Népszava, 1909. június (37. évfolyam, 128–153. sz.)

1909-06-02 / 128. szám

tásra rendelt intézetekből. Angolországban három év óta folyik a harc a papi masz­lagnak az iskolából való kisöpréséért és csak a lordok — a múmiák — háza áll még útjában a nagy takarításnak, de majd félrelökik azt is az útból. Nálunk azonban még korlátlanul butítják a papok az ifju­ságot, még az állami és községi iskolákban is. Aki ez ellen nyilvánosan föl mer szó­lalni, arra esőstől hull az istenes-hazafias átok. És ha hivatalban levő ember — pláne tanító — meri ezt tenni, az megbélyegzett ember, elítélt ember az összes fölöttes hatóságok szemében. Mégis erre a vakmerőségre vetemedett az Országos Polgári Iskolai Egyesület pün­kösdi közgyűlésén Zigány Zoltán budapesti polgári iskolai igazgató. A vaskalapos, pók­hálós­ agyu tanárbácsik a valláserkölcsi ne­velést feszegették. Egy stréber, aki szeretne hamarosan egyetemi tanárrá lenni, — Apponyi kedvét keresendő — magyaráz­gatta a rendszert, amellyel a vallás-erkölcsi nevelést,az eddiginél intenzívebbé lehetne tenni. És akkor fölállott Zigány Zoltán és becsületesen, őszintén elmondta vélemé­nyét a vallástani oktatásról, a lélekölő babonáról. Elmondta a kérdésről azt, ami minden fölvilágosodott, becsületes ember­nek a lelkében mint szilárd meggyőződés él. Erre szörnyű esemény történt, irtózatos csapás szakadt a tanáregyesületre. Sághy Gyula egyetemi tanár, országos képviselő és udvari tanácsos úz ő méltósága tün­tetően eltávozott a közgyűlésről! Szörnyű­ség ! ! Tudni kell ugyanis, hogy ez az elő­kelő úr az elnöke a polgári iskolai tanárok egyesületének. Mert a polgári iskolai taná­rok, a koalíciós uralom beköszöntekor, merő szervilizmusból, Ballagi Aladár egye­temi professzort, képviselőt és koalíciós nagycsahost választották elnöküknek, ami­kor pedig Ballagi úrnak elfogyott náluk a becsülete, akkor egy másik ilyen szabású urat kerestek és Sághy­ méltóságos urat emelték pajzsukra. És óh jaj, az az isten­telen Zigány Zoltán most olyan tűzrevaló eszméket hirdetett, amitől a méltóságos elnök úr megvadult, mint bika a vörös posztótól és úgy otthagyta a szegény taná­rokat, hogy talán vissza sem megy többé közéjük. És bizony még megeshetik sze­gényekkel az a gyalázat, hogy kénytelenek lesznek maguk közül való embert elnö­kükké választani . . . Hogy Zigány Zoltán szavai hogyan ha­tottak a közgyűlésre, arról nincs hiteles értesülésünk. Hogy lesz-e hamarosan ered­ményük, azt nem hisszük, hiszen egyelőre még Apponyi és Szűz Mária országa ez az ország. De bátor, becsületes föllépéséért kezet szorít vele a haladásnak, a fölvilágo­sodásnak minden igaz híve. Majd meg­szaporodnak a vele és velünk egyformán gondolkozók és egyre erősebbé lesz az or­szágban a kiáltás: Ki a papokkal az iskolából! Lassan, óvatosan haladtak végig a pusztulás utcáin, melyek látható piszokkal, nyomorral és bűnnel valának beborítva. A csillagok szinte sziporkázva ragyogtak és megvilágították a kétségbeesést, mely sötéten, zordon, szivetrázó színekkel meredt a vándorok elé. Itt-ott egy kóbor kutya kapargált, de az éhség negyedé­ben a csontot hiába kereste. Távolról ének hangzott, a görög korcsmák esetlen, mély tivornyadala, mit azok a szegény részegek énekeltek ott, akik a safedi korban a nyo­morúságot feledni akarták. Az Ember sóhaj­tott s befordultak egy sikátorba, melynek viskóablakai virágerdővel valának elborítva. S a pirosvirágos ablakocskák alatt cafran­gos, csfraruhákba öltözött, nehézszagu illat­szerekkel megöntözött leányok valának. Ne­vetgéltek és csúfolódó szavakat kiáltozának egy tovahaladó, részeg szíriai után, de amint a két embert megpillantották, eléjük futának és virággal ékes ágyaikba hívták: — Az én szerelmem olyan, mint a nárdus illata — — Az én szerelmem olyan, mint a rózsa­csokor — — Az én szerelmem olyan, mint Minnit méze — — Az én szerelmem olyan, mint a helbeni bor. O, jöjjetek, éjszaka vándorai, jöjjetek egy ölelésre!­­ Az Ember rájuk nézett és mind elhallgatá­nak. Ott állott előttük parancsolóan és szere­tettel, És megszólalt: — Vidám a szátok. Szomorú a szivetek. Ti vagytok a bűn táplálékai. Ti vagytok a szen­vedés gyermekei. De fölmagasztaltatás vár reátok, Jeruzsálem kitaszitottai, világ meg­vetettei, kik olyanok lettetek a ti anyaságotok hiján, mint a fügefa, mely nem gyümölcsöző. Eljön a nap, mikor megdicsőültök, mert a kenyérért entesteteket adjátok . . . És Jeruzsálem vidám ajkú, szomorú szívű leányai igen felháborodának, mert azt hivék, hogy az Ember csúfolná őket. Némelyek kö­vet akarának ragadni, csak egy Magdolna nevű pártolá őt. S mikor társnői elszéledné­nek, félénk alázattal megszólala: — Tetszik nekem a te beszéded. És tetszel te nekem, egészen. Szép vagy, mint Tirsa vára. Szemed olyan, mint az Esbon halas­tója, mikor tükrén a nap ragyog. Ajkad olyan, mint a gileádi piros rózsa. Csak az arcod szomorú és sötét . . . — Szomorú és sötét. Milliók szenvedését hordozom rajta. — Ki vagy te, hogy ilyeneket mondasz? — Én a Messiás vagyok. — Te ?! A Messiás ? Ó, Mózes Istene, ne hagyj el! Te volnál a Messiás ? Ki leveszed Izraelről a terhet ... Te volnál az . . . Hi­szen a Messiás fényesen fog eljönni, harso­nákkal és ragyogó pompában, hogy gazdaggá és boldoggá tegyen minden szenvedőt ! Te tréfálsz . . . — Én a Messiás vagyok. — Te volnál? Mezítláb és . . . fedetlen fej­jel és . . . egy palástban . . . Nem, nem, az nem lehet! Te tréfálsz . . . — Bizonnyal mondom, a Messiás vagyok! — Te vagy ?! Bizonyítsd be . . . — Higgy ! És ez legyen a bizonyíték. — Ó, Uram, te volnál ... te volnál a Messiás, akit annyit vártam ?! Ó, Mózes Istene, légy velem ! Igen ... Te vagy az! Érzem, tudom, látom! Te vagy az, Te vagy! Ne nézz reám, szegény elhagyott leányra és szabadíts meg bűneimtől! — Micsoda bűneid vannak? — Te tudod, Uram ... Én vagyok ama szegény Magdolna, aki mindenkié és senkié se... Akin mindenki végigtapos. Akinek semmim sincs, csak bűnbánatom ... Én va­gyok a részegek útszéli martaléka! — Ez nem a te bűnöd. Jeruzsálem bűne. — Te vagy a Messiás! Csak az mondhat ilyet! Szabadu­s meg szenvedéseimtől... Megöl a részegek csókja! A testem hulla ... a vé­rem átok . . . Ó, mily förtelmes a bűn és nem tudok szabadulni! Megfogott, mint ál­dozatát a hinár. Ments meg, Dávid fia! Az éj­szakák szenvedései között csak reád gondol­tam, érted epedtem, tégedet vártalak . . . Ments meg, ments meg, ha Te vagy a Messiás! A földre roskadt. És sírt. Az Ember elé kú­szott és kezeit tördelte. A hold elhalványo­dott, olyan lett, mint egy öregasszony szen­vedő arca, ki fájdalommal gondol bűnben sü­lyedt leányára. De valami titok, valami szo­morúság és bűnbánat, valami szelídség és béke ömlött el a sikátorban. Csönd lett. Mintha a Világ szive is megállott egy pillanatra. Jézus lehajolt s a könyeiben megüdvözült leányzót fölemelé és megcsókolá! János pedig, Zebedáus fia, a fiatalabb, kinek anyja Saloma vala, hangosan fölzokogott... rm^mtimmm 1695" ]tHUttS I. NÉPSZAVA Új nemzeti ellentállás. Herkulesfürdőn a Vármegyei Tisztviselők Országos Egyesületének néhány száz tagja pünkösdkor értekezletet tartott. Közigazgatási kérdések voltak napirenden, amelyeket a dzsentri-uralom szellemében tárgyaltak. De történtek hazaffias nyilatkozatok is. Horváth Józszef orsz. képviselő, az egyesület egyik fő­embere, kijelentette, hogy a tisztviselői kar kész egy újabb nemzeti küzdelemre, „ha erre komoly ok és komoly szükség lesz". Nagyon óvatosan vállalta tehát Horváth úr a honmentés köte­lezettségét. Mert hogy mikor van „komoly ok és komoly szükség" a honmentésre, azt ahány ember, annyiféleképpen ítélheti meg. Az bi­zonyos, hogy a tisztviselők az első nemzeti küzdelemből sokat tanultak és most már egykönnyen nem mennek a jégre, miután belátták, hogy a koalíciós honmentés nagyon kockázatos és nagyon komolytalan dolog. A közgyűlés után lakoma volt, melyen — mint a táviratok diadallal jelentik — a ki­rályra mondott felköszöntő után a katonai zenekar nem a Gotterhaltet, hanem a Him­nuszt játszotta. Miután ez a nemzeti vívmány eléretett és ez is untig elég arra, hogy boldog legyen a magyar, igazán fölösleges volna to­vábbi nemzeti küzdelmeket rendezni. Fogy a munkaerő. Győr vármegyében ez évi május hóban 32-en mentek ki Amerikába, míg az 5 hónap alatt ösz­szesen 463 győrmegyei, kevés kivétellel mind föld­mivelő vette kezébe a vándorbotot. Érdekes lesz itt egy kis összehasonlítást tenni, hogy az előző évek hason időszakában az ideivel szemben milyen irányú volt a kivándorlás. A múlt 1908. év, tekintettel a nagy visszavándor­lásra, igen kedvezőnek mondható. Május hóban ugyanis mindössze­19-en, az öt hónap alatt pedig csak 78-an kértek útlevelet. Nagy mérvet öltött ellenben a kivándorlás 1907-ben. Május hónapban ugyanis 95-en, az öt hónap leforgása alatt pedig 823-an hagyták itt a vármegyét és kerestek bol­dogulást Amerikában. A három esztendő öt hó­napja alatt tehát 1564 lélekkel keresbedett meg Győr vármegyének amúgy is kevés számú lakos­sága. KÜLFÖLD. Bosznia. A jobbágyok „megváltása''. A jobbágyság állítólagos fölszabadítására megindított rabló­hadjárat már­is megtermi a gyümölcseit. Az ország egyes vidékein, nevezetesen Mardakon és Donje-Klakaron az országos kormány ren­deletére 135 jobbágytól (kmettől) elkobozták azokat a földeket, melyeken azok mintegy ötven év óta háborí­tatlanul garázdálkodtak. Ezen földek a török kormánynak fizetett váltságdíj ellenében jutottak az országos kor­mány kezére, mely a két nevezett község terüle­tének befásítását tervezi. Az országos kormány ezeken kívül Banjince, Gaj és Orubica község­beli lakosok birtokában vélt mintegy 7060 dumna földet koboztatott el, anélkül, hogy az illető községeket vagy az eddigi tulajdonosokat ér­tesítette volna és e földeket egyszerűen eladta Burdi Viktor bécsi udvari tanácsosnak 28.000 koronáért. A földjeiktől megfosztott kmetek most a legnagyobb ínségben vannak, mert az intézkedésről sejtelmük sem volt. A hajlék­talanná vált 135 család terjedelmes emlékira­tot intézett Burián báróhoz, amelyben azt kérik, hogy ha az állam az eddig általuk ke­zelt birtokokat át is veszi, nyújtson módot arra, hogy az eddigi tulajdonosoknak azok megvételénél az elsőbbségi jogot biztosítsák. Az elkobzás híre nagy forrongást idézett elő a vidéken. Oroszország. A nagyszláv kongresszus. Pétervárról je­lentik, hogy a prágai nagyszláv kongresszus végrehajtó bizottsága, a szláv bank alapításá­­nak megvitatására kiküldött bizottság és a meghívott szakértők befejezték tanácskozásai­kat. A tanácskozásokban azt a kérdést vitat­ták meg, vájjon a szlávok egységének létre­hozására irányuló további tevékenység a következő négy körülményre való tekin­tettel lehetséges-e ? 1. A szláv népek vé­leményének szétágazása az annexió kérdé­­sében. 2. egyenetlenség a bolgárok és szerbek között. 3. Hiánya oly jeleknek, melyek arra engednének következtetni, hogy oroszok és lengyelek között Oroszországban a testvére­sülés alapján a viszonyok javulni fognak és 4. állandó ellentét a galíciai rutének és lengyelek között. A tanácskozások során kon­statálták, hogy ezek a jelenségek nem át­hághatatlan akadályai a prágai kongresszu­son megkezdett s a szlávok kulturális és gazdasági egyesítésére irányuló munka szá­mára. Az annexió az osztrák-magyar monarchia kormányának egyoldalú cselekedete volt, a népképviselet abban nem vett részt és ennél­fogva nincs alapja annak az állításnak, hogy

Next