Népszava, 1911. január (39. évfolyam, 1–26. sz.)

1911-01-01 / 1. szám

2 nagy és szenvedelmes küzdelmek ideje lesz, ezt a nagy feladatokra és tettekre hívó képet kell a szemünk elé idézni s e kép szomorúságai, sőt vigasztalanságán mérni meg a munkánk sürgősségét, fon­tosságát, de minden nehézségét is. Az Országos Munkás Beteg­segélyző és Balesetbiztosító Pénztár l1-ik évi jelentése, 1909. ív. Az Országos Pénztár helyi szervei — a kerületi és vállalati pénztárak nagy része — 1909-ben, amint előrelátható volt, tete­mes deficittel, vagy csak igen csekély ke­zelési fölösleggel zárta le számadásait. 96 kerületi pénztár közül 44 pénztár és 82 vállalati pénztár közül 19 pénztár deficitet mutat ki, míg 52 kerületi és 59 vállalati pénztár eredmény­számlája mutat föl a jelentés évében többnyire alig számba­vehető kezelési fölösleget. A nyereséget kimutató pénztárak összes fölöslege 662.654 koronában állapíttatott meg, míg a deficittel záró pénztárak hiánya 920.971 koronára rú­gott, tehát a helyi szervek zárszámadásai a nyereségnek a hiányból való levonása után összesen 258.316 korona kezelési hiányt mutatnak ki. E kedvezőtlen pénz­ügyi eredmény első­sorban az Állami Hi­vatal rosszindulatú erőszakosságának a következménye, mert a múlt évi közgyű­lésnek a hét napi járulékszedésre vonat­kozó alapszabálymódosítását mindezideig nem hagyta jóvá. Hogy az Állami Hivatal e fölháborító huza­vonával lehetetlenné teszi a munkásbiztosítás egészséges fejlődé­sét, hogy a­ legkellemetlenebb helyzetbe sodorja úgy az Országos, mint a kerületi pénztárakat, azzal a fiumei tengerészeti hivatal volt vezetője — a magyar munkás­biztosítás hivatalos őre (?) — vajmi keve­set törődik. Egy másik oka a pénztári deficitnek a munkáltató urak munkásbejelentési iszonya, amely betegség abban nyilvánul meg, hogy munkásaikat vagy egyáltalán nem jelentik be a pénztárakba, vagy későbben eszköz­lik a bejelentést, vagy" amint az a legtöbb esetben — különösen a vállalati pénztárak­nál — szokásos, alacsony napibért vesznek a bejelentés alapjául. Különösen föltűnő az Állami Hivatal ré­széről annyira dédelgetett vállalati pénztá­rak zárszámadásainak rosszabbodása, mely körülmény könnyen megmagyarázható okát a munkások hamis napibérosztály-bejelenté­sében találhatjuk meg. E pénztárak, me­lyek munkásbiztosítási szempontból a leg­gyalázatosabb gazdálkodást — irhatnak garázdálkodást — folytaták, mely gazdál­kodásukat elősegíti az 1907. évi XIX. t.-c. 146. §-ának rendelkezése, amely szerint a vállalati pénztárak hiányát is az Országos Pénztár tartozik viselni, gátlói lehetnek a centralizált munkásbiztosítási szervezet fej­lődésének. A vállalati pénztárak vezetői a vállalat tulajdonosa és az általa kinevezett igazgatóság. Az alkalmazottak közül válasz­tott igazgatósági tagok többnyire kreatúrái a vállalatnak. A vállalati pénztár kezelési költségeit a törvény értelmében a vállalat tulajdonosa tartozik viselni; természetes, hogy a pénztári vezetőség összeállítása folytán az adminisztráció nem a beteg munkások, ha­nem a munkáltatók érdekeit szolgálja. E pénztárak vezetésében irányadó szempont, hogy lehetőleg csak az egészséges munká­sok találjanak foglalkozást az illető válla­latnál, — miért is a munkásokat fölvétel előtt orvosi vizsgálat alá vetik — a föltűnő nagy összegű táppénzek és se­gélyek pedig a munkavezetők, hivatal­nokok és a vállalkozó egyéb kreatúráinak jutalmazására fordíttatik. Sőt a vállalat által fedezendő kezelési költségek egy ré­sze is gyakran a különböző segély és or­vosi költségekben található. Akinek volt alkalma e vállalati pénztárak ügykezelését közelebbről megvizsgálni, csodás lelemé­nyességet találhatott az egyes tételek tör­vényellenes elszámolásában. Voltak esetek, amidőn a takarítónő javadalmazása orvosi költségek, míg az adminisztrációt elvégző tisztviselő javadalmazása segély címén könyveltetett el. A vállalati pénztárak törvényellenes el­számolási és segélyezési eljárásában, továbbá abban a körülményben, hogy a vállalati pénztáraknál a munkáltatók „véletlenül" többnyire igen alacsony munkabéreket je­lentenek be, kell keresnünk a vállalati pénztárak, ezzel kapcsolatosan az Országos Pénztár anyagi romlásának egyik okát. Nem a véletlennek tudható be, hanem a válla­lati pénztárak gazdálkodásának szükség­szerű következménye az a körülmény, hogy a legnagyobb arányú kiadásokat fölmutató vállalati pénztárak a legalacsonyabb mun­kabéreket mutatják ki. Az alábbiakban, egynéhány példával il­lusztráljuk állításaink valódiságát. A jelen­tésben kimutatott átlagos taglétszámnak napibérosztályok szerinti föltüntetése sze­rint a Budapesti Kerületi Munkásbiztosító Pénztár tagjainak 531%-a, az összes kerü­leti pénztáraknál biztosított tagok 29 99/0-a és vállalatiaknál biztosított munkások csak 22-ő°/0-a érte el a napi 3,10 korona vagy ennél magasabb munkabért. Tehát a vál­lalati pénztárak napibér-átlaga föltűnően alacsonyabb, mint a kerületi pénztáraknál biztosított munkások napibér-átlaga. Még kirívóbb az ellentét,ha az egyes vállalati pénz­táraknál biztosított munkások munkabérará­nyait vizsgáljuk és különösen szembetűnő, hogy a legmagasabb segélyezési hányaddal dolgozó vállalati pénztáraknál találjuk a legalacsonyabb munkabéreket, mely körül­mény igazolja a pénztárak kiadási és be­vételi arányát magyarázó fenti állításunkat. Például a Magyar kir. államvasutak munkásainak a Déli vasut munkásainak 155%-a, az Arad-csanádi vasut munkásának 123%/,-a, a „Mundus" fabutor-gyár munkásainak 67%-a, a nagy­cenki cukorgyár munkásainak 1'5%-a, a gácsi gyapjú szövőgyár munkásainak 1'5%-a, a Kassa—Och­rbergi vasút munkásainak 10.9°/0-a, az erdélyi erdőipar részvénytársa­ság munkásainak 3'9°/0-a, a Gleisinger /. Ph. cég munkásainak 1'9%-a, a láballani cementgyár munkásainak a Coburg Fülöp " herceg fűrésztelep munkásainak W/o-a, a rednicronai üveggyár munkásai­nak 12­8°/0-a, a Patzenhoffer cukorgyár munkásainak 1'8°/0-a, a kaposvári mező­gazdasági cukorgyár munkásainak 16°/1-a, a Deutsch Ignác hatvani cukorgyár munká­sainak 131°/0 lett bejelentve napi 3,50 ko­rona vagy ennél magasabb munkabérrel. — Nézd, én nyugodt vagyok, engem nem sérthetsz meg, én tisztességes asszony vagyok, én tudok vigyázni magamra, én azt is tudom, mit akarsz most, azt is tudom, hogy most olyan rettenetességeket akarsz mondani, hogy elhagyjon az a kis nyugodtságom is, ami megmaradt melletted, mert hiszen te egyebet sem tudsz, mint engem bántani, sér­teni, kinézni, őrjíteni, tudom, hogy olyanokat akarsz mondani, hogy eszembe jusson az édes­anyám meg a két kicsinyem, akik mind künn vannak a temetőben, azt akarod, hogy ezekre emlékezzem, azt akarod, hogy sírjak, hogy elgyöngüljek, hogy sírjak, hogy összeessem, hogy öntudatlan legyek, hogy sírjak, sír­jak, aztán hogy odajöhess hozzám ígér­tetni, hazudni, ígérni, csalni, becsapni, csókolni, hogy mindent elfelejtsek. Azt akarod, hogy sírjak, de én azt mondom, hogy nem fogok sírni, hogy inkább levetkőz­tetsz itt és letéped a bust rólam, hogy inkább mondd és bömböld, amit akarsz, én nem fogok sírni, engem nem veszel le a lábamról. Hát ha neked olyan könnyű dolog az, hogy öté-haté vagyok, hát ha neked az jó, nekem is az. Nem tetszik? Válj el. Utállak. Elhallgatott és most emezen a sor. Ez nyu­godtan, csöndesen, kacaj és kesergés és gúny és hangsúlyozás nélkül mondta: — Ez az, amibe beletörik a bicskád. Nem válok el. — Hát akkor itt maradsz — mondta az asszony — és csöndbe maradsz. Elég volt már. — Nem volt elég. Elégszer kértelek, hogy gondolj rám is, elégszer mondtam, hogy vi­gyázz magadra. Hozzád nem nyúlok, össze tudnálak törni, mint.. . mint egy gyerek­babát, hozzád nem nyúlok, de nem hagyok békét az életednek, nem hagyok nyugalmat, fölpiszkálom a lelkiismereted parazsát, jól mondtad, kinézni akarlak, azt akarom, hogy őrjöngj, azt akarom, hogy elfá­radj, azt akarom, hogy legyen egy- ínség. Valahol most is zajong, forr a vér, És születik sok édes sóhaj; A szerelem most is járja az utat, Vágyak szárnyán friss lobogóval, És ha fészket lel, megpihen . .. Mindenkit szeret valaki — Csak engem senki sem . . . A nagy réten most minden tavaszon, Égő piros virágok nyílnak; Mindenkié a rét ... Ki arra jár, Virágot százat is szakithat . . . A rét kertésze én vagyok, De virágot egy szálat is — Mégsem szakithatok . .. Penészes, rothadt, hitvány agyvelők Szemetjébe üszköt vetettem; Nyomán lángolva tört elő a tűz, Fény támadt a sötét fejekben! E nagy gyújtogatás után Többé már nem lesz éjszaka — Csak én élek bután . . . Egykor nagy úr volt itt a gyávasági Botot ragadtam vaskezekkel, A forradalom zúgott ajkamon, Egyszerre hős lett minden ember! Most az élet már nem halott, Félénkség magva kiveszett — Gyáva csak én vagyok . .. Ha nincs szeretet és piros virág, Tudás, bátorság, semmi, semmi . . . Hogyan éljek meg, ilyen koldusul ? — Annyit tudok ezen nevetni! Mert olyan üres már szivem, — Nagy rabló a tapasztalás — Nem is fáj semmi sem . . . Csizmadia Sándor. NÉPSZAVA 1911 január 1. A villám. — írta Rávisz Mihály. — — Elég már — mondta az asszony, türel­metlenül rántotta föl a vállát, roppantott a lábával, azután a tükör elé ment, finnyásan ásított és egy hajcsomót igazított a többi haj­csomó közé." A történetnek két hőse van és az egyik ez az asszony. Harmincéves, szép, kacér, szín­házatjáró, udvarlót tartó, pénzfecsérlő, ruha­bolond. — Azt én tudom, hogy mikor elég — mondta a férfi, kényelmesebben elhelyezke­dett a székén, türelmetlenül kereste a szava­kat, dühös volt, szinte üthetnékje, sirhat­nékja volt. A történetnek két hőse van és a másik ez a férfi. A kora mellékes, kopasz, szürke, lom­pos, fanyar, pénzhajhászó, ostoba. A történetnek csak két hőse van, a harma­dik csak a végén szól bele. — Ez így nem kedves, azt tudom — mondta a férj —, sokkal kedvesebb a léhűtők beszéde. A férj már nem tud udvarolni, ugy­e. Az igaz­ság az, hogy nyomorult vagy, Irén. — Elég volt már — mondta az asszony még türelmetlenebbül. — Nyomorult vagy azért, mert megcsaltál, mert becsaptál. Mert nem ilyen voltál tíz év­vel ezelőtt és nem ilyennek mutattad maga­dat nyolc év előtt és más voltál még két esz­tendővel ezelőtt is. Nekem nem ilyen piper­kés, nem ilyen másnak való, nem ilyen hazug asszony kellett. Én azt akartam, én azt az asszonyt akartam, akinek mutattad magadat. — Az vagyok. Te lettél más. Elég már. — Ez egy becstelen, bitang élet. Velem tar­tatod el magadat, irtóztató, velem tartatod ki magadat és öté-haté vagy. Irtóztató. Az asszony megfordult, szinte villámlott a szeme, amikor beszélt.

Next