Népszava, 1912. augusztus (40. évfolyam, 181–206. sz.)

1912-08-01 / 181. szám

1912 augusztus 3. NfipgaAVA 3 — Kordonnal vagy anélkül? — Ha kell, kordonnal. A költségvetés készen lévén, a Házat elnapoljuk, hogy újra összeül­hessen a delegáció az 1913-ik évi közös költ­ségvetés letárgyalására. — És a választójoggal mi lesz­­? — Lehet, hogy tavaszra marad, lehet, hogy letárgyaljuk azt is az 1913-as költségvetéssel együtt. Annyit mondhatok, hogy a munkapárt teljes egységében minél előbb tető alá kívánja hozni azt a választójogot, amelyet ő lát jónak, mert erre eggyel több oka van, mint a­mennyit az ellenzék gondol. Meg akarja óvni a magyar faj szupremáciáját mindenkivel szemben, a nemzetiségeknek esetleg nyújtandó kedvezmények nélkül. Nem tudjuk, ki ez a munkapárti, de a nyilatkozata olyan szemtelen, hogy alig­hanem vagy csakis Farkas Pali lehet. Itt tudniillik arról van szó, hogy a békét ki­revolverezzék. Tárgyalni fogják a választó­jogot — amilyent ők jónak látnak —, ha addig a béke létrejön, egyébként pedig nem tárgyalják . . . Nem így lesz az, ifjúr! Ősszel egy kicsit úgy meg fogtok lapulni, hogy a diktáláshoz lesz legkevesebb ked­vetek. Nem humanitás, hanem hitvány hazugság, amit a kormány az öreg tartalékosok ügyében csinált. Ezt írtuk tegnap és van elég okunk arra, hogy ezt ma is megismételjük. A hon­véd központi ruhatárban fegyvergyakorlatu­kat töltő tartalékosok panaszán kívül még száz másik ok van arra, hogy a kormány hírhedt tartalékos­ rendeletét mindennek tart­suk, csak humánus intézkedésnek nem. Igaz­ságos fölszólalásunk nyomában mégis föl­szisszen az egyik kormányfélhivatalos és arról adajgat, hogy miért nem fordultunk infor­mációért „illetékes" helyre, mielőtt a tartalé­kosok panaszát leközöltük. Nem mondja meg, hogy melyik az az illetékes hely, de leközli tőle a következőket: E hó 24-én kapták meg a hadkiegészítő pa­rancsnokságok azt a miniszteri rendeletet, amely szerint az utolsó évfolyamukat szolgáló tartalékosok közül csak azok hívandók be fegyvergyakorlatra, akik a közösöknél szol­gálva három, illetve a honvédeknél négy fegy­vergyakorlaton vettek részt. Csak termé­szetes, hogy ebben a kedvezményben nem részesülnek azok, akik korábbi fegy­vergyakorlataik közül egyet vagy kettőt így járt-kelt vele az ábránd sötét útjain; a nő lelkében mindent fölgyújtott, amihez csak hozzáfért, de csak figyelte szavait, álmodozó mosollyal szemében, mint egy vak, nem lá­tott és nem hitt neki. Egyszer a nő így szólt hozzá: — "Néha belátom, hogy mindaz, amiről te beszélsz, lehetséges. De azt hiszem, hogy ez azért van, mert szeretlek! Mindent megértek, de nincs hitem, nem hihetek! És ha te el­megy, minden eltűnik, ami veled kapcsolat­ban van. Ez a dráma mintegy két esztendeig tartott, amíg a leány összetörődött és megbetegedett. A férfi abbahagyta a munkáját, a pártszerve­zetben való tevékenységéről lemondott, adós­ságot csinált, kerülte az elvtársakkal való találkozást és állandóan a leány lakása köze­lében járt föl s alá vagy a beteg ágyánál ült. Látta, hogy elhamvad, mint a gyertya és napról-napra átlátszóbb, miközben a beteges láz a szemében egyre fényesebben lobogott. — Beszélj nekem az életről, a jövőről — kérte a nő. A férfi azonban a jelenről beszélt és szán­dékosan sorolta el mindazt, ami az embere­ket tönkreteszi és ami ellen ő egész életén át harcolni fog. Elsősorban arról beszélt, amit mint hasznavehetetlent, hitványát ki kellene lódítani az emberek életéből. A nő csöndben hallgatta meg. De ha a fáj­dalma nagyon heves volt, a szóáradatát meg­fékezte, amennyiben megérintette a kezét és esdeklő pillantást vetett rája. — Meg kell.. . halnom­? — kérdezte egy­szer, több nappal azután, hogy az orvos azt mondta a férfinek, a nő rohamos sorvadásban szenved és helyzete reménytelen. A férfi lehorgasztotta a fejét, nem válaszolt semmit, elhalasztottak. E rendelet alapján a had­kiegészítő parancsnokságok most állítják össze azoknak a névsorát, akik az első három, illetve négy fegyvergyakorlati kötelezettsé­geiknek eleget téve, ez utolsó alól fölmentést élveznek. Azok, akik ebbe a kontingensbe tartoznak s esetleg már korábban kaptak volna behívót az augusztusi gyakorlatokra, most utólag értesítést fognak kapni arról, hogy nem kell bevonulniok. Amennyiben pedig ez az értesítés egyeseknek már nem volna idejében kézbesíthető, úgy azok be­vonulásuk után közvetlenül a csapattesttől küldetnek majd haza. Hát, megálljunk csak egy kicsit. Megálljunk csak, mert ugyebár, a rendelet megjelenése alkalmával az egyik félhivatalos kőnyomatos roppant verte a dobot, hogy a 11. és 12. év­folyamot szolgáló tartaléknak elengedik a fegyvergyakorlatát. Elengedik és ennyi meg ennyi munkanappal ajándékozzák meg a családos, öreg katonákat . . . Végre­hajtásra kerülvén azonban a rendelet, kénytelen bevallani az „illetékes" hely, hogy csak a három, illetve négy fegyvergyakor­latot már leszolgált tartalékosokról van szó, de nem azokról a 11. és 12. évfolyamot szol­gálókról, akiknek valami okon: betegség, családi bajok, külföldön tartózkodás ésa többi miatt elhalasztották a fegyvergyakorlatát. Vagyis a hadkiegészítő és honvédkiegészítő parancsnokságok — a kormány rendele­tére — egyenként büntetik meg azokat az öreg katonákat, akik egyszer vagy kétszer „élvezték" a gyakorlat elhalasztásában meg­nyilvánult méltányosságot. Ami annak idején méltánylandó dolog volt, az most nem az és most könyörtelenül behajtják azokat a fegy­vergy­akorlatokat, amelyeket pedig annak idején maga az ezred vagy kiegészítő engedett el. Nincs pardont Mars a fegyver alá, mert a kormány — humánus... A kormány humánus, a kutyafáját, pedig a kormány csak egy na­gyon szép összeget akart megtakarítani. Mond­juk, hogy 70.000 tartalékosnak csakugyan el­engedik a fegyvergyakorlatát. Ez a 70.000 ember, ha bevonult volna, naponként — zsold, élelmezés — 70 ezer, 35 nap alatt pe­dig 2.450.000 koronájába került volna a kor­mánynak, vagyis ennyibe került volna ne­künk : az adófilléreket fizetőknek. Nagyon minimálisan számítottunk: egy koronát na­ponként és fejenként. Ámde, ha ideszámíta­! És amikor a kezét a nő feléje nyújtotta, az megcsókolta forró ajakkal és igy szólt: — Bocsáss meg, én hibáztam. Én tévedtem és neked gyötrelmet okoztam. Látom már, mivel az élet vége felé járok, hogy az én hi­tem csak a megfoghatatlantól való félelem volt, hogy őszinte óhajom és a te fáradozásod ellenére sem tudtam leküzdeni. A meztelen félelem volt az csupán, de benne volt a vé­remben, azzal együtt jöttem a világra. Az én gondoskodásom önálló volt vagy a tiedhez hasonló, de a szívem idegen maradt tőle. Látom tehát, igazad van, de a szivem nem adhatott igazat neked. Néhány nap múlva meghalt a nő és a 27 éves férfi, az ő halálküzdelmének tartama alatt megőszült. Nemsokára feleségül vette a leány egyetlen barátnőjét, az ő egyik tanítványát. Most a temetőbe mennek b­e hozzá. Minden vasár­nap kimennek, hogy virágot tegyenek a sír­jára. A férfi nem hisz a győzelmében és szentül meg van győződve, hogy a nő, amikor neki igazat adott, szándékosan mondott valótlant, csak azért, hogy őt megvigasztalja. A felesé­gének is ez a véleménye és mind a ketten szeretettel ápolják a halott emlékét. Az ő szomorú sorsa föltüzelte őket, hogy meg­bosszulják és közös munkájuknak fáradhatat­lanságot és különös, szép karaktert köl­csönzött. Az eleven, ünnepiesen tarka emberáradat hullámzott a napsugárban, vidám moraj kö­vette őket, a gyermekek lármáztak és nevet­tek. Nem volt mindenki jókedvű, bizonyára sok szív van telítve sötét szomorúsággal, sok fejet kínoznak ellentmondások. De azért vala­mennyien a szabadság felé mennek ! És mennél többen sorakoznak, annál gyor­sabban jutunk a célhoz! nak még az altisztek­ magasabb zsold­ját, az átvonuló szállást és élelmezési különbözeteket, a vasúti szállítási költségeket, a gyakorlati pótdíjakat és a helyőrségi külön szállási illetéket, hát bátran elmondhatjuk, hogy 3 millió koronánál többet takarít meg a kormány. Ne gondolja azonban senki, hogy ezt a pénzt valami okos dologra fogja köl­teni ; ezt a pénzt a militarizmus molochjának gyűjti, mert az most rengeteg összeget foo£ fölfalni. A kormány azonban mégis humánus és a kormány lapjai mégis hazudnak, mert azt hiszik, hogy senki sem vigyáz a kör­mükre ... A munkapárt reménykedik. Tisza bandája úgy látszik reménykedik abban, hogy meg kihúzza a legközelebbi választásokig és hogy ezek a választások még a jelenlegi választói rendszer falapján fognak megtörténni. Eg­y kőnyomatos jelentése szerint ugyanis Szabad­kán most állították össze a jövő évi választók névjegyzékét és a központi választmány, mely­nek Biró Károly dr. polgármester az el­nöke, tagjai pedig egytől-egyig munkapár­tiak, minden elképzelhető mód felhasználásá­val fosztja meg a függetlenségi választópolgá­rokat választói jogosultságuktól. Azokat a vá­lasztókat, akik nem adócenzus, hanem ok­levelük alapján voltak fölvéve a választók név­jegyzékébe, most kihagyják, azon a cuniin, hogy az év bizonyos szakában időközönként ideiglenesen távol vannak a városból. Egy ilyen oklevéllel bíró választót kihagytak azért, mert állítólag egy pestmegyei községben van állandó lakása, holott az illető "a megnevezett községben soha meg sem fordult, állandó la­kása mindig Szabadkán, a központi választ­mány jegyzőjének tőszomszédságában volt és személyesen jelentkezett a központi választ­mánynál a névjegyzékből történt kihagyás el­leni fölszólamlás végett. Ugyanő választó fivé­rével, aki szintén oklevél alapján volt föl­véve, az a furcsa eset történt meg, hogy ro­konai látogatására néhány hétre Győrbe uta­zott és bár rendes lakása Szabadkán van, az­zal az indokolással, hogy állandó lakása Győ­rött van, kihagyták a névjegyzékből. A le­hagyott választók most a Kúriánál keresnek orvoslást. Ezek az erőlködések választási előkészüle­tek. Azaz kifejezői annak a hiú reménység­nek, hogy a munkapárt a mai módszerrel újra összevásároltathatja s erőszakkal össze­szerezheti a többséget. Azt hisszük, hogy amilyen hiábavaló ez a bizakodás, olyan fölösleges ezekkel a hiábavaló törvénytelen­ségekkel a munkapártnak az eddiginél is job­ban kompromittálnia önmagát. A vigasztaló rá nézve csak az, hogy ilyen apró disznósá­gokkal az eddiginél jobban már nem sülheti a homlokára a szégyenbélyeget. A kedélyek izgatottsága Újvidéken mestersé­ges úton fokoztatik. Így állapítja meg legalább az újvidéki rendőrkapitány, aki a politikai helyzet és a munkássajtó tárgyában július 28-ára bejelen­tett népgyűlést a következő indokolással til­totta be: Újvidéken hasonló tárgyú népgyűlésen országos hírű szónokok, nagy részvétel mellett fejtegették már e folyó év nyarán a jelenlegi politikai hely­zetet, miért is nem tartom megengedhetőnek, hogy a kedélyek izgatottsága állandóan mestersé­ges úton fokoztassék s ezért nem vehettem tudo­másul a népgyűlés megtartását. Újvidéken junius 2-án volt a bejelentett tárgy­hoz félig-meddig hasonló tárgyban népgyűlés. A főkapitány úr a június 2-iki gyűlés után majdnem két hónapra sem akart gyűlést engedélyezni azon a címen, hogy már a nyáron volt egy népgyűlés. Vajjon meddig tart az újvidéki főkapitány szerint az az időszak, amely alatt a gyüle­kezeti jog föl van függesztve azon a címen, hogy előzőleg igénybe vették már egyszer? Mióta ürügye az egyik gyűlés betiltásának, hogy egy másik gyűlésen országos hirü szónokok fejtegették a napirendet ? Miféle paragrafus en­gedi meg, hogy Újvidéken a munkásságot a gyü­lekezeti jog fölfüggesztésével büntesse a főkapi­tány azért a bűnért, hogy országos hirü szónoko­kat mert végighallgatni ? És ha azok a szónokok nem lettek volna országos hírűek, akkor szabad lenne Újvidéken most gyülekezni és „a kedélyek izgatottságát mesterségesen fokozni ?" Vagy pedig a kedélyek izgatottsága fokozásának, a fölháboro­dás keltésének jogát Újvidéken is a Tisza-batída csatlósai monopolizálják ?

Next