Népszava, 1911. október (39. évfolyam, 233–258. sz.)

1911-10-29 / 257. szám

1911 október 28. NÉPSZAVA arra a következtetésre jutunk, hogy Aulik erő­szaknak esett áldozatul, csak azért, mert egy bizo­nyos osztályra nézve veszedelmes az, hogy ő sza­badon járjon-keljen. Bezárták az élőhalottak közé, hogy­­5 maga is azzá váljon és így könnyű szerrel megszabaduljanak tőle azok, akikre nézve nagy veszedelem lehet az, ha egy pap szabadon gon­dolkodik. A pap ügyének kell még folytatásának lennie ... pho­l Petőfit kidobták. A Petőfi Társaság a kerepesi temetőben vasárnap délelőtt ünnepet tart: néhai Petőfi Sándor családjához tarto­zók sírjait kiásta, a csontokat összehordta és a csontok fölé emléket emelt kőből és bronz­ból és ezt most adta át a halhatatlanságnak. Nem vagyok a Jetőfi Társaság tagja, Petőfi Sándor se volt, de azért kíváncsi publi­kumnak én is oda tolakodom. A fe­kete ruhát szerencsére kiváltotta a szom­szédom és igy eleget tehettem a Tekintetes Társaság kikötésének, hogy az ünnepélyen Ferenc József-ruhában kell megjelenni. A Társaság kitűnőségei már érkeztek auto­mobilon, gummikerekűn, amikor a temető kapujánál egy foltos köpönyegű, szürke gal­lérú embert lökdösnek kifelé a temetőőrök. Az ember fokásával fenyegeti őket. Megnézem az embert. Az angyalát, hiszen ez Petőfi Sán­dor! Ne nézd, hogy került ide. Már a rendőr is jön, jó lesz elkotródni, mert könnyen az őrszobára vihetik. Odamentem. — Hát Sándor bátyám, hogy és mint? — Sétálni akartam a temetőben, de kitusz­koltak ezek a vademberek. Mifélék ezek? Kardjuk, uniformisuk van. Mifélék ezek? — Kardos csőszök. Hátha még a vásárcsar­noki altisztek díszuniformisát látná bátyám ! — No, de hát itt még sétálni se szabad ? — Nem, mert Petőfi-ünnepély van. Sándor bátyám családját temetik. —­ De hát oda csak é® iselm­ehetokr­­a ! — Ilyen ruhában nem.- A­ Ferenc—Józszef­kabát kötelező. Van ilyen rokkja? Mérgesen nézek­ rám. — Gyere innen, öcsém. Menjünk inkább valami sarki vendéglőbe. Leültünk. Elmondtam, hogy nagy megtisz­teltetés érte a családját, mert a temetésre fő­herceg is küldött koszorút. József főherceg Kistapolcsányból. A költő nevetett. — Habsburg az én famíliám temetésén! Hej, öcsém, de nagyon megváltozott a világi Emlékszel­e még arra a versemre, amelyik ugy végződött, hogy — — Akassza meg a beszédjét, bátyám. A fő­herceg tábornok. — No megmondtam én a tábornokoknak is. Emlékszel ? Tábornok úr, én nem tartom magam Nagy embernek, de akkorácska csak Vagyok, hogy oly parányok, aminő ön Levett kalappal szóljanak velem. — Már mindegy, ezt a koszorút egy való­ságos gróf, egy mágnás teszi le a bátyám famíliája sírjára. — Mágnás?! Eszembe jut a mágnásokhoz irt versem, amiben szó van a nyakviszketésről. — Sőt maga a főrendiház is, amit Rákosi Jenő képvisel. — Nem ismerem ezt az urat, a főrendekről irtam valamit. Ezt ni. Ezer évig hiztak rajtunk az urak. Most rajtuk a mi kutyáink bízzanak! Vasvillára velők, aztán szemétre, Ott egyék a kutyák őket ebédre! — Már mindegy, bátyám, de hát ott lesz a munkapárt is, a mostani kormánypárt. — Hallottam róla. Deák Ferenc káromko­dott szörnyen és szent valamit Hédervárynak, de szégyenlem átadni. Ezekkel az urakkal én nem tudnék egy sirnál megállni. Ezeknek én régen irtam valamit: Ha majd a bőség kosarából .Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán, Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán! — Még most sem értik. De vigasztalódjék bátyám, ott lesz a Kossuth-párt koszorúja is. — Kossuth-párté?! No, hallottátok volna, hogy mit mondott Kossuth Lajos. Hasonló ahhoz, amit az úristen elkeseredésében mon­dott, amikor rossz fiúkat látott, hogy bánom, hogy embert teremtettem! — Vigasztalódjék, bátyám, a hercegprímás is, a püspökök is küldenek koszorút. — A papok, nekem?! No már ezt nem ér­demelte a famíliám, mert tudod. ... Hiába. Ahol pap emel szót, Ott az igazság megfeszíttetik, Az igazság szörnyethal ott. A pap Minden szavára Egy ördög áll elé. — Már pedig ez igy van. Aztán a Petőfi Társaság is. — Hát ezek kicsodák ? Az ördög hallott róluk. Azt tudom, hogy én sohsem tartoztam közibük. De hát a nép nem küldött? A nép, amelynek megjövendöltem: Ne féljetek, szegény jó emberek, Jön rátok is még boldogabb idő. Ha mult s jelen nem a tiétek is Tiétek lesz a végtelen jövő. — Bizony azokat ilyen uri ünnepségre nem hivják. De itt az én császárkabátom, menjen el benne, bátyám. Illik, hogy a famíliája te­metésén, ha szellemben nem is, de Ferenc József-kabátban ott legyen. — Mikor kezdődik az a cerimónia? — Abban a percben, amelyikben a főher­ceg képviselője megérkezik. Püff! — Sándor bátyám olyat ütött a fo­kossal az asztalra, hogy én — fölébredtem. , A nyakszirtmerevedán ellen­­ harcol az orvostudomány. Berlinből most azt je­lentik, hogy Flexner, a Rockefeller-intézet igazgatója, megtalálta a nyakszirtmereve­dés szérumát. Mint maga közli, a szere­lmit a bőr alá kell fecskendezni, bizto­san hat. — A honvédelmi miniszter úr éa a méreg. Hazai Samu honvédelmi miniszter úr megint mérget vehet rá, hogy a katonaságnál nincs bruta­litás, csak fegyelem, hogy a tettleges inzultus, a kutyának sem való bánásmód csak a kaszárnyák rémmeséi közé tartozik. De mielőtt bevenné a mérget a honvédelmi miniszter úr, olvassa el, tudja meg, hogy például Nagyváradon a magyar vezényszóval megáldott honvédhuszároknál hogyan megy az újonckiképzés. Iskolákat végzett, de önkéntességre nem jogosult Keresztes Kálmán nevű fiatalember vonult be egy év előtt a nagyváradi honvédhuszárokhoz. Jó családi, rokonsági össze­köttetései vannak, de hát most angyalbőrbe buj­tatott komisz katona, aki első évét rettenetes kín­szenvedések között töltötte és amikor belelépett a második évbe, nem birta tovább a kínzásokat, fegyvert fogott önmaga ellen. A kórházi ágyon panaszolja, hogy szolgálattevő őrmestere, Wolf József, bevonulása óta mindig kegyetlenül bánt vele. Alig mart el­hét, hogy kutyakorbáccsal meg ne verte volna, de erről mindeddig nem mert még rokonainak sem szólni; azt remélte, hogy majd csak megjavul helyzete. De nem javult, bár a századirodában is használták. Szabad óráiban ide rendelte be a századparancsnoka. Pénteken haj­nalban ott készült egyet-mást rendbehozni. A többi katona ilyenkor reggeli gyakorlatait végzi. Alig töltött Keresztes pár percet az irodában,midőn bero­hant Wolf és kutyakorbáccsal kergette ki a többi legé­nyek közé. Holott ha az irodai munkájával kora reggel el nem készül, azután már nincs az mód­jában. Ez utolsó eset keserítette el a szerencsét­len fiatalembert annyira, hogy szolgálati fegyve­réhez rohant hirtelen elhatározással, hogy véget vet életének. A fiú rosszul lőtt, a golyó a karját lőtte keresztül. Most a kórházban fekszik és ha fölépül, alkalmasint megint összetalálkozik Wolf őrmester úr kutyakorbácsával. Hát ne vegyen mérget a honvédelmi miniszter úr arra, hogy a­­ kaszárnyákban nincs brutalitás. — Kovaldékat terheli a felelősség! A Szövetség­ utcai munkástragédiák szín­helyén kisértetek járnak: kiégett szemű, összetört tagú, pörkölt testű páriák, akik az életüket kérik számon éjszakánkint Ko­valdéktól. A halottak nem tudnak pihenni a sírban, hazajárnak és kisértenek a bün­tető törvényszék folyosóján is, megzörgetik az ajtókat, belepislantanak az elintézetlen aktákba, megcibálják a paragrafusok fülét, hogy mi lesz hát, a mi életünkért nem fe­lel senki, a mi Kovaldunk szent és sérthe­tetlen ? A kísértetek addig sóhajtoztak a gyár, a törvényszék folyosóin, hogy végre mégis történik valami: tetemrehívás a Szövetség­ utcában a nyáron történt ben­zinrobbanás összesült áldozataiért, akik­nek halálakor még a leglustább közvéle­mény is fölháborodva toporzékolt, hogy ez már mégis disznóság, ezek a Kovaldék nem egyenként, hanem tömegszámra gyil­kolnak: meg kell büntetni őket. Akik is­merték az eljáró hatóságok erélyességét Kovaldékkal szemben, azok mosolyogtak. Ültek már Kovaldék máskor is, többet is, még­se görbült meg a hajuk szála. Paran­csolt már a hatóság Kovaldékra így is, úgy is, még­se fogadtak szót. Kovaldék be­folyásos emberek, akiknek lelkiismeretén nem foghat a munkásvér, akik keztyü­ben dolgoznak és akármihez érnek, a ke­zük tiszta marad. A sírból följáró kísérte­tek ezért nyögtek, nyugtalankodtak éjsza­kánként mindaddig, amíg fölvirradtunk arra a napra, amelyen hire száguld, hogy Kovaldék kezén munkásvért találtak, hogy Kovaldékat bűnösöknek mondják a törvény­szék hivatalos szakértői, akik legjobb meg­győződésük szerint vallják, hogy a Szö­vetség­ utcában „a Kováss-féle vegyészeti gyárban előfordult tüzesetet (robbanást) és az ezzel járó szerencsétlenséget nem az eldobott égő szivarka, hanem az elektro­mos vezetéktől tüzet fogott (fölrobbant) elfolyó benzin okoztaA szakértők ezt a véleményt nem hebehurgyán, hanem szemlék, vizsgálatok, megfigyelések alapján mondták ki a legnagyobb megfon­toltsággal, jelentvén egyúttal azt is, hogy annak a katasztrófának, amely a nyáron négy munkást megölt, egyenesen a Kowald­cég az okozója, a Kovald-cég bűnös köny­nyelműsége, vétkes gondatlansága, amikért ezt a céget a vádlottak padjára kell ül­tetni. A szakértői vélemény után nincs más hátra, mint Kovaldékat :leszámolásra, tetemre hívni. A sírból hazajáró kísértetek egyelőre pihenhetnek: talán akad para­grafus, amelyikbe még azok lába is meg­botolhatik, akik eddig biztos táncot lejtet­tek a büntető paragrafusok körül anélkül, hogy csak egyszer is letottyantak volna a vádlottak padjára egy kis pihenőre. — Árva vármegye árváiról írt cikkünknek az a részét, hogy Árvában a nép nem ismeri a ke­nyeret, az „Árvamegyei Hírlap” cáfolni igyekszik­ Azt mondja, hogy azért a nép ott is csak eszik kenyeret. Ezzel szemben tudósítónk kijelenti, hogy nevezett lap állítása legföljebb csak az alsó­kubini járás egy kis részére vonatkozik. A megye felső két járásában, a trsztenaiban és a námeszi tóiban bizony sajnos, nem ismerik a kenyeret. És ezt tudósítónk a saját tapasztalatai alapján állít­hatja. — Vihar a fővárosban. Szombaton délután négy óra tájban nagy sötétség borult a fővá­rosra. Beborult az ég, sötét felhők takarták el a menyboltot és a sötétség nyomában olyan vihar támadt, hogy az emberek ijedten me­nekültek az utcákról. Aztán villámlás és dör­gés következett és nagy eső járt a nyomá­ban.­­ Itt írjuk meg, hogy szombaton dél­előtt Hamburgban is nagy vihar­­volt, amely a kikötőben nagy károkat okozott, ötnegyed­óráig városszerte óriási sötétség volt, az utcá­kon is meg kellett gyújtani a lámpákat.­­ Tréfából öccsére fogta apja vadászfegy­verét Nagyszalontán Kovács József tíz éves fia. A fegyver hirtelen elsült és a lövedék a hét éves Lászlót találta, aki azonnal meghalt. József félel­mében elmenekült és még nem sikerült meg­találni.­­ A Szabadgondolkodás Magyarországi Egyesülete vasárnap Kassán, a Bacsányi-körben előadást rendez a természettudományos gondolko­zásról. Előadó dr. Fülöp Zsigmond. IB

Next