Népszava, 1910. május (38. évfolyam, 103–128. sz.)

1910-05-06 / 107. szám

6 jóllakottak nyugodt emésztését. Ha aztán néhanapján mégis csak föllebben a függöny, mégis csak láthatóvá válik a kiáltó nyo­morúság, akkor az illetékes hatóságok és a fényben, pompában duskálkodó urak bedugják a fülüket és se nem látnak, se nem hallanak. Bezzeg templomokra, papok és apácák istápolására van pénz bőven; a szegények támogatásáról ritkán van szó: ha tesznek is valamit, akkor tesznek, amikor a segítség már késő érkezik. Így állunk a fővárosnak különösen azzal az elhatározásával, hogy munkásházak épí­tésével enyhíti a lakásínséget és olcsóbb bérekért a követelményeknek megfelelőbb lakásokat juttat a szegény embereknek. Ez az akció is a házbéruzsorások érdekeinek a szem előtt való tartásával történik, ne­hogy esetleg valóban csökkenjenek a házbérek. Az épülő munkáslakások any­n­yit jelentenek, mint egy csöpp víz a "tengerben. De ha jutna is e lakásokból mindazoknak, akik meg tudják fizetni a házbért, sok-sok ezer azoknak a száma, akik még ezeket a terheket sem bírják és vagy a hajléktalanok menhelyére szorul­nak, vagy — és ez talán még rosszabb — a fővárosi szükség­barakkokban kénytele­nek meghúzódni. Hogy milyen élet folyik ezekben a barakkokban, arról elrettentő fogalmat alkothatunk maguknak abból a tényből, hogy az egyik ilyen lakásban most is huszonkilencen laknak, férfiak, nők, gyermekek, éhezők és fertőző betegségekben senyvedők egyaránt. * A Népszava munkatársa kint járt ebben a pokolban, a tapasztalatairól az alábbiak­ban számol be: A járvány­fészek. A főváros első kerületében, a Lágymányoson, néhány év alatt egész új városrész épült. Modern bérpaloták emelkednek egymás mellett és ahol ! ••",:'•"• főr­dot ezelőtt hepehupás rétek,térülten­ elj, most­­ ugy­ érezzük magunkat, ha arra­ visz az­ ütünk, mintha a város szivében járnánk. Nem hiá­­yz­ á-" nak még a katonák és a napok sem. ?Az út egyik oldalán a „Szentimre Kör" hatalmas palotái — három — büszkélkednek, a másik oldalán a gróf Hadik-kaszárnya terül el. Üzletek, kávéházak érik egymást és elvonják a figyelmet arról a nyomo­rúságról, amely a bérpaloták mögött húzódik meg. Két-három percnyi út után leszállok a kelen­földi villamosról és nekivágok a Lenke-útnak. A Jobbkéz felől még pusztaság terül el, balkéz felől már épülő három- és négyemeletes házak szegé­lyezik a sáros, kövezetlen utat, amelyre a szaba­don száguldó szél vígan söpri a még teljesen nem födött házak tetőcserepeit. A cél a Lenke­ utcai szükségbarakk. Csak akkor veszem észre, amikor már egészen a közelébe értem. Semmivel sem kü­lönbözik a többi szükséglakásoktól. Fából össze­tákolt piciny barakkok húzódnak meg sorban egy­más mellett; az ember el se hinné, hogy annyi szenvedés, annyi baj férjen meg bennük. Célnál vagyok. Belépek a házfelügyelő lakásába. — Erdélyi Károlynét keresem. A házfelügyelő felesége egy kisfiút ad mellém, aki elkalauzol a fabódék között. Már az udvarok is visszataszítóak. Fakó rongyok, tépett szalma­zsákok lógnak a kerítéseken, pocsolya pocso­lyát ér. — Itt lakik — mondja a gyerek és tovább megy. A borzalmak tanyáján, Széljárta, előverte ajtó előtt állok. Benyitok, de nem látok semmit, valami lópokróc-féle lóg az ajtó közepén. Bebújok rajta. A látvány, ami elém tárul, papíron szinte vissza sem adható. Egy istállószerű nagyobb szoba áll előttem. A közepén egy kályha és egy takaréktűzhely. Itt mosnak, amott az edényt öblögetik. A szobát rekeszekre osztó, zsinegeken lógó színes lepedők, zsák­szövetek meglibbennek és nyomorszántotta ar­cokból mélyen beesett szemek tekintenek kíváncsian felém. Előbbre lépek, betekintek abba a „szobába", ahol a keresett asszony lakik. Ágya nincs. Szalmazsák a földön és egy kis szőke leányka foglalatoskodik benne. Megkérde­zem, nincs-e itthon az édesanyja. A kis leány minden második szavában lenagyságos ulaz. Az anyja nincs itthon, valahol takarít. Kérdéseimre elmondja, hogy e két lépésnyi kuckóban öten „laknak": a mama és a négy gyerek. Ekkorára már egész gyűrű képződik körülöttem. Csupa rongyos, sáppadt proletárgyerek. Az arcuk­ról lemi a nélkülözés, a szenvedés. Egy-egy bete­ges, lassú mozgású férfi is kibúvik a vackából és kíváncsian néz a szokatlan vendégre. Megszólítom az egyik asszonyt, aki szaporán beszélni kezd: — Öt család lakik ebben a szobában. Kilenc fel­nőtt és húsz gyerek. Összesen huszonkilencen. Két hely most üresen áll. Oda is kerül még két család... Huszonkilenc lélek! Gondolatban odaképzeltem a másik két családot is, úgy, hogy negyven pária vibrált a szemem előtt. Negyven éhes, kitaszított, rongyos pária. Az asszony, aki nem sejti bennem az újságírót, tovább beszél: — Négy gyermekem van. A legkisebb három éves, a legnagyobb nyolc. Körülveszik a gyerekek. Az egyiknek mindkét szeme dagadt, vérvörös. — Mi baja a kis­fiúnak? — kérdem. — Kezét csókolom, trachomája van. Mindnyájan trachomásak vagyunk, én is, a férjem is, a négy gyerek is! Orvoshoz is járunk, csöppeket kaptunk a szemünkre. Bemegy a rongyfal mögé és kihozza az orvos­ságos üveget. — Ezt csöpögtetjük a szemünkbe. A megdöbbenéstől szóhoz sem jutok. Huszon­kilenc emberpária egy rakáson! Husz ártatlan, magatehetetlen poronty, akik közül ki tudja há­nyat fenyeget az örökös vakság! Hat fertőző be­tegségben szenvedő ember és nincs hatóság, amely észrevenné ezt a gyalázatos embergyilko­lást! További kérdezősködés után megtudom, hogy az egész barakk valóságos járványfészek, ahol bő aratása volt az éhségtífusznak is. Megtudom, hogy a város heti két koronát fize­tett a talp­alattnyi helyért, amelyen két szalmazsáknál egyéb nem fér el. Ezt nevezik nálunk a nyomor enyhítésének, ezt nevezik szociálpolitikának. Látogatás az orvosnál. ""A­'járvátistésszektól egyenesen ez orvoshoz in­dultam Még kellett kérdeznem,­­vájjon tud-e orvos azokról a gyalázatos állapotokról, amik a barak­kokban dúlnak; vájjon hogy lehet az, hogy a trachomás betegeket meghagyja a huszonkilenc­lakos úgynevezett lakásban. Dr. Sarudy Endre a kerület orvosa, őt nevezte meg a trachomás asszony. A Fehérvári­ út 43. szám alatt van a lakása. Elmondom neki, hogy mi járatban vagyok. Eleinte nem emlékszik rá, hogy ő kezelné a trachomás családot. Később azonban eszébe jut az asszony neve, kijelenti azonban, hogy csak gyomorbaj ellen kezelte. Ennél az állításánál meg is marad és amikor távozom tőle, megfejtetlen probléma maradt előttem, hát akkor honnan is szerezte az asszony az orvosságos csöppeket ? Lehet, hogy az orvos úr tényleg nem ismerte a szükséglakásbeli viszonyokat. De hogy intézkedé­seire nagy szükség lett volna már régen, az ki­tűnik abból, hogy — amint értesülök — még láto­gatásom napján megjelent a barakkban és sürgő­sen foganatosította a legszükségesebb rendszabá­lyokat. Mi lesz holnap? A legszomorúbb az esetben az, hogy a lakók — akik közben megtudták, hogy újságíró és nem valami gyermekvédő nagyságos úr járt közöttük — rettegve várják a gondnok megtorló intézkedé­seit. Mert odakint szabad elpusztulni, szabad barmok módjára összezsúfoltan élni, csak panasz­kodni nem szabad. Még maguk között sem, nem­hogy olyanok előtt, akik esetleg napvilágra térítik az egész botrányos dolgot. . Elvárjuk azonban a főváros illetékes hatóságai­tól, hogy védelmet nyújtanak azoknak a szegény embereknek, akik csak a nyomorúságukat pana­szolták el és anélkül, hogy tudták volna kinek, elvárjuk, hogy nem szolgáltatják ki őket a min­denható gondnoknak ; ha már kockára tették az egészségüket, legalább az a vágyuk teljesedjék, hogy emberekhez illő lakóhelyhez jussanak. NÉPSZAVA 1910 május 6 Osztálytudatos, szervezett munkás csak a MUNKÁSLAPOKAT veszi, olvassa és mindenütt terjeszti! I HIREK. — Hány nap alatt teremte isten a világot? Az, ami Sárospatakon megesett Zoványi Jenő teológiai tanárral, hogy tudniillik kiugratták a katedrából, mert a protestantizmus copfjait nyirbálni merte, mert a kálvinizmusról lefújta a port, lesöpörte a penészgombákat, ugyanaz a história esett meg a csehországi Budweis­ban Repa katolikus káplánnal, aki az érseki iskolákban, ahol hitoktatóskodott, elmagya­rázta a gyermekeknek, hogy a világ terem­­tése nem éppen úgy esett meg, ahogyan Mó­zes bátyánk leírta: hat nap alatt. Természet­tudományi alapon ismertette a föld keletkezé­sét, a szerves élet fejlődését.­­ Ezért Slavik nevű szemináriumi igazgató följelentést tett ellene eretnekséggel, istente­lenséggel vádolván őt a budweisi püspök előtt. A hajsza megindult a dogmák szentsé­gének cégére alatt és biztosra vette mindenki, hogy a káplán urat kiugratják a csuhából, amelyet a modern gondolkozás szabad szellő­jére ki­merészelt tartani. A budweisi katolikusok — úgy látszik — nem annyira bigottak, hogy a világ terem­tésének természettudományi magyarázgatásá­ban eretnekséget, istentelenséget találnának, mint a dogmaféltő papok, a sarkukra álltak tehát és elhatározták, hogy ha Repa káplánt ezért kiugratják a katedrából, bucsut monda­nak az egyedül üdvözítő anyaszentegyháznak és csüstös-csomóstól protestánsok lesznek. A püspöki széknek most kellett volna tör­vényt ülni az eretnek káplán fölött, de a tár­gyalást elhalasztották, mert a budweisi hívek forradalma annyira megriasztotta őket, hogy nem mertek ítélkezni. Budweisban tehát a dogma egyelőre nem kapta meg az elégtételt, ott már kezd derengeni, ott egyelőre el merik hinni, hogy a Világ nem hat nap alatt terem­tődött. " Éppen most leckéztette meg a katolikus sajtógyűlésen Prohászka püspök azt a kato­likus sajtót, amelyik a dogmák pápaszemén keresztül, a tekintélyek szentségének pajzsa alatt a türelmetlenség durva hangján védi a bigottságot és elzárkózik a modern eszmék­től, a haladás szelleme előtt becsukja rozsdás kapuit, zsolozsmákkal, szentelt vízzel, máriás zászlókkal, tömjénfüsttel próbálja megvédeni ócska várát az ostromlók modern harci esz­közökkel fölszerelt hadserege ellen. (Ez a lecke éppen az „Alkotmányinak szólott, amely ma is a szentek csodatételeiről ír, amely a földrengést isten büntetésének hir­deti, amelyikben nap-nap után rikoltozzák a felekezeti türelmetlenség durva hangján: üsd a zsidót! és ahol istentelenségnek bélyegez­nék a katolikus Zoványiak, a budweisi Ré­pák működését.) Pedig hiába. A dogmákat nemcsak a saját magukban megtermő férgek, a föloszlás fér­gei pusztítják el, őrlik meg, de előbb-utóbb nagy segítségükre lesznek ebben az eltakarító munkában azok, akiknek a szájukba tömik a saját csuhájukat, hogy ne beszélhessenek megkötik a kezüket, hogy ne tehessenek. Bizony, főtisztelendő urak, napról-napra szaporodik azoknak a száma, akik nem hi­szik, hogy isten a világot semmiből hat nap alatt teremtette. — A rendőrtisztviselő gyilkosai­ Krakkó­ból jelentik, hogy Zakovában a csendőrség a csütörtökre virradó éjjel kézrekerített öt embert, akiket azzal gyanúsított, hogy ők ölték meg és rabolták ki Rzezowski rendőr­tisztviselőt. A fegyveres rablók kétségbeesetten védekeztek, de mégis összefogdosták őket. Megmotozásukkor megtalálták náluk a meg­gyilkolt rendőrtisztviselő ékszereit és tárcáját pénzestül. A letartóztatottak mégis tagadnak, de ellenük vall egy rendőr, aki szemtanuja volt a gyilkosságnak.­­ Elgázolta a vonat Trufás Peterné sárfalvi (Hunyad­) lakost, aki Piskibe igyekezett és a vasúti töltésen haladt. Az éppen arra haladó személy­vonat utolérte és elgázolta. Halálos sérüléseivel a dévai kórházba szállították.

Next