Népszava, 1911. június (39. évfolyam, 129–154. sz.)

1911-06-01 / 129. szám

• AZ ELŐFIZETÉS ÁR­A: egy évre 24.— kor. I negyed évre 6.— kor. fél évre 12.— kor. [ egy hóra 2.— kor. A­ ,,SZOCIALIZMU­S"-sal együtt havonta 40 fillérrel több EGYES SZÁM ÁRA 8 FILLÉR. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden SZERKESZTŐSÉG: Vin., CONTI-UTCA 4. (Telefon-szám 54—94.) ÓH­IVAT­AL: VIII., CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon-szám 82—61.) XXXIX. évfolyam. Budapest, 1911 Junius 1. csütörtök, 129. szám. Elvtársak! Június 11-én, vasárnap országszerte tüntetünk a militarizmus őrült követelései ellen. Budapest munkássága a központi város­háza udvarán tart nagy népgyűlést. Ugyane napon az ország valamennyi pártszervezetei rendeznek népgy­űléseket. Ezt megelőzőleg a fővárosban valamennyi szakma nyilvános szakmagyűléseket tart. Elvtársak, készüljetek. Nemzeti vivmányok a katonai perrendben. 1. Abban a kellemes reményben vagyunk, hogy a katonai javaslatokból törvény nem lesz. De hogy a veszedelmet elháríthas­suk, minden becsületes embernek szóval, tollal és ököllel küzdenie kell a kormány vakmerő terve ellen s mi e küzdelem si­kerében bízva, reméljük, hogy az a vita, amely most a sajtóban megindult s amely a parlamentben majd tovább folyik, elhá­rítja az országról azt a veszedelmet, hogy a kormány néprontó szándékából valóság legyen A kormány és sajtója nemzeti vívmá­nyokat fedez föl a javaslatokban, különö­sen a katonai bűnvádi perrendtartásban. A magyar nyelv érvényesülésében álló nemzeti vívmányt a polgári lapok már eléggé leszállították értékére. Mi ezzel fog­lalkozni nem kívánunk. A mi fölfogásunk az, hogy amint az oktatás és közigazga­tás, úgy az igazságszolgáltatás terén is az a nyelv használandó az állam polgáraival szemben, amelyet ők értenek, mert ezek az intézmények céljaiknak csakis így felel­hetnek meg. Más kérdés, hogy a nemze­tiségieknek saját jól fölfogott érdekük is azt parancsolja, hogy tanuljanak meg ma­gyarul. Viszont egyáltalán nem tartjuk nemzeti vívmánynak azt, hogy a Bach-korszakbeli kegyetlen katonai büntetőjog alapján ho­zott szigorú ítéleteket magyar nyelven hir­detik is ki a magyar, német, oláh vagy tót katona előtt. Az egész bűnvádi per­rendtartás, ha még olyan modern lenne is, mitsem ér, ha az anyagi büntetőjog marad a régi, az 1855-ben kiadott katonai büntető szabály, amely csak bitorolja a törvény nevet s amely valósá­gos megcsúfolása minden parlamenti al­kotmányos törvényhozásnak. Mert lehet-e erről beszélni abban az országban, amely­nek fiai fölött szabadság, becsület, élet­halál kérdésében nem a törvény, hanem egy legfőbb hadúri rendelet, egy császári ukáz alapján ítélkeznek. De pillantsunk bele ebbe a katonai bűn­vádi perrendtartás javaslatba, amely azonos úgy a közös haderőre, mint a hon­védségre vonatkozólag. Nézzünk meg néhány „nemzeti vívmányt", amivel a nemzeti mun­kapárt kedveskedni akar a nemzetnek, amivel ki akarja csalni a néptől az újabb és fokozottabb, rengeteg vér- és pénzál­dozatot. A legelső nemzeti vívmány a javaslat 7. és 14. szakaszaiból csillog felénk. A 7. §-ból értesülünk arról, hogy „a közös had­erő bíróságai a bíráskodásuknak alávetett egyénekre, még ha azok a katonai köte­lékbe nem tartoznak is, a közös haderő számára érvényben álló büntetőjogot alkal­mazzák." Eddig nem tudtuk, hogy katonai bíróság polgárokról is akar ítélkezni, mint Muszkaországban. De hát akar. A 14. szakasz már megmondja. És pedig nem­csak mozgósítás vagy háború idején, hanem „midőn háború kitörésének köz­vetlen veszélye fenyeget", a jogosulat­lan toborzás, a katonai szolgálat megsze­gésére csábítás vagy segélynyújtás, kémke­dés, ellenséggel való egyetértés, a fegyveres erő elleni egyéb cselekmények miatt a pol­gári egyének is a honvédség, vagy a közös hadsereg bíráskodása alá esnek. Az indo­kolás siet megnyugtatni, hogy ezt csak a minisztertanács rendelheti el. Most már nyugodtak lehetünk, hiszen tudjuk, hogy minden kormány mily keményderekú a császárral szemben. A katonai bíráskodást most némi saját­ságos, bár inkább csak formális demo­krácia jellemzi. A közlegénytől fölfelé hív­ják be bírói szolgálatra a katonákat. A ja­vaslat csak főhadnagytól fölfelé tartja al­kalmasnak a katonát birói működésre s ezt azzal indokolja, hogy az új szóbeli, közvetlen és nyilvános eljárás követel­ményeinek a legénység fölfogó és ítélő­képessége nem felel meg és igy puszta figuránssá sülyedne a tisztek mellett. Mi azt hisszük, éppen ellenkezőleg áll a dolog. Az a nyilvánosság, közvetlenség és szóbeliség, a védelem szabadsága, amelyek a modern főtárgyaláson az esküdteket al­kalmasakká teszik a döntésre, éppen így fokozzák a legénységnek erre való képes­ségét is. Hogy pedig a­ tisztikartól függetle­nül ítéljen a közember, ahhoz a szolgai, vak fegyelem megszüntetése lenne szüksé­ges. Ám ezt egyrészt hiába várjuk, más­részt ugyanez a függőség fönnáll az alá­rendeltségi viszonyban levő tisztek rová­sára is és csak a külön katonai bíráskodás megszüntetésével lenne megszüntethető. De a javaslat még tovább is megy az antidemokráciában. Nem elég, hogy a le­génységet és altiszteket, sőt a hadnagyokat is kizárja a bíráskodásból, hanem kétféle elsőfokú bíróságot szervez, nemcsak a bűn­cselekmények, hanem a tettesek rangja szerint. A dandárbíróságok határoznak ugyanis a legföljebb hathavi fogsággal sújtandó esetekben, „ha a tettes nem tiszt, vagy hasonló állású egyén". Más esetekben a hadosztály-bíróságok ítél­nek, tehát a nem tiszteknek súlyo­sabb és a tiszteknek bármily ügyeiben. Az indokolás nyíltan kijelenti, hogy a mai szervezet nem ismeri ezt a megkülönböz­tetést, amely az eljárás kisebb-nagyobb garanciáival kapcsolatos, de a nem tisz­teknél megelégszik az eljárás kisebb ga­ranciáival, amelyek között nem utolsó az, hogy a vádat a dandárbíróságnál „ügyészi tiszt" (a katonaállományú tisztek közül), képviseli, míg a hadosztálybíróságnál „ka­tonai ügyész" (az igazságügyi tisztek állományából). Vagyis a nem tisztek­kel szemben a vádló katona, a tisztek­kel szemben pedig jogász. Maga a ja­vaslat is érzi, hogy a katona nem lesz al­kalmas a vád képviseletével járó jogászi működésre, ezért a 291. §-ban megengedi, hogy a dandárbíróság előtt az ügyészi tiszt arra szorítkozhatik, hogy indítványt tesz általában a törvény alkalmazására. Az alsófokú bíróságnak a tettes rangja szerinti kettéválasztását hasztalan iparkodik a javaslat azzal indokolni, hogy a tiszteket azért veszi ki a dandárbíróság hatásköre alól, mert rangjukra való tekintettel gyakran nehéz lenne az ítélőbíróság megalakítása és mert célszerű a rajtuk való ítélkezést elvonni szűkebb köteléküktől. A valódi in­dok a katonai gőg, a tiszti rangnak oktalan túlbecsülése, aminek fokozása valóban idő­szerűtlen a huszadik század törvényjavas­latában. A rang­őrület tombol a javaslatnak az ítélőbíróságok megalakítását szabályozó rendelkezéseiben. Az elnök mindig maga­sabb rangú, mint a vádlott, jeléül annak, hogy mennyire bíznak a bírói független­ségben, a bírák is legalább olyan ran­gúak, mint a vádlott. A polgár megbecsü­lését fejezik ki azzal, hogy a polgári vádlott olyan bíróság elé kerül, mintha közlegény lenne. Lapunk mai száma 16 oldal.

Next