Népszava, 1911. október (39. évfolyam, 233–258. sz.)

1911-10-01 / 233. szám

— a ti panaszotok az igazságtalanság ellen, a ti föllázadástok az inség ellen, a ti szom­júhozástok az ismeret után és ennek az újságnak minden sorában, ez szól a világ­hoz minden betűjében. Minél többen ol­vassátok, annál messzibbre hallatszik a szava, annál nagyobb a hatalma, amelyet tisztán és kizárólag a ti nagy, igazságos, áldozatos és gyönyörű szabadságharcotok szolgálatába állít. Itt az írás, olvassátok ! Semmiféle eszköztől vissza nem riadva kívánja a képviselőház munkaképességét helyreállíttatni a kor­mánypártnak egyik befolyásos tagja, Ho­ránszky Lajos, egy hajdani obstrukciós politikusnak a fia. Ezt a kívánságát pedig arra alapítja, hogy az 1848-iki törvény­hozásnak a házszabályok megállapítására kiküldött bizottsága olyan házszabályokat akart létesíteni, aminekre ma Khuen-Hé­dervárynak igen nagy szüksége volna. A Horánszky kiásta bizottsági tárgyalásokban ugyanis olyan rendelkezések vannak, hogy tíz tag kívánságára be kell rekeszteni a vitát, hogy a képviselőház el­nökének joga van katonaságot, nemzetőr­séget venni igénybe s katonákat vinni a képviselőház üléstermébe, továbbá elko­bozza ez a házszabálytervezet a kérvénye­zés jogát s számos más­­féle közszabad­ságellenes rendelkezés foglaltatik benne. Az egykori obstruktor fia már most úgy okoskodik, hogy ha 1848-ban ilyeneket ter­veztek, akkor itt az ideje, hogy ezt most megvalósítsák. Csak nem küzdhetnek az ellen a negyvennyolcas pártok, amit 1848-ban meg akartak valósítani vagy talán meg is valósítot­tak. Mert Horánszky úrnak a kormány hivatalos újságjában igen föltűnő módon lenyomtatott tanulmányából nem derül ki, el is fogadta-e ezt a klotűrj­avaslatot az 1848-iki országgyűlés avagy pedig az akkori mungók jámbor óhajtása maradt-e a par­lamenti erőszaknak ez a törvénybe iktatása. A dolog érdemére nézve ez ugyanis tel­jesen közömbös. Erőszakos, szabadságelle­nes, abszolutisztikus intézkedések nem vál­nak azért jobbá, mert 1848-ban is akarták őket. Ha tényleg életbe léptek, akkor ezzel a tervezettel az eddig ismerteken kívül eggyel több bizonyíték van most már köz­kézen arra nézve, milyen kevéssé biztosí­totta a közszabadságokat az 1848-iki tör­vényhozás. Ez a házszabálytervezet méltó testvére annak a sajtótörvénynek, amely elrendelte a kauciót, lehetővé tette a sajtó üldözését és szabad terjesztésének meg­gátlását. De azonfelül,­ ami alkalmas volt esetleg talán 1848-b£fa, az ma, a tel­jesen meg­változott viszonyok között, egész haszna­vehetlen. Ugyanazzal az okoskodással, amellyel Horánszky azt a házszabályter­vezetet ajánlja, ajánlhatná a gyorsvonati és automobil közlekedés helyett a delizsáncot és ajánlhatná a hozzá közelálló hadügyi kor­mányzatnak a gépfegyverek helyett az elöl­töltő puskákat. Továbbá: abból, hogy ma nem ezek a házszabályok vannak érvényben, következik, hogy a képviselőháznak volt oka ezeket a házszabályokat elvetnie és másokat, a ma érvényben lévőket, ame­lyek oly kevéssé nyerték meg Horánszky úr tetszését, megalkotnia. Nem is ezek a történeti emlékezések teszik figyelemre­méltóvá ezt a fura történet­írást, hanem az, hogy a kormány ilyen módon uszít­tatja magát a saját híveivel arra, „hogy semmiféle eszköztől vissza ne riadjon", vagyis, hogy újból a zsebkendőt vagy ta­lán ezúttal a kapcarongyot avattassa a nemzeti politikája jelképévé. Úgy látszik, most a törvényhatóságok után a tudomány van soron s rá vár az a szomorú szerep, hogy a kormány tervbe­vett gazságai számára az elméleti igazolást szállítsa. Megkezdte a sort Schwartz Gusz­táv egyetemi tanár néhány nap előtt egy bécsi újságban, folytatja most Horánszky Lajos a „Magyar Nemzet"-ben és Plósz Sán­dor a geszti lapjában a „Magyar Figyelő"­ben. Hogy mi az az erőszak, amelynek iga­zolására ezek az urak nem utalják a nevü­ket odaadni, arra világot vet egy ellenzéki lapnak az az értesülése, hogy a kormány egy két szakaszos indítvány formájában tervezi a házszabályrevíziót. Az első sza­kasz azt mondaná ki, hogy a ház száz képviselő kívánságára kimondhatja a sür­gősséget s a második szakasz kimondaná, hogy valamely sürgős javaslat tárgyalása mindaddig föl nem függeszthető és meg nem szakíthatható, amíg az elintézve nin­csen. Ezt a javaslatot pedig valami erő­szakos zsebkendő- vagy kapcamódszerrel akarja kormány elfogadtatni. Erre a poli­tikai alávalóságra adják oda magyar „írók és tudósok" magukat s még az sem riasztja vissza őket, hogy egyszer már betörték a mint a szajhák illegnek vegyesen, lármáznak árral, völgyön és hegyen. Lidércek őket tévútra viszik és élnek ők és nem lehetnek ők, a pénz növekszik, nyüvi az erőt, a pénz hatalmas s ők gyöngék, picik s busán vonnyadnak el idő előtt várván, hogy a bor és mérgek malasztja hin üzérkedésre rákapassa. Ők nincsenek. Csupáncsak a szegények, kik akaratlan élnek és bitansul; az arcukon a kin az ősi bélyeg, torzak, kopárak és busák a harcra. Rájuk viharzik minden, ami ronda, minden szemét az ő arcukra buli. Oly féltek, mint a himlős ágy piszokja, bitangok, mint a tört cserép, a rozsda és mint a naptár, amelynek napja mul­t­s mégis: ha a föld egyszer bajba volna mint rózsaláncok reszketnének tisztán s ugy fénylenének, mint egy szent talizmán. Mert ők a szűzi kőnél szüztebbek s mint a ma szült vak állat és a harmat és egyszemüek s csak téged követnek, nem is akarnak, csak egyet akarnak: hogy szegények legyenek mindörökké. a szegények. (Rainer Maria RilHe.) A szegény háza az oltárfiók, ott égi mamna és áldás az etet s ha jő az este, szótalan zenével magába tér, kitágul szerteszéjjel s a csöndben lassú dalt hallani ott. A szegény háza az oltárfiók. A szegény háza a gyerek keze. Az nem veszi el, mit kiván a fölnőtt, csak egy bogárkát, amely téveteg jött, egy kavicsot, mit a patak is ellök, szálló sövényt, kagylót, zenélve zengőt; egy mérleg, amely méri a jövendőt s ha az ajándék csak egy kicsivel több, rázkódva rándul, rendül lefele. A szegény háza a gyerek keze. És ő a föld, anyánk és mindenünk . Egy eljövendő kristály, mely szelíden csillog világos, tompa fényű szinben, és mint egy él meleg, szegény, mezit­en, — de vannak estek, s akkor, akkor minden és minden csillag onnan int nekünk. • A városoknak a bűnt sokszorozzák s mindent magukkal rántanak mohón, a barmokat széttörik, mint a rossz fát és népeket sütnek meg érckohón. S az emberek bálványa a kultura, megbomladoz bennük a suly-egyen és haladás nekik a csiga-tura és csak rohannak derüre-borura. NÉPSZAVA 1911 október 1. Szegényeid szenvednek, mint a falka, amerre néznek, átok és magány és égnek, fáznak, mintegy lázrohamba, lakásokból kiverve és rohanva, kóbor halottak künn az éjszakán, piszkolja őket a sár és az ucca, olyanok, mint napfényen a dögök, s a véletlen s a lány s a kurva pucca s a lámpa s a kocsi rájuk röhög. Ha van egy száj itt harcra, védelemre, illesd meg Uram, hogy értük perelne. fejüket. Úgy látszik, akkor nem elég alapo­san történt. Azért mennek most megint fejjel a falnak. ­ BELFÖLD Egy beszéd, három interpelláció. (71 MpvfMfffMc UUSQ.) Öt kérvényre név szerinti szavazást kért az el­lenzék, egy névszerinti szavazást elintéztek a napirend szerint, azután áttértek a véderővitára. Preszly Elemér dr. a véderőjavaslatok fejte­getésénél elsősorban a katonai kérdések múltjá­val foglalkozik. Eljut a kilences bizottság pro­grammjához és sajnálattal konstatálja, hogy még ebből sincs semmi megvalósítva. A függetlenségi párt ragaszkodik az önálló hadsereg követeléséhez, de a mai körülmények között szívesen venné a dualizmus teljes és becsületes érvényesülését is. Dicsérettel és tisztelettel emlékszik meg néhai Andrássy Gyula gróf politikájáról. A mai hat­vanhetesek nem méltók ezekhez a hagyományok­hoz. A hadvezetőség pedig nem zárkóznék el a magyar nemzeti követeléseknek a 67-es törvények szellemében való teljesítése elől. Hadtörténeti adatokkal bizonyítja, hogy igazi hadvezéreket csak nemzeti hadseregek nevelhetnek. Auffenberg, a mostani hadügyminiszter, is csak némás tábornok, de győri brigadéros korában Napóleonnak kép­zelte magát. (Derültség.) A dualizmus sehol se érvényesül, legkevésbé a katonai iskolákban. A vezérkari tisztek közt is csak 20 százalék tud ma­gyarul. Hallja, hogy erőszakkal akarja a kormány keresztülhajszolni a véderőjavaslatokat. Kérdezi meglesz-e a megnyugvás, amelyre a miniszter célzott ? Loránzy Márton: Erőszakkal nem lehet tör­vényt csinálni ! Preszly: Az osztrák hadsereg és a későbbi közös osztrák-magyar hadsereg tisztjei állandóan politizálnak. 1867-ben a közös tisztek ellenezték a honvédség fölállítását és tudja, hogy még ma is lenézik a magyar honvédséget Szmrecsányi György: Ázsiai segédcsapatok­, nak nevezik a honvédséget ! Hazai Samu: Lehetetlen ! Nem áll! Szmrecsányi: Saját füleimmel hallottam ! Törzs­tisztek mondták! Hazai: Nem áll A bajtársi viszony megvan köztük! Preszly: A flotta terjesztéséről beszélt ezután, majd pénzügyi szempontokból fejtegeti a javaslat Száguld a vonat, írta Nagy János. A kis stájer állomásra ráborult a decem­beri ködös alkot­­ulat. A sötétség hirtelen lepte meg a vidéket, mint lázbeteget a fojto­gatás, nehéz álom. Messze, a nyílt pálya felől hunyorgatott csak valami pislákoló és im­bolygó fényesség: az őr járta be a vonat előtt a pályát. A közös várószoba előtt egy fehér folt izeg­mozog. A ködös estében olyannak látszik, mint egy óriási fehér lepke. Most hirtelen végigsi­it az állomás előtt egy kóbor, téli szélroham s a mesebeli lepkének meglebben­nek a szárnyai, mintha fölröppenni akarna velük. De aztán ideges, fázós cipőropogás üt lármát a kavicsos perronon s egy türelmetlen asszonyi hang szólal meg: — Késik. Borzasztóan késik a vonat, Márta ... Hát nem mesebeli, nem óriási fehér lepke, hanem egy apáca kikeményített fejkendője az imbolygó fehérség. A hangra egy vékony árny mozdult meg mellette s halk és szomorú leány-hangon mentegetődzött valaki: — Bizony késik Theofila nővér. Hogy én csak kellemetlenséget, alkalmatlanságot tudok okozni mindenkinek­­... és megremeg sirón a csöndes, szomorú hang. A fehér lepke-szárnyak idegesen rezzenek meg. — Márta. Márta ! Nem mondottam már sok­szor, hogy ilyeneket nem szabad mondania­­... Menjen, haragszom magára i­s szelesen, kedvetlenül fordul el a kis fekete folttól. Csönd. Azután fojtott, halk zokogás sze­

Next