Népszava, 1912. május (40. évfolyam, 104–128. sz.)
1912-05-01 / 104. szám
2 BELFÖLD Kétkulacsos csuhások: Csernoch vagy Huszár Károly. A főrendiház hétfői ülésén egy főcsuhás — Csernoch János kalocsai érsek — hihetetlen komisz módon uszított és izgatott az általános választójog ellen. Igen jellemző, hogy a katolikus egyháznak egyik főpapja akar az ezerholdasok házában érdemeket szerezni azzal, hogy a népnek joggal való felruházása ellen izgató beszédet mond. Mutatja ez azt, hogy ezek a nagypapok, akik egyébként olyan gyakran szoktak hivatkozni a krisztusi evangélium szociális és demokratikus jellegére, egészen megszűntek keresztények lenni és tisztára parasztot nyúzó és kizsákmányoló nagybirtokosok. Tudják, hogy a demokratikus választójog többek között a falusi nép igényeit is meg fogja növelni és fegyver is lesz arra, hogy ezeket az igényeket kielégítsék, tudják, hogy hatásos napszámok rendszere a papi birtokokon is meg fog szűnni, ha egyszer a" nép öntudathoz és hatalomhoz jut. Ezért, mert a zsebüket féltik, nem akarják joghoz juttatni a népet, amely pedig túlnyomó számban nem szabadgondolkodókból, nem zsidókból, nem is forradalmárokból, hanem istenfélő és misére is járó parasztokból áll. A katolikus főpapok nem a velük egy hiten levő parasztsággal és munkásokkal érzik magukat érdekközösségben, hanem az összes nagybirtokosokkal és nagytőkésekkel, akármilyen vallásúak legyenek is azok. A pénz vallásában, a zsebük imádatában összetalálkoznak és ez az igazi vallásuk. A katolikus egyházban a legnagyobb fegyelem uralkodik. A püspökök nemcsak vallási erkölcsi dolgokban parancsolnak a híveiknek, hanem társadalmi és politikai kérdésekben is. A klerikális pártok mindenütt az egyház ellenőrzése alatt állanak: a klerikális pártok csak olyan politikát csinálhatnak, aminőt a püspökök megengednek. A püspöki kar egyik vezérembere szemérmetlenül izgat a főrendiházban a nép joga ellen, ugyanakkor egy csomó klerikális politikus—Huszár Károly, Baránszky Gyula és mások — Pápán az általános, titkos választójog mellett gyűléseznek. A nép előtt a demokrácia híveinek mondják magukat, ahol pedig hatalmuk van, ott az ezerholdasok szekerét tolják. Annyi bizonyos, hogy vagy a választójog ellen izgató klerikális érsek, vagy a választójog mellett agitáló klerikális politikus űz politikai szédelgést. Jó volna, ha ezt a dolgot egymás között tisztáznák a jámbor urak. ooo Az élelmiszerussorások munkában. A Gazdaszövetség szerdán este közgyűlést tartott, amelyen Darányi Ignác, a grófok öreg cselédje és az élelmiszeruzsorások pártfogója hosszabb beszédet mondott. Az 1917-ben lejáró vámszerződésekről szólott és arra buzdította az agráriusokat, hogy már most indítsanak mozgalmat a jelenleg érvényes uzsoravámok fentartására. Természetes dolog, hogy az élelmiszeruzsorások társasága lelkesen fogadta ezt a fogyasztók kizsákmányolására alkalmas tervet, amelynek megvalósítása azonban, reméljük, hogy az új népparlament ellenállásán hajótörést fog szenvedni. A cemtusos választójog, a nyílt szavazás mocsara tárul elénk a következő két bűnpörből, amilyen majdnem minden választás után keletkezhetnék. Mert nemcsak Ignécen, hanem csaknem az egész országban megfizetik a szavazatokat, ha a terror és presszió nem elég erős. És ezt a rendszert akarják tovább is föntartani a magyarság és intelligencia uralmának védői. Ezt a rendszert, amely mellett választók és választottak megérdemelnék a börtönt a törvény értelmében. Hogy csak néha sújt le az igazság és akkor is inkább csak a megvásároltakra, de nem a választókra, az természetes. A két jellemző magyar eset a következő: A beregszászi törvényszék előtt kilencvenöt igenéci lakos ült a vádlottak padján, mert a legutóbbi képviselőválasztáskor pénzt fogadtak el szavazataikért. A vádlottak legnagyobb része beismerésben volt. Azzal védekeztek, hogy ők a képviselőválasztások alkalmával mindig fogadtak el pénzt és ez a lakosságnak annyira általános szokásává vált, hogy nem is gondolhattak arra, hogy ezzel büntetendő cselekményt követnek el. Egy hetvenhét éves ember kijelentette, hogy ő mindkét jelölttől fogadott el pénzt, mert a választás idején drága volt a napszám. A bíróság Koszura György és Pánykó Mihály főkorteseket egy-egy hónapi fogházra és negyven koronára, negyven választót nyolc-nyolc napi fogházra és negyven koronára, negyvenhárom vádlottat nyolc-nyolc napi fogházra és húsz koronára ítélt. Tíz vádlottat fölmentettek. A keceli Választókerület munkapártjának Szabady Ferenc esperes-plébános volt a pénztárosa. Pótválasztásra került a sor Pozsgay Miklós függetlenségi és Ereky Pál munkapárti között. A választás estéjén a kormánypárt már rosszul állt, miért is Szabady plébános bement a katolikus iparoskör udvarára és az ott összegyülekezett választókat fölhívta, hogy szavazzanak Erekyre, minden választónak negyven koronát fizet. Ereky megbukott, Szabadyt pedig följelentették. A tárgyaláson azzal védekezett, hogy fuvar- és ellátási költség fejében ajánlotta föl a negyven koronákat és hogy a följelentő Barabás András nem is szavazó polgár. A törvényszék a polgárok választójoga ellen elkövetett vétség miatt háromszáz koronára ítélte a plébánost. A Tábla jóváhagyta ezt az ítéletet, a Kúria azonban megsemmisítette az alsó bíróságok ítéletét és új tárgyalásra utasította a törvényszéket, mert az ítéletekben nincsenek megnevezve azok a választópolgárok, akiket a plébános meg akart vesztegetni. A harci szellem élesztéséről a hadseregben ír cikket egy névtelen kapitány a bécsi „Militar-Zeitungéban. Katona létére intelligens ember lehet ez a cikkíró: a harci szellem ébresztése első alapfeltételének azt tartja, hogy a népek elégedettek legyenek az államukkal (Zufriedenheit der Völker im Staate), azaz okuk legyen szeretni a hazájukat s elégedettségük alapja a jogegyenlőség s egyenlő elbánás legyen, aminek szempontjából bizonyos fokig nacionalizálni is kellene a hadsereget. A jogegyenlőségről a szó nemzeti értelmében van csak szó: nem szabad előjogokban részesíteni egyik nyelvet sem s a legénység anyanyelvét respektálni kell, a kommandószókat kivéve azon kell beszélni vele s ez is eszköz lenne a cikkíró eszményének elérésére: „elégedett állampolgárok s olyan hadsereg, amely minden nép előtt otthonosnak tetszik." (Zufriedene Staatsbürger, eine allen Völkern als wahre Heimat vorkommende Armee.) Még a nemzeti harcok idején is, amikor a magyar szolgálati nyelvet használták ki fegyverül a választói reform ellen, még akkor sem felejtettük el soha hangsúlyozni. A hadseregnek sok a baja, a legfobbik baj az, hogy van. Nagy baja az is, hogy nem demokrata, mint például a svájci, hanem állatnak való dresszurán alapul. Sőt több Ványok romjai alól oly időkből, amidőn Európa mai kultur-középpontjai helyén még barlangot lakott a kelta és alig pirított nyershúst evett az ősgermán, Délamerika bozótjaiban pompás palotákra, óriás kő épületekre, alig megfejtett képirásokra akadtak a kóbor vadászok és lassan kitűnt, hogy a ma félművelt fehérek- és műveletlen indiánok-lakta területen Amerika fölfedezése előtt az európainál tökéletesebb társadalom élt, buján virágzott, nagyot teremtett és csak azért halt meg, mert kultúrája gyöngéd virágját páncélos európai barbárok sarka beletaposta a földbe. Virágok lesznek, virágok vesznek. Kultúrák tenyésznek, pusztulnak, akár a tiszavirág. Az embert, ha végiggondolja fajtája kultúrtörténetét, elfogja a melankólia, mennél többet debít föl a kultúrtörténetből az emberi ész, annál jobban érzi az ember a mulandóság hangulatát, azt a szomorúságot, amely mételyezi az akaraterőt, lankasztja a tennivágyást és beleoltja az emberbe annak a gondolatnak a mérgét, hogy minden elmúlik, minden hiába, nem dolgozhatunk a jövőnek, mert jövő nincs, mert minden azért születik, hogy meghaljon. Asur-Nazirpal palotája fölött, a Tigris és Eufrátesz mentének hajdani nagysága fölött kavicsos, terméketlen a pusztaság; ami ős-Egyiptomban kultúra volt, az ma csak múzeumi érdekesség s az akkori világ urának, cézárjának, Napóleonjának, II. Ramesszu-en-Miamum-en-Hotepnek, akinek nevét a semmitmondó Ramzeszre szoktuk röviditni, a nap és a Nílus fiának a száraz múmiáját elkönyvelik a kairó-gizehi múzeumban a többi furcsaság közé; a mexikói, chilei TLARCOM Tüz csiholója. Csak akkor születtek nagy dolgok, Ha bátrak voltak, akik mertek , ha százszor tudtak bátrak lenni, Százszor bátrak és viharvertek. Az első emberi bátorság Áldassék: a Tüz csiholója, Aki az ismeretlen lángra Úgy nézett, mint jogos adóra. Mint egy Isten, hóban vacogva Fogadta szent munkája bérét: Még ma is minden bátor ember Csörgedezteti az ő vérét. Ez a világ nem testálódott Tegnaphoz huzó, rongy pulyáknak: Legkülömb ember, aki bátor S csak egy külömb van, aki bátrabb S aki mást akar, mint mi most ven, Kényes bőrét gyáván nem óvja: Mint ős ősére ütött Isten, A fölséges Tűz csiholója. Ady Endre. DOC NÉPSZAVA 1012 május 1. Kuiturák lesznek — Kuiturák vesznek. Az emberiség kultúrájának története folyton messzibbre és messzibbre nyúlik vissza, amióta a történelemkutatók szemhatára nő és a kutatás módszerei, eszközei szaporodnak. Alig száz éve még azt tanították az iskolákban, hogy a görögökkel meg a zsidókkal kezdődött az emberi kultúra. Lassanként kiderült, hogy a zsidók a babilóniaiaknak meg a föníciaiaknak tanítványai, hogy kulturájuk egyiptomi-babilon hatáskeverék, hogy vallásuk sem eredeti, hogy egész gondolatviláguk más, az övékénél ősibb kulturák gondolatvilágának torzított mása. A görögök híres teremtőerejének, kultúraépítő képességének legendája is foszladozóban van, amióta kiderült, hogy a görög bölcselők, fizikusok, „fölfedezők" Egyiptomba jártak iskolába, sőt a görög építészet alapmotívumai is egyiptomiak. A latin kultura őse: az etruszk, amely göröggel keveredött. Azok a kulturák, amelyekről eredetiséget tételeztünk föl, mind más kulturák sarjadékai. Egyiptom hatezredéves műveltsége és Babilónia, Asszíria hét-nyolcezer évre is visszavezethető civilizációja sem ős nélkül való, eltemetett kultúrák nyomait fedezik föl Közép-Afrika legbarbárabb vidékein ; az ausztráliai szigeteken egy polinéz ős civilizáció maradványaiból következtetnek arra, hogy itt valaha, tíz-húszezer évek előtte pompás magasságokra szökellt az emberi elme. Ázsia siivatagjain homok lepte városokra akadnak a kutatók és írásokat kaparnak elő palotamaradá I