Népszava, 1909. június (37. évfolyam, 128–153. sz.)
1909-06-02 / 128. szám
tásra rendelt intézetekből. Angolországban három év óta folyik a harc a papi maszlagnak az iskolából való kisöpréséért és csak a lordok — a múmiák — háza áll még útjában a nagy takarításnak, de majd félrelökik azt is az útból. Nálunk azonban még korlátlanul butítják a papok az ifjuságot, még az állami és községi iskolákban is. Aki ez ellen nyilvánosan föl mer szólalni, arra esőstől hull az istenes-hazafias átok. És ha hivatalban levő ember — pláne tanító — meri ezt tenni, az megbélyegzett ember, elítélt ember az összes fölöttes hatóságok szemében. Mégis erre a vakmerőségre vetemedett az Országos Polgári Iskolai Egyesület pünkösdi közgyűlésén Zigány Zoltán budapesti polgári iskolai igazgató. A vaskalapos, pókhálós agyu tanárbácsik a valláserkölcsi nevelést feszegették. Egy stréber, aki szeretne hamarosan egyetemi tanárrá lenni, — Apponyi kedvét keresendő — magyarázgatta a rendszert, amellyel a vallás-erkölcsi nevelést,az eddiginél intenzívebbé lehetne tenni. És akkor fölállott Zigány Zoltán és becsületesen, őszintén elmondta véleményét a vallástani oktatásról, a lélekölő babonáról. Elmondta a kérdésről azt, ami minden fölvilágosodott, becsületes embernek a lelkében mint szilárd meggyőződés él. Erre szörnyű esemény történt, irtózatos csapás szakadt a tanáregyesületre. Sághy Gyula egyetemi tanár, országos képviselő és udvari tanácsos úz ő méltósága tüntetően eltávozott a közgyűlésről! Szörnyűség ! ! Tudni kell ugyanis, hogy ez az előkelő úr az elnöke a polgári iskolai tanárok egyesületének. Mert a polgári iskolai tanárok, a koalíciós uralom beköszöntekor, merő szervilizmusból, Ballagi Aladár egyetemi professzort, képviselőt és koalíciós nagycsahost választották elnöküknek, amikor pedig Ballagi úrnak elfogyott náluk a becsülete, akkor egy másik ilyen szabású urat kerestek és Sághy méltóságos urat emelték pajzsukra. És óh jaj, az az istentelen Zigány Zoltán most olyan tűzrevaló eszméket hirdetett, amitől a méltóságos elnök úr megvadult, mint bika a vörös posztótól és úgy otthagyta a szegény tanárokat, hogy talán vissza sem megy többé közéjük. És bizony még megeshetik szegényekkel az a gyalázat, hogy kénytelenek lesznek maguk közül való embert elnökükké választani . . . Hogy Zigány Zoltán szavai hogyan hatottak a közgyűlésre, arról nincs hiteles értesülésünk. Hogy lesz-e hamarosan eredményük, azt nem hisszük, hiszen egyelőre még Apponyi és Szűz Mária országa ez az ország. De bátor, becsületes föllépéséért kezet szorít vele a haladásnak, a fölvilágosodásnak minden igaz híve. Majd megszaporodnak a vele és velünk egyformán gondolkozók és egyre erősebbé lesz az országban a kiáltás: Ki a papokkal az iskolából! Lassan, óvatosan haladtak végig a pusztulás utcáin, melyek látható piszokkal, nyomorral és bűnnel valának beborítva. A csillagok szinte sziporkázva ragyogtak és megvilágították a kétségbeesést, mely sötéten, zordon, szivetrázó színekkel meredt a vándorok elé. Itt-ott egy kóbor kutya kapargált, de az éhség negyedében a csontot hiába kereste. Távolról ének hangzott, a görög korcsmák esetlen, mély tivornyadala, mit azok a szegény részegek énekeltek ott, akik a safedi korban a nyomorúságot feledni akarták. Az Ember sóhajtott s befordultak egy sikátorba, melynek viskóablakai virágerdővel valának elborítva. S a pirosvirágos ablakocskák alatt cafrangos, csfraruhákba öltözött, nehézszagu illatszerekkel megöntözött leányok valának. Nevetgéltek és csúfolódó szavakat kiáltozának egy tovahaladó, részeg szíriai után, de amint a két embert megpillantották, eléjük futának és virággal ékes ágyaikba hívták: — Az én szerelmem olyan, mint a nárdus illata — — Az én szerelmem olyan, mint a rózsacsokor — — Az én szerelmem olyan, mint Minnit méze — — Az én szerelmem olyan, mint a helbeni bor. O, jöjjetek, éjszaka vándorai, jöjjetek egy ölelésre! Az Ember rájuk nézett és mind elhallgatának. Ott állott előttük parancsolóan és szeretettel, És megszólalt: — Vidám a szátok. Szomorú a szivetek. Ti vagytok a bűn táplálékai. Ti vagytok a szenvedés gyermekei. De fölmagasztaltatás vár reátok, Jeruzsálem kitaszitottai, világ megvetettei, kik olyanok lettetek a ti anyaságotok hiján, mint a fügefa, mely nem gyümölcsöző. Eljön a nap, mikor megdicsőültök, mert a kenyérért entesteteket adjátok . . . És Jeruzsálem vidám ajkú, szomorú szívű leányai igen felháborodának, mert azt hivék, hogy az Ember csúfolná őket. Némelyek követ akarának ragadni, csak egy Magdolna nevű pártolá őt. S mikor társnői elszélednének, félénk alázattal megszólala: — Tetszik nekem a te beszéded. És tetszel te nekem, egészen. Szép vagy, mint Tirsa vára. Szemed olyan, mint az Esbon halastója, mikor tükrén a nap ragyog. Ajkad olyan, mint a gileádi piros rózsa. Csak az arcod szomorú és sötét . . . — Szomorú és sötét. Milliók szenvedését hordozom rajta. — Ki vagy te, hogy ilyeneket mondasz? — Én a Messiás vagyok. — Te ?! A Messiás ? Ó, Mózes Istene, ne hagyj el! Te volnál a Messiás ? Ki leveszed Izraelről a terhet ... Te volnál az . . . Hiszen a Messiás fényesen fog eljönni, harsonákkal és ragyogó pompában, hogy gazdaggá és boldoggá tegyen minden szenvedőt ! Te tréfálsz . . . — Én a Messiás vagyok. — Te volnál? Mezítláb és . . . fedetlen fejjel és . . . egy palástban . . . Nem, nem, az nem lehet! Te tréfálsz . . . — Bizonnyal mondom, a Messiás vagyok! — Te vagy ?! Bizonyítsd be . . . — Higgy ! És ez legyen a bizonyíték. — Ó, Uram, te volnál ... te volnál a Messiás, akit annyit vártam ?! Ó, Mózes Istene, légy velem ! Igen ... Te vagy az! Érzem, tudom, látom! Te vagy az, Te vagy! Ne nézz reám, szegény elhagyott leányra és szabadíts meg bűneimtől! — Micsoda bűneid vannak? — Te tudod, Uram ... Én vagyok ama szegény Magdolna, aki mindenkié és senkié se... Akin mindenki végigtapos. Akinek semmim sincs, csak bűnbánatom ... Én vagyok a részegek útszéli martaléka! — Ez nem a te bűnöd. Jeruzsálem bűne. — Te vagy a Messiás! Csak az mondhat ilyet! Szabadus meg szenvedéseimtől... Megöl a részegek csókja! A testem hulla ... a vérem átok . . . Ó, mily förtelmes a bűn és nem tudok szabadulni! Megfogott, mint áldozatát a hinár. Ments meg, Dávid fia! Az éjszakák szenvedései között csak reád gondoltam, érted epedtem, tégedet vártalak . . . Ments meg, ments meg, ha Te vagy a Messiás! A földre roskadt. És sírt. Az Ember elé kúszott és kezeit tördelte. A hold elhalványodott, olyan lett, mint egy öregasszony szenvedő arca, ki fájdalommal gondol bűnben sülyedt leányára. De valami titok, valami szomorúság és bűnbánat, valami szelídség és béke ömlött el a sikátorban. Csönd lett. Mintha a Világ szive is megállott egy pillanatra. Jézus lehajolt s a könyeiben megüdvözült leányzót fölemelé és megcsókolá! János pedig, Zebedáus fia, a fiatalabb, kinek anyja Saloma vala, hangosan fölzokogott... rm^mtimmm 1695" ]tHUttS I. NÉPSZAVA Új nemzeti ellentállás. Herkulesfürdőn a Vármegyei Tisztviselők Országos Egyesületének néhány száz tagja pünkösdkor értekezletet tartott. Közigazgatási kérdések voltak napirenden, amelyeket a dzsentri-uralom szellemében tárgyaltak. De történtek hazaffias nyilatkozatok is. Horváth Józszef orsz. képviselő, az egyesület egyik főembere, kijelentette, hogy a tisztviselői kar kész egy újabb nemzeti küzdelemre, „ha erre komoly ok és komoly szükség lesz". Nagyon óvatosan vállalta tehát Horváth úr a honmentés kötelezettségét. Mert hogy mikor van „komoly ok és komoly szükség" a honmentésre, azt ahány ember, annyiféleképpen ítélheti meg. Az bizonyos, hogy a tisztviselők az első nemzeti küzdelemből sokat tanultak és most már egykönnyen nem mennek a jégre, miután belátták, hogy a koalíciós honmentés nagyon kockázatos és nagyon komolytalan dolog. A közgyűlés után lakoma volt, melyen — mint a táviratok diadallal jelentik — a királyra mondott felköszöntő után a katonai zenekar nem a Gotterhaltet, hanem a Himnuszt játszotta. Miután ez a nemzeti vívmány eléretett és ez is untig elég arra, hogy boldog legyen a magyar, igazán fölösleges volna további nemzeti küzdelmeket rendezni. Fogy a munkaerő. Győr vármegyében ez évi május hóban 32-en mentek ki Amerikába, míg az 5 hónap alatt öszszesen 463 győrmegyei, kevés kivétellel mind földmivelő vette kezébe a vándorbotot. Érdekes lesz itt egy kis összehasonlítást tenni, hogy az előző évek hason időszakában az ideivel szemben milyen irányú volt a kivándorlás. A múlt 1908. év, tekintettel a nagy visszavándorlásra, igen kedvezőnek mondható. Május hóban ugyanis mindössze19-en, az öt hónap alatt pedig csak 78-an kértek útlevelet. Nagy mérvet öltött ellenben a kivándorlás 1907-ben. Május hónapban ugyanis 95-en, az öt hónap leforgása alatt pedig 823-an hagyták itt a vármegyét és kerestek boldogulást Amerikában. A három esztendő öt hónapja alatt tehát 1564 lélekkel keresbedett meg Győr vármegyének amúgy is kevés számú lakossága. KÜLFÖLD. Bosznia. A jobbágyok „megváltása''. A jobbágyság állítólagos fölszabadítására megindított rablóhadjárat máris megtermi a gyümölcseit. Az ország egyes vidékein, nevezetesen Mardakon és Donje-Klakaron az országos kormány rendeletére 135 jobbágytól (kmettől) elkobozták azokat a földeket, melyeken azok mintegy ötven év óta háborítatlanul garázdálkodtak. Ezen földek a török kormánynak fizetett váltságdíj ellenében jutottak az országos kormány kezére, mely a két nevezett község területének befásítását tervezi. Az országos kormány ezeken kívül Banjince, Gaj és Orubica községbeli lakosok birtokában vélt mintegy 7060 dumna földet koboztatott el, anélkül, hogy az illető községeket vagy az eddigi tulajdonosokat értesítette volna és e földeket egyszerűen eladta Burdi Viktor bécsi udvari tanácsosnak 28.000 koronáért. A földjeiktől megfosztott kmetek most a legnagyobb ínségben vannak, mert az intézkedésről sejtelmük sem volt. A hajléktalanná vált 135 család terjedelmes emlékiratot intézett Burián báróhoz, amelyben azt kérik, hogy ha az állam az eddig általuk kezelt birtokokat át is veszi, nyújtson módot arra, hogy az eddigi tulajdonosoknak azok megvételénél az elsőbbségi jogot biztosítsák. Az elkobzás híre nagy forrongást idézett elő a vidéken. Oroszország. A nagyszláv kongresszus. Pétervárról jelentik, hogy a prágai nagyszláv kongresszus végrehajtó bizottsága, a szláv bank alapításának megvitatására kiküldött bizottság és a meghívott szakértők befejezték tanácskozásaikat. A tanácskozásokban azt a kérdést vitatták meg, vájjon a szlávok egységének létrehozására irányuló további tevékenység a következő négy körülményre való tekintettel lehetséges-e ? 1. A szláv népek véleményének szétágazása az annexió kérdésében. 2. egyenetlenség a bolgárok és szerbek között. 3. Hiánya oly jeleknek, melyek arra engednének következtetni, hogy oroszok és lengyelek között Oroszországban a testvéresülés alapján a viszonyok javulni fognak és 4. állandó ellentét a galíciai rutének és lengyelek között. A tanácskozások során konstatálták, hogy ezek a jelenségek nem áthághatatlan akadályai a prágai kongresszuson megkezdett s a szlávok kulturális és gazdasági egyesítésére irányuló munka számára. Az annexió az osztrák-magyar monarchia kormányának egyoldalú cselekedete volt, a népképviselet abban nem vett részt és ennélfogva nincs alapja annak az állításnak, hogy