Népszava, 1912. július (40. évfolyam, 155–180. sz.)

1912-07-02 / 155. szám

AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre 24.— kor. I negyed évre kor. fél évre 12.— kor.­­ egy hóra 2.— kor. A „SZOCIALIZMU­S"-sal együtt havonta 40 fillérrel több EGYES SZÁM ÁRA 8 FILLÉR. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VI., CONTI-UTCA 4. (Telefon-szám 54—94.) KIADÓHIVATAL: VIII., CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon-számok 82—61 és 130—21.) A néptanítók, millió és millió proletárgyermek egyedüli oktatói, megint Budapestre jöttek, sok ezren jöttek ide . . . kenyérért könyörögni, tisztességes megélhetést követelni. Mert a magyar néptanítók — az uralmon levő „történelmi osztályok" nagy szégyenére és gyalázatára — még mindig éheznek, még mindig nyomorognak, még mindig az or­szág páriái, örökös nélkülözésre ítélt, örökké hitegetett, örökké színes frázisokkal és szappanbuborék-értékű ígéretekkel tar­tott és örökké kijátszott, megcsalt rab­szolgái. Az embernek ökölbe szorul a keze az elkeseredéstől, a dühtől. Hát a dolgozó emberek gyermekeit mindig csak éhező, elnyomott páriákkal akarja taníttatni az uralkodó osztály ? Miért van ez így­? Miért maradjon ez így ? .. . És magától kínálko­zik a felelet: a nyomorgó néptanító maga is elmarad a kultúrától, tehát nem lehet birtokosa a kultura új vívmányainak és igy azokat nem adhatja át a népnek; a nyomorgó néptanítót a keserves ke­nyérgondok lenyűgözik, a kétségbeesés véres árnyékai körülfogják, lelkének rugalmasságától, munkabírásának java­részétől megfosztják, ugy, hogy még a meglévő tudását sem bírja átadni a nép­nek ; a nyomorgó néptanítót a függés egyéb szálain kívül a szegénysége is bilincsekbe veri, a népbutító papnak, a népnyúzó köz­igazgatási basáknak tehetetlen eszközévé fokozza le, úgy, hogy kénytelen azt taní­tani, amit a nép ellenségei ráparancsolnak és úgy tanítani, ahogy ők parancsolják. Ezért ítélték a „történelmi osztályok" a nép tanítóit a koldusénál is keservesebb nyomorúságra és a mindenes cselédnél szomorúbb, égbekiáltóbb szolgai függésre. Akik azt akarják, hogy a dolgozó nép tu­datlan, buta és leigázott maradjon, azok­nak szükségképpen akarniok kell azt is, hogy a néptanító nyomorgó, koldus és függő szolga legyen. Akik olcsó, igénytelen ember­barmokat akarnak maguknak ne­velni, azok nem szolgáltathatják ki a pro­letárgyermekeket anyagilag független — tehát teljes munkabírással és kellő sza­badsággal dolgozó — tanítóknak. Ezt a nagy igazságot kezdik végre meg­érteni a néptanítók is. Már tudják, hogy a munkájukhoz méltó munkabért és erkölcsi függetlenséget a „történelmi osztályoktól hiába várják, azt csak a demokratikus alapon újjászervezett országtól — a dol­gozó néptől és­ a fölfelé törekvő polgár­ságtól — kaphatják meg, amelynek szük­sége van az ő munkájukra, de nem a papoktól, akiknek népbutitásra van szük­ségük és nem az olcsó napszámért — te­hát igénytelen, műveletlen munkásért — rajongó reakciós nagybirtokosoktól. Ezért a tanítók nagy része az általános, egyenlő, titkos választójog harcos táborá­hoz csatlakozott és becsületesen kiveszi részét a demokráciáért folyó küzdelemből. Azt is tudja már a tanítóság, hogy nem az alázatos kérelmezés útján kell haladnia, amelyen félszázadig tárt, hanem joga van követelni és tudja, hogy a követeléseknek csak az erő adhat súlyt, tehát erőt gyűjt azzal, hogy szervezkedik és azzal, hogy a demokratikus elemekkel szövetkezik nagy politikai átalakító munkára. A hatás már mutatkozik. Ed­dig ha­szontalan frázisokkal, hazug ígére­tekkel traktálták a tanítóságot, most brutális üldözéssel a­­arják meg­félemlíteni. A tanítóság büszke le­het erre a sikerre: az éretlen gye­reket lehet szép szóval, ígérettel bolondí­tani, az erős férfinak meg kell adni a jus­sát, vagy... le kell tiporni. A tanítóságot le akarják tiporni, tehát már erős férfiú­nak nézik és majd ha bebizonyul, hogy nem lehet letiporni, meg fogják neki adni a jussát, mert muszáj lesz megadni. ... A tanítók megint itt vannak. Július 2., 3. és 4. napján megtartják az egyete­mes tanító gyűlést, a hetediket 1848 óta, amelyen a fizetéskérdés fog dominálni. Ezen a gyűlésen elvben az ország összes tanítói — államiak, községiek, felekezetiek — részt vehetnek, de alig fog részt venni harmadfélezer, mert a nagy többség nem bízik a vezetőségben, amely bankalapítás­sal foglalkozó, hajlékony derekú üzletem­berekből áll és mert a vezetőség igen ma­gas résztvételi díjjal kizárta a legszegényeb­beket, tehát a legelégedetlenebbeket, a „leg­veszedelmesebb"-eket. Így akar a vezetőség egy „lojális" gyűlést biztosítani és fölfelé érdemeket szerezni. Július 3-ára az Állami Tanítók Országos Egyesülete is hívott össze közgyűlést. Ennek az — alapszabályokkal bíró — egyesület­nek a közgyűlését a közoktatásügyi mi­niszter az utolsó órában betiltotta, mert ez radikális egyesület és április 3-án radiká­lis vezetőséget választott. Ennek az egyesü­letnek az állásfoglalásától reszketett gróf Zichy János, tehát elnémította az egyesü­letet, sőt a radikális vezetőség megválasz­tását is — hamis ürüggyel — megsemmi­sítette, a megbukott régi, alázatos cseléde­ket a vezetőségbe jogtalanul visszahelyezte. Ennek a brutális jogtiprásnak a jegyé­ben indul meg az egyetemes gyűlés. Ehhez járul még, hogy éppen most, pár héttel a százmilliókat megemésztő véderőreform törvénytelen keresztülerőszakolása után és egy nappal a nyomorgó tanítók gyűlése előtt a hadügyminiszter újabb­ százmilliós követelésekkel áll elő. Ehhez járul továbbá az is, hogy éppen most adott ki a miniszter rendeletet, amely szerint a pol­gári iskolai felekezeti tanítók és tanítónők­fizetését az állam kiegészíti, illetőleg az állami tanítókéval egyenlővé teszi. De miért­? Azért, mert a felekezeti polgári is­kolák tanítónői többnyire apácák és így most apácák fognak az államtól évi 2000— 3000 koronát kapni, sőt többet is, de a csa­ládfentartó felekezeti néptanítók éhezhetnek tovább is. Ilyen szemtelen provokálások után a most következő napokon valószínűleg kárba fog veszni a stréberkedő „tanítóvezérek" minden lojális igyekezete és a néptanítók méltó választ fognak adni a kormánynak Azonkívül pedig a néptanítóknak egyre nagyobb tömegei fognak tisztába jönni az­zal, hogy az ő helyük a demokrácia tábo­rában van. Lapunk mai száma 16 oldal. A belga munkásság h­arci készülődése. Vasárnap ült össze Brüsszelben a belga munkáspárt rendkívüli kongresszusa, hogy megállapítsa az egyenlő politikai jogok ki­vívására vezető harci eszközöket és mó­dokat. Lázas tevékenység előzte meg a kongresszus munkáját. A különböző mun­kásszervezetek 1500 képviselőt küldöttek erre a kongresszusra, amely a legfontosabb a belga munkáspárt történetében, úgy a résztvevők számára, mint napirendjére nézve. A pártvezetőség elhatározta, hogy úgy a szakszervezeteket, mint azokat szakmai szövetségeket, amelyek eddig nem tartoztak a párthoz, szintén meghívja a kongresszusra. A brüsszeli Népház azonban csak 1500 résztvevőt tud befogadni és így ennek arányában kellett a küldöttek szá­mát is korlátozni. Vandervelde elvtárs tette meg jelentését az általános politikai helyzetről. Június 2-ika óta, amikor a plurális szavazójoggal űzött gazságok általános sztrájkba kész­tették a Vallon tartománybeli munkásokat, a pártban szakadatlanul az általános sztrájk kérdésével foglalkoznak. A francia mun­kásság körében különösen nagy a harci kedv, a feszült várakozás és a küzdelem megkezdésére való hajlam, ami a kon­gresszuson temperamentumos vitákat ered­ményezett. Rövid húsz év óta ez a harmadik álta­lános sztrájk, amelyben a belga munkás­ság politikai jogainak kivívásáért száll harcba. Az első általános sztrájk, amely 1893-ban volt, elsöpörte a cenzusos szavazó­jogot. A második általános sztrájk 1902-ben elbukott. A harmadik általános sztrájkból azonban a munkásság teljes diadallal akar kikerülni és ilyen értelemben ké­szíti elő küzdelmét. A kongresszuson lefolyt viták, a nagy szövetségek, a szak­szervezeti központok, a szakszervezeti ta­nács, valamint a pártvezetőség határozatai arra irányulnak, hogy az általános sztrájd

Next