Népszava, 1909. február (37. évfolyam, 27–50. sz.)
1909-02-25 / 47. szám
XXXVII. évfolyam. Budapest, 1909 február 25. csütörtök. 47. szám. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre. . . 19.20 kor. 1 negyed évre. 4.80 kor. fél évre . . . 0.60 , 1 egy hóra . . . 1.60 , EGYES SZÁM ÁRA 6 FILLÉR. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VII., RÁKÓCZI-ÚT 32. (Telefon-szám 54—94.) KIADÓHIVATAL: VII., 2TZÁR UTCA 1. SZ. (Telefon-szám 82—61.) vi Elvtársak figyeljetek! a most következő számba ÉPSZAVÁ-a! vasárnapi napokon a fővárosban és az egész országban a műhelybizalmi férfi elvtársak műhelyértekezleteken( a szabadszervezetek és pártszervezetek vezetői pedig nyilvános gyűléseken indítsanak nagyarányú és intenzív agitációt a Népszaváért! A fővárosban rendezendő gyűléseken a Népszava kiadóhivatalának alkalmazottai mindennemű agitációs és előfizetési nyomtatványokkal és személyes közreműködésükkel is az elvtársak rendelkezésére állanak. A megtartott értekezletekről, gyűlésekről és azok eredményéről a szerkesztőség minden esetben értesítendő. Elvtársak! Kossuth legutóbbi gazságára és a koalíció állandó pimaszkodásaira nem adhattok méltóbb választ, minthogy erőssé teszitek a párt egyetlen napilapját, a Népszavát. Munkára elvtársak! Egyelőre a következő helyeken tartatnak gyűlések: szombaton (este fél 8 órakor): V., Visegrádi-utca 11, Kodrik Mihály vendéglője; VI., Hungária-körút 101, Csermák-féle vendéglő ; VI, Váci-út 127, Bankhardt-féle vendéglő; VII, Garay-tér 19, Alföldi-kávéház; VII, Szövetség-utca 24, Kardos-féle vendéglő; VIII, Népszínház-u. és Tisza-K.-tér sarok volt Piskóty-vendéglő; Fráter- és Futó-u. sarok, Böhm-féle vendéglő. Vasárnap (délután 3 órakor): III, Lajos-utca 4, Kronák-féle vendéglő; IX., Ferenc-tér, Ferenc-utca sarok, Petrics-féle vendéglő; X., Martinovics-tér 3. Munkásotthon. A szociáldemokrata párt. Az egyetlen tilos eszköz. Magyarországon és Ausztriában ötven millió ember lesi, hogyan esik a háborús játék kockája: hátra-e vagy vakra. Ötven millió ember tudja, hogy nyugalma, békessége, kenyere, családi élete és igen soknak az élete is valakinek, valaminek a kezében van. Ez a valaki vagy valami csörgeti a kehelyben a kockát s aszerint, hogy miképpen esik ki belőle, aszerint maradhatunk békében, vagy kell háborúba indulnunk. Nagy a nyomorúság mindenfelé az országban. Éhesek vagyunk sokan és ennivaló kellene jobb, bővebb. Töméntelen a rongyos ember, akinek kikandikál a teste a ruhája szakadékán. Embertelenül kemény és urasan hosszú tél miatt sokat fagyoskodott, fázott rengeteg ember. Nincsen munka és ezreknek éhezése a társadalmi rend zavartalanságának föltétele. S aki munkát talál, nem sokkal jobban él, nem sokkal könnyebbénél a munkanélkülinél. A gyerekeket nem lehet otthon tartani és fölnevelni, a családnak szüksége van, hogy eltengődhessék, a gyermek munkájára is. A rossz táplálkozás és túlságos munka megnöveli a gyermekhalandóságot és időnap előtt sírba dönti azt, aki túlnő a gyermekség esztendőin. A műveletlenség szörnyű sötétségében nagyra nő a vallásos bigottság és az alkoholizmus. Egy lélegzetre ennyi baját lehet a munkálkodó népnek elsorolni. Van még egész dandárja a testi-lelki nyavalyáknak ezeken kívül. De egyetlen olyan baját sem ismerjük a népnek, amelyiket a Szerbiával vagy bárki mással való háború meggyógyítana. Nincsen olyan család, amelyben sok volna a keresők száma, amelyet a kereső kéz elvonása ne döntene még nagyobb nyomorba. Ha asszonyok és gyermekek éhezni fognak, jóllaknak-e majd azzal, hogy kenyérkeresőjük a monarchia nagyhatalmi állásáért küzd. Ha fáznak és rongyoskodnak, lehet-e majd befűteni és felöltözni a Balkánon szerzett harci dicsőségből? Akad-e majd házbéruzsorás, aki a hazának tett szolgálatok fejében elengedi a házbért és nem dobja ki az utca kövezetére a fizetni nem tudó, itthonmaradt családtagokat? Melyik bajunkat, melyik szenvedésünket fogja tehát majd orvosolni a háború, amelynek veszedelmét gonosz önzés, a nép igazi szükségleteivel nem számoló abszolutizmus és a politikai hibáknak egész sora idézte föl ? Mi közöm nekem, neked, mindannyiunknak ehhez az egész háborús veszedelemhez? Nekünk, akik nem vagyunk sem hadseregliteránsok, sem hadikölcsönöket lebonyolító pénzcsoportok bankárai, sem előléptetésre szomjazó tisztek, sem vetélkedő diplomaták, sem a nép bőrére kockázó tábornokok, sem megfogyatkozott címerünket új hadi dicsőséggel fölékesíteni kívánó dinasztiának a tagjai, hanem szegény, a megélhetésért küzdő emberek, akiket bánt a nyomor, a betegség, a tudatlanság, a nehéz munka. Száz ember közül tíznek érdeke valamilyen formában, hogy legyen háború, de kilencvennek a nyers erőszakon kívül semmi oka sincsen arra, hogy vásárra vigye a bőrét. Megkérdem magamat: haragszom én a szerb parasztokra, akik ellen talán már egy hét múlva gyilkos fegyvert kell emelnem? Bántott az a nyomorult disznópásztor engemet s főképpen bántott-e annyira, hogy az életére törjek? S ártottam-e én neki és főképpen ártottam-e annyira, hogy ő meg az én életemre törjön? Sohasem láttuk egymást, sohasem hallottunk egymásról, nem tudom milyen ember, kije van, kit szeret s irtózom arra a gondolatra, hogy parancsra nekem azt az embert meg kelljen gyilkolnom, vagy legalább is megkísérelnem ezt. Biztos, hogy sok százezer ember van, aki így gondolkozik, aki így érez és mégis mindannyian el fogunk menni, rá fogunk törni a más ember életére és kockára fogjuk vetni a magunkét. Hogy így cselekedjünk s ilyen cselekedeteknek vessük alá magunkat, ezt az állam műveli velünk. Rákényszerit bennünket erre nagyszerű gépezetének minden eszközével s elsősorban a leghatalmasabbal: a hadsereggel, a militarizmussal. Gyönyörűen megtanuljuk azt tenni, amit„nem akarunk. Kockára vetni életünket olyan célért, amely reánk nézve legalább is közömbös s minden kívánságunk, gondolatunk ellenére megtanulunk a más ember életére törni. Hiábavaló volna is minden ellenkezés: a robogó szekér, mint a férget, úgy tiporna el minden ellenállást. Még csak nem is zökkenne meg, amint elgázolna töméntelen életet. A hatalmas gép kerekére fonódott pókháló nem tudja sem megállítani, sem lassítani, sem megnehezíteni a gép munkáját, teremtő és romboló munkáját. A mai állami és társadalmi rendtől a militarizmus elválaszthatatlan és csak ennek a rendnek az eltűnésével tűnhetik el. S ahol militarizmus van, ott számolni kell azzal, hogy ez a militarizmus nyugalmi állapotából átlép működési állapotába. Lapunk mai száma 14 oldal