Népszava, 1910. szeptember (38. évfolyam, 207–232. sz.)

1910-09-01 / 207. szám

XXXVXII. évfolyam. Budapest, 1910 szeptember 1. csütörtök. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre 19.20 kor. fél évre 9.60 kor. negyed évre .... 4.80 kor. egy­ hóra 1.60 kor. A „SZOCIALIZMUS"-val együtt havonta 40 fillérrel több EGYES SZÁM ÁRA 6 FILLÉR. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. 207. szám, SZERKESZTŐSÉG: VIII., CONITI-­UTCA 4. (Telefon-szám 54—94.) KIADÓHIVATAL: VIII., CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon-szám 82—61.) A halálbüntetés. A szocializmust ócsárlói egyszerű gyo­morl­­érdéssé, a proletárság modern mun­kásmozgalmát rideg és önző osztályharccá iparkodnak lekisebbíteni. Pedig a szocia­lizmus nemcsak munkásmozgalom, a szo­cializmus a legegyetemesebb kultúrcélokért való törekvést is jelenti. Egy pillantás a Kopenhágában most folyó nemzetközi kon­gresszus programmjára meggyőzhet erről minden elfogulatlan embert. A szorosan vett munkás- és pártkérdések elvár­hatatlanul összefűződnek az emberi ha­ladás és így az emberi művelődés kérdésével; a fölhánytorgatott anyagi cé­lok, a gazdasági jobblétre való öntudatos törekvés nélkül a kultúra emelkedése csak üres ábránd, vagy gonosz hazugság. De a kongresszus két tárgya, kiszakítva minden szorosan vett osztály- és pártpolitikai vo­natkozásból, kétségbevonhatatlanul mutatja, hogy a szociáldemokrácia az egyetemes emberiesség, a valódi művelődés zászló­vivője. Az egyik a militarizmus elleni küzdelem, a katonai leszerelés, a má­sik a halálbüntetés eltörlése. Mind­ a kettő az ember legfőbb javát, az életet védi — az első a dinasztikus és tőkés hatalmi érdekek tömeggyilkolása, a másik a sötét időkből ránkmaradt törvényes gyil­kosság ellen. Az előbbi kérdéssel már több cikkben foglalkozott a Népszava, legyen most szó a másodikról. A halálbüntetés a barbár vérbosszúnak a modern állam jogi alakszerűségei között való dühöngése. Lényegileg a kettő között alig van különbség. Amikor a társadalom uralkodó formája a család, a törzs, a nem­zetség volt, akkor az egyénen, mint e tár­sadalmi alakulatok tagján elkövetett sérelmet e társadalmi csoportok a magukénak tekin­tették s harcba szállottak a sérelem megtorlására. Az áldozat vérét a tettes, sőt hozzátartozói vérével mosták le. A társa­dalom mostani uralkodó formája az állam, amely a bűntettest a társadalom ellenségé­nek tekinti, a gyilkost halálbüntetéssel sújtja, más szóval meggyilkolja. Szemet szemért, életet életért. Sőt tovább menve: a halálbüntetés tisz­tára állati maradványa az emberi társa­dalomnak s egy kiváló jogász szerint min­den kivégzés Darwin tanának erős bizo­nyítéka. Mert az állat bosszújának és lét­föntartásának vak ösztöne gyilkolja könyör­telenül ellenségét és érdekeinek veszélyez­tetését. A halálbüntetés mellett fölhozott érveket sorra megcáfolták már a társadalom leg­jobbjai, a legnagyobb elmék és legneme­sebb szivek. Egy-egy kivégzett ember ár­tatlanságának késő kiderülte fölháborította a közvéleményt s ilyenkor föltámadt a mozga­lom a halálbüntetés ellen. Legutóbb 1908-ban a francia képviselőházban zajlott le hatal­mas vita a halálbüntetés eltörlésére vo­natkozó indítvány körül, de az anarchis­táktól rettegő burzsoá többség — tagad­hatatlanul egy akkori borzalmas gyilkosság hatása alatt is — megmentette a gilotint. Sőt a polgári közvélemény nyomása alatt a köztársaság elnöke az előbbi gyakorlattól eltérve, azóta a kegyelmezés jogát sem gyakorolja. Olaszország, Románia, Portu­gália, Hollandia, Svájc legtöbb kantona és több északamerikai állam már el­törölte a halálbüntetést. Németország­ban Bismarck tartotta meg a király mellett a hóhért, akik — Petőfi szerint — „egymás nélkül nem élhetnek." Nyolc szó­többséget csikart ki a törvényes vérontás mellett a vaskancellár azzal a fenyegetés­sel, hogy különben nem lesz büntető tör­vény. A mi büntetőtörvénykönyvünkben könnyen ment a halálbüntetés beiktatása. Elhitték Csemeginek, hogy ez a büntetés szükséges Magyarországon s kívánságára mellőzték az elméleti vitákat. A halálbüntetés híveinek ismert és a jog­tudományban véglegesen megdöntött fő­érve az, hogy a legborzalmasabb bűntények­től csak ezzel a legborzalmasabb büntetés­sel lehet elriasztani az embereket. Ezzel szemben statisztikai adatok bizonyítják, hogy oly államokban, ahol eltörölték a halálbüntetést, az előbb halállal sújtott bűncselekmények nem szaporodtak a halál­büntetés eltörlése után sem. A halálbüntetés ellen elég egyetlen egy érvet fölhoznunk: a halálbüntetés helyre­hozhatatlan. Ha elvileg jogosnak fogad­nánk is el a halálbüntetést, annak meg­gondolása, hogy az igazságszolgáltatás, mint emberi intézmény gyarlósága mellett mindenkor megtörténhetik ártatlan ember kivégzése — kell, hogy minden becsületes érzésű, tiszta eszű embert visszariasszon a halálbüntetés végrehajtásának gondolatától is. E végrehajtást pedig csak az zárja ki, ha a törvény a halálbüntetést kizárja, azért ebben az igazán életbevágó kérdésben nem szabad egyetlen embert sem más emberek erkölcsi és jogérzetére, isten kegyelméből uralkodó királyok kegyelmére bízni. Miért is ragaszkodnak hát ezek a ke­resztény államfők és a keresztény ural­kodó osztályok mégis a halálbüntetéshez ? Azért, mert ők a hagyományokhoz ragasz­kodnak. És a halálbüntetésnek rémsége­sebb iparát nem látjuk sehol föllendülni, mint a keresztény középkorban, amikor az állam a mindenható egyháznak csak végrehajtó szerve volt. A gaztettek bru­talitását — mondja egy történetíró — messze túlszárnyalta ekkor az igazságszol­gáltatás brutalitása.­­És lecsapott a halál nemcsak a tettekért, hanem a gondolatok­ért is — az inkvizíció máglyatüzében és kínzókamráiban. De miért szálljon vissza borzongó képzeletünk a sötét múltba? Hiszen szinte szemünk előtt végezte ki Ferrert a még mindig ki nem végzett spanyol inkvizíció. Hiszen — a kongresszus előadói jelentése idézi — egy a katolikus egyház által appro­bált, helyesnek elfogadott könyv csak a múlt évben ezt mondja: „Ha a világi feje­delmek a pénzhamisítókat halálra ítélhe­tik (!), több jog van erre az eretnekekkel szemben, akik a hitet hamisítják meg. Helyes dolog a veszedelmes vadállatot megölni, éppen igy az eretneket is, aki másokban kárt tesz." S az egyház után az állam is osztja a halálbüntetést ott, ahol tudja, hatalmi ér­dekeinek megvédésére. Az orosz cár mé­szároltatja a politikai bűntetteseket, akiket a legnemesebb rugók hajtanak útjaikon. És azért nem dobja el a többi, nyíltabb vagy leplezettebb önkényuralmi állam sem kezéből a pallost vagy kötelet, mert első­sorban a politikai bűntettesek elleni végső fegyverként szorongatja azokat markában. A szociáldemokrácia az egyetlen és első politikai párt, amely programmjába vette a halálbüntetés eltörlését. Mert ez a párt az, amely bekövetkezendő uralmát nem elnyomásra, nem kizsákmányolásra akarja fölépíteni, amelynek tehát nem kell az el­nyomottak és kizsákmányoltak ellen hó­hérral, pappal és katonával védekez­nie. És így a kongresszusnak a halál­büntetés elleni állásfoglalása, amelyet bi­zonyára megfelelő agitációs, tudományos és parlamenti munka fog követni — egy­részt az emberiesség és kultúra megnyilat­kozása, de másrészt a szociáldemokrácia céljai tisztaságának, a szocializmus világ­megváltó hivatásának legfényesebb záloga. Lapunk mai száma 16 oldal ­ A „méltányos kezelés". — A vasúti munkások alapszabá­lyait visszadobták / — Amióta Kossuth Ferenc föloszlatta a Vasúti Munkások Országos Szövetségét, az öntudatos vasutasok a Magyar Vasutas köré csoporto­sultak. Midőn aztán a jelenlegi kormány el­nöke kijelentette, hogy az egyesülési és gyü­lekezési jogot „méltányosabban fogja kezelni", a vasúti munkások, bízva az ígéretben, két egyesület alapszabályait nyújtották be. Az egyik egyesületet a Déli vasúti, a másikat a Máv. munkásai alapították. Mind a két egye­sület alapszabálya teljesen azonos volt és 2-ik §-ában így hangzott:­­"Célja: a) jogvédelem nyújtása; b) segély nyúj­tása ; c) tagjainak szellemi továbbképzése, viták, fölolvasások, könyvtárak létesítésével; d) tagjai­nak anyagi érdekeit megóvni, megélhetési törek­véseit elősegíteni, jóléti intézmények fölállításá­val és azok fejlesztésével.

Next