba. Guttmann Mária a viaszkos edényt nagyon közel állította a tűzhelyhez s igy történhetett," hogy az abból kipattant szikrától a terpentin tüzet fogott. Gyönge robbanás követte az első lángnyelvet. Ekkor a terpentines edényt eldobtam, közben a viaszk is kiömlött és a következő pillanatban az egész gyár lángokban állott. Futni kezdtem és torkomszakadtából elkiáltottam maam: — Meneküljön mindenki! Ég a gitár! Kijutottam az udvarra, ahol összeestem. • Kihallgatása után elvesztette az eszméletét és csak reggel tért magához. Ekkor már félrebeszélt. Amikor eszméletre tért, az volt az első kérdése: — Itt vannak a rokonaim ? — Künn az előszobában, — felelte az orvos. — Hívják be, mert érzem, meghalok és szeretnék elbúcsúzni tőlük. Az ápolónő kiment, hogy beszólítsa a zokogó rokonságot, de már későn. Amire beértek a terembe, Ladányi Dezső már meghalt. Holttestét beszállították az orvostani intézetbe, ahol fölboncolják és a többi négy áldozattal egyszerre temetik el. A menekült, Guttmann Mária, aki szintén lenn dolgozott Herczeg és Geiger pokolgyárában, csodálatosképpen megmenekült. Kihallgatása során azt mondta, hogy nem ő tette a terpentint az üsthöz, valamiért ki kellett mennie és ez volt az oka, hogy ő is oda nem veszett. — Vissza akartam térni a műhelybe, amikor egyszerre borzasztó robbanást hallottam. Nyomban utána lángok csaptak föl. Megijedtem és visszafelé szaladtam, közben pedig kétségbeesett sikoltozást hallottam. Most láttam csak, hogy milyen rettenetes szerencsétlenség történt. Ladányi úr rohanva jött felém, a ruhája csupa tűz volt, én el akartam oltani, de a lángok meggyújtották az én ruhámat is. Elkezdtem kiabálni és fölfutottam a lépcsőn, amely ekkor már tele volt füsttel. Emlékszem, milyen kétségbeesetten sikoltoztak szegény barátnőim, akik bennszorultak a műhelyben. Istenem, ha elgondolom, hogy puszta véletlen csak, hogy én is oda nem vesztem. Vétkes gondatlanság Szombat déli tizenkét órakor ejtették meg a katasztrófa színhelyén a tűzvizsgálatot. A bizottság a vizsgálat után kétségtelenül megállapította, hogy a szerencsétlenséget vétkes gondatlanság okozta. Kétségtelen, hogy a katasztrófa nem tisztán véletlenségből történt. Ha a műhelyek tűzbiztos helyen lettek volna, ahonnan könnyű a szabadba jutni, a baj semmi esetre sem lett volna oly borzalmas. Kiderült az is, hogy az ablakokon sűrű vasdrótháló volt és azonkívül vastáblákkal betéve, úgy, hogy a menekülés útja itt is teljesen ki volt zárva. A bizottság a pincehelyiségnek, mint műhelynek használatát egyszers mindenkorra betiltotta. A kár, mely nagy, biztosítás útján megtérül. A tőkések kára megtérül . . . NÉPSZAVA 1908 október 23. HÍREK. Petőfi, mikor a famíliáját temetik, 1908 október 24. -De jó, hogy a gondos titkok köde föd bé, Nyugvó poromat nem érintheti többé Barát vagy ellenség; Jó, hogy ugy elnyelt a legendás sirhalom, S nem kell másodszorra gyáva halált halnom Most, hogy eltemetnék. Cifra kriptátokat ökleim szétzúznák, Hogy ne fertőzzön meg a bűnös hazugság Rongy, kalmár szelleme, Fölszállna a porom, mint haragos felleg, Amelyben kénköves viharok teremnek, S száz helyen ütne le. Ti áldoztok nekem? A gyávák? A korcsok? Ti szentelnétek be a hamvat, a csontot, Kik megtagadtátok A lelket, az eszmét, melyért éltem-haltam Ti, kik sütkéreztek a fényban alattam, Fekete parányok! A holt oroszlánnak porát ravasz macskák Körülhizelegnék, körülnyalogatnák Rut dorombolással... Grófok, papok hada elásná kriptába, Óriás köveket hengergetne rája, Hogy ne törje utal. De jó is itt nékem. Szabad ég fölöttem, Titkos mély alattam s a puszta közöttem És mindenütt vagyok... El nem temethettek. Háborgó szenvedély Zúgása én vagyok s én leszek a kötél, Ha viszket nyakatok. El nem temethettek. Itt járok köztetek, Láncos szolgaságot tüzelek, vezetek Völgybe, hegyoromra , majd reszketnek tőlem, kik most alázkodtak. Ha megdobog lelkem, támadó harcoknak Vörös lobogója. _____ Farkas Antal. — Pápai áldást a raboknak! Borzasztó lehet a szamosujvári fegyház lakóinak az élete! Négy fal, tüdősorvasztó levegő, a fegyveres őrök, amint ott sétálnak a cella előtt és töltött puskával vigyáznak arra, hogy valamelyik darócba bújtatott alakban meg ne mozduljon az egyéni szabadság utáni vágyakozás. Aztán előttük a még hátralevő esztendőknek szürke, egyforma, utált, gyűlölt napjai. A lelkükben a vád siránkozik. Itt pusztulnak-e el, vagy kiszabadulnak? Ugyan milyen lesz a jövő életük? Hányszor vetik a szemükre azt, amiért megbűnhődtek és hányszor hallják arculcsapásként: büntetett előéletű, fegyenc. Mikor rájuk fordítják a zárt, mikor álmatlan éjszakákon kutatgatni kezdik a bűnük eredetét, hányszor jönnek rá arra, hogy mindennek az oka az a társadalmi rend, amelyet meggyűlölnek ezerszeresen csendőrben, katonában, bíróban, papban. És hogy esik ezeknek az a kedves állapot, mikor templomba hajtják őket misét, prédikációt hallgatni. Mintha a hóhérjukkal társalognának, mintha azt a korbácsot csókolgatnák, amely végigszántott a hátukon. Mindig csak az a túlvilág ! Majd ott lesz rend, ott lesz megbocsájtás, ott lesz igazság, ott lesz minden, ami itt nem volt. Ugyan elhiszik-e a szegény rabok? Ugyan nem borsódzik-e meg a hátuk arra a gondolatra, hogy ott megint leszámolás következik és ha az úristen is aszerint mér, ahogyan itt az ő erkölcstana szerint megcsinált büntető paragrafusok alapján elitélték, hát akkor csöbörből vödörbe esik. És a szegény raboknak gyakran nyílik alkalmuk az egyház urait szinről-szinte tisztelni. A főpásztorok kedvenc kirándulóhelye a börtön. Nem azzal mennek oda, hogy ők majd megnyitják a bezárt kapukat, az isten nevében megjavítják a börtön kosztját, a levegőjét, hanem azért, hogy tűrni és szenvedni tanítgassák azokat, akiknek ezt tanulás nélkül is meg kell cselekedniük. Aztán még nem akadt csak egy is, aki ezt mondta volna valamelyiknek: — Gyere, testvérem az úrban, cseréljünk ruhát. Én leveszem vállaidról a terhet, mint Jézus Krisztus megtenné, én itt maradok rabkoszton, te pedig menj békén az én rezidenciámba és lakozzál vigan. Ilyen püspök még nem került a rabok közé. Most Mailáth Gusztáv Károly gróf és erdélyi püspök vizitelt a szamosujvári fegyház szomorú lakói között. Vitt magával vastag apátot, sovány titkárt és szerzetes-barátot, hogy hadd örüljenek a fegyház töltelékek, hadd lássák, milyen jó dolga van a mai társadalmi rend egyik oszlopának, a tisztelendő klérusnak, hadd lássák, hogy az úristen milyen igazságosan mérte ki a porciókat: egyik ember püspöki rezidenciában uralkodik, másik ember a szamosújvári fegyházban sínylődik. Aztán kaptak a rabok misét is. Hiszen az ő foguk csak erre fájt. Nem kell nekik semmi se, csak mise. De még ennek a tetejébe kaptak valamit. A püspök úr letérdelt és hangosan imádkozott. A raboknak az imát a püspök után kellett mondani, mint az iskolásgyermekeknek a tanítójuk után. Micsoda fönséges jelenet! A püspök úr együtt imádkozik a rablógyilkosokkal ! Hát nincs egyenlőség? Van, van, csak az a furcsa, hogy a püspök úr fölkel az imazsámolyról és tovább megy, de az ő imádkozó társait nem viszi magával, sőt a kedvükért azt se teszi meg, hogy ott maradna. Aztán jött a bérmálás. Öreg pénzhamisítók, fáradt feleséggyilkosok és más halandók részesültek ebben a szerencsében, amelynek a hiányát nagyon is érezték. A legvégén jött a pápa ármisarasiaxnosujvári fegyház rabjaira. Mi kell még egyéb ? Ha a pápa áldása se teszi kellemes otthonná a szamosújvári fegyházat, akkor ezek a rabok javíthatatlan telhetetlenek, megérdemlik a fegyházat, amelybe a jó főpásztorok időnként be-bekukkantanak, mint Istók Debrecenbe. A Zeppelin-léghajó ismét fölszállt Friedrichshafenben szombaton délután egynegyed ötkor. A kísérletről érkező táviratok ismét kiemelik, hogy a fel- és leszállás simán történt és hogy a léghajó útja biztos volt. — Latkóczy. Az országos hírű panamás botrányba, amely napokig olyan izgalomban tartotta különösen a főváros lakosságát, most beleszólt egy revolvergolyó. Kevésszavú távirat jelenti, hogy Latkóczy Imre a stájerországi Fehring mellett levő Lassnitz-Höhen egy szanatóriumban agyonlőtte magát. A táviratot a Latkóczy-család egyik férfitagja kapta szombaton reggel. Az öngyilkosság részleteiről semmit sem mond a távirat. Latkóczy, a panama napfényre kerülésekor egy rokona kíséretében elutazott a fővárosból. Előbb Bécs mellett egy szanatóriumban tartózkodott néhány napig, azután a családhoz közelállók állítása szerint Németországba vitték egy gyógyintézetbe, ahol azonban nem maradhatott, mert a gyógyintézet állítólag nem volt olyan súlyos idegbetegek számára berendezve, mint aminőnek Latkóczyt találta az orvosi vizsgálat. Így került azután a Fehring (Stájerország) közelében levő Lassnitz-Höhe szanatóriumba. A Latkóczy panamája kapcsán a „Jogtudományi Közlöny'' a magyar közigazgatásról jónak látja a következők elmondását. A jogászok és nagyrészben a közigazgatás dolgaival foglalkozók lapja és nem a békétlenkedő szociáldemokratáké mondja ezeket. Latkóczy a közigazgatásból került a közigazgatási bíróság másodelnöki székébe. A közigazgatásból, amely manapság nálunk még nagyrészben önkényen alapszik és amelynek csaknem minden