Népszava, 1912. október (40. évfolyam, 232–258. sz.)

1912-10-15 / 244. szám

244 szági munk­­ásság félelmetesen nagy erejéről és minden üldözés és elnyomatás dacára, ki­vívott gyönyörű eredményeiről tesz tanúsá­got. Annyim már meg sem mertek elmenni a hamisításiban, hogy teljesen ellenkezőjét állítsák mind­annak, ami az elmúlt év máso­dik felében tö­rtént. A munkásmozgalmak tör­ténetében nag­y jelentőségű volt ez a harcos félév, amelyre még a meghamisított hivata­los adatokon k­­eresztül is büszkeséggel és egy szebb jövőbe vivített bizalommal tekinthetünk vissza. Csodálatos leleményességgel hamisítanak és hazudnak a iskereskedelemügyi miniszté­riumban. Nincs egyetlen szám az egész kimu­tatásban, amely helyes és a valóságnak meg­felelő volna. Ezt talán ők maguk is tudják, de azért mégis csak hamisítanak. Bemutató­nak csak egy adatot ragadunk ki a sok közül, hogy mennyire megbízható ez a sztrájk­, vagy amint ők nevezik: „munkásviszály"a statisztika. Az általános adatok felsorolásnál például örömmel emlékeznek meg arról, hogy „a sztrájkok meglehetősen nyugodt mederben folytak le" és mindössze 45 rendőri és 8 csend­őri beavatkozásra volt szükség". Ellenben néhány sorral alább, az 572-ik oldalon már azt írja, hogy „a sütőmunkások elkeseredett ellenállásánál a rendőrség beavatkozására 523 esetben volt szükség". Melyik számnak higgjünk most már? Annak-e, hogy az egész országban csak negyvenötször lépett „erélye­sen" közbe a rendőrség vagy annak, hogy egyedül a budapesti sütőipari munkások mozgalmát a Boda kuvaszai ötszázhuszonhá­romszor zavarták meg jogtalanul a Spola­ricsék parancsára. És hazudik ez a kimutatás akkor is, midőn az 570-ik oldalon még azt mondja, hogy „a hatóságok előtt 29 alkalommal a viszályok folytán elkövetett kihágások és 6 ízben bün­tettek miatt ültek törvényt", de már az 572-ik oldalon azt állítja, hogy „a sütőmunkások részéről 60 kihágás fordilt elő s egyesek ellen a Vürtu'Miédjárás 25 esetben indíttatott meg". A­rtiétikus ur házszámai annyira buták, hogy csak önmegtagadással lehet velük ko­molyan foglalkozni. A kimutatás összegezé­sében ugyanis csak 6 büntető eljárás szerepel. Ilyen megbízható az adatok végig az egész kimutatásban. Kezdve a legelejétől, hogy „az 1911. év második felében a Magyar Szent Korona Országaiban — csak! — 145 munkás­viszály és pedig 135 sztrájk és 10 munkából való kizárás fordult elő". Ebben a tekintet­ben a kereskedelmi minisztérium szíves figyelmébe ajánljuk a Népszava múlt évi szá­mainak „Tőke és munka" rovatát, valamint a Szakszervezeti Értesítő julinei számát, ahonnan hamarosan meggyőződhetnének ar­ról, hogy sokat, nagyon sokat elsikkasztot­tak a kimutatásban sikeresen megvívott gaz­dasági harcainkból. A 135 állítólagos sztrájkból egy a közleke­dés és 134 az ipar körében keletkezett. A magyar munkásság kereseti viszonyaira jellemző a sztrájkstatisztikának az az adata, hogy az egyetlen közlekedési vállalat sztráj­koló munkásai az elmulasztott 196 munkanap alatt 400 korona bért veszítettek. Tehát na­ponként csak két korona jut egy-egy mun­kásra. Bár következetesen perfid módon megha­misították az ipari sztrájkok adatait, vég­eredményében azonban mégis csak kénytele­nek voltak elismerni, hogy az elmúlt év má­sodik felében előfordult „munkásviszályok" inkább a munkásságnak használtak, mint a munkáltatóknak. A szervezett munkásság tömör sorainak harci elszántságán megtört a kutyaszövetségek minden konoksága és erőszakossága. Az ipari sztrájkok — a hivatalos kimuta­tás szerint — 1048 ipartelepet érintettek és pedig 187 nagyipari és 861 kisipari telepet. Ezeken a telepeken a sztrájk kitörése előtt 21.979 férfi és 3170 nő, összesen tehát 25.149 munkás dolgozott, akiknek 56.1 százaléka, 14.107 munkás (12.319 férfi és 1788 nő) sztrájk­ba lépett, 16.5 százaléka, 1633 munkás pedig (1311 férfi és 322 nő) kénytelenségből (?) csat­lakozott a mozgalomhoz". Bizony kénytelen­ségből ! Csakhogy, kénytelenségből lépett sztrájkba az 56,1% is, mert már nem bírta tűrni tovább a rettenetes nyomorát és ki-­ zsákmányolását. Az 1911. év különösen emlékezetes lesz az építőmunkások között. Hivatalosan is elis­merik, hogy „a legelkeseredettebb munkás­harcok az építőiparnál fordultak elő. Ebben az iparágban ugyanis ezúttal 22 nagy sztrájk tört ki, amelyek 166 (93 nagyipari és 73 kis­ipari) telep 8100 munkását mozgósították, akik mellett 1160 munkás kénytelenségből (?) hagyta el a munkahelyét". Anélkül, hogy ezeknek a lehetetlenül kicsiny számadatok­nak cáfolatába bocsátkoznánk, kénytelenek vagyunk konstatálni, hogy csupán a sztráj­koló építőipari segédmunkások száma is jó­val meghaladta a nyolcezret. Ugyanígy ne­vetségesen kicsinyek a fa- és csontipari mun­­kások sztrájkmozgalmának adatai is. Sze­rintük a faiparban mindössze csak 24 sztrájkeset fordult elő 158 telepen, ahol 2180 munkás lépett föl követelésekkel és 155 mun­kás „kénytelenségből nem dolgozott". A vas-és fémiparban 20 sztrájk fordult elő, amely­ből 15 a gépiparra esett. A sztrájkoló mun­kások száma összesen 2747 volt. Teljes sztrájk, tudniillik olyan, amelyben az ipar­telepek valamennyi munkásai részt vettek, 62 esetben fordult elő, tehát az összes sztráj­kok 46,3%-a. A kimutatásba fölvett sztrájkok, az idő­tartamot tekintve, így oszlottak meg: Munkabér veszteséget a 134 ipari sztrájk­ban résztvett 16.740 sztrájkoló munkás után 337.007 munkanapra 1 millió 519.469 koronát mutat ki a statisztika. Ezt a szép, tekintélyes számot bizonyára a kutyaszövetség büróiban találták ki, mert a valóságban ott még nem tartunk, hogy az ipari munkások napi kere­setét átlag 4 korona 80 fillérrel lehetne szá­mítani. Egy-egy sztrájkoló különben átlag 21,4 munkanap alatt 96.5 koronát áldozott föl a munkásmozgalomra s e nagy áldozat fejé­ben — ez m­ind a hivatalos kimutatás ada­tai — a következőket sikerült elérnie: A 134 sztrájkesetben 63.339 követelő 337 kü­lönféle igényt támasztott. Ezek közül 155 esetben (46%) 17.933 munkás igényeit telje­sen, 47 esetben (13.9%) 13.492 munkás igé­nyeit pedig nagyrészben teljesítették. A visz­szautasított követelések száma csak 135 (40.1%) volt. A munkásság követelései közül teljesí­tették­: a bérfizetésre vonatkozókat 134 (39,8%) esetben, amely 23.648 sztrájkolónak volt a kívánsága ; a munkaidőre vonatkozókat 56 eset közül 37 esetben ; a bizalmiférfi-rendszert 20 eset közül 11 esetben ; a szervezetlen munkások elbocsátására vo­natkozókat 22 eset közül 8 esetben; a kollektív szerződést 16 eset közül 14 esetben ; végül 92 kisebb igényt 43 esetben. A hivatalos kimutatás apró kicsinyes gaz­ságait — amelyekkel sokat törődni nem ér­demes — azzal tetőzi be, hogy beáll a denun­ciálók közé és hihetetlen nagyképűséggel a leghatározottabban konstatálja, hogy a „munkásviszályokat felerészben, 66 sztrájk­esetben, hazai szakszervezetek idézték elő a mozgalmat, 4 esetben pedig a sztrájkon kí­vül álló személyek voltak a felhajtók." A hivatalos körök kitűnő értesültsége meglát­szik azokon az adatokon is, amelyeket a sztrájkolók pénzbeli támogatásáról közöl­nek. Azt írják, hogy „a sztrájkok folyamán 38 munkásviszályban hazai munkásegyletek pénzbeli támogatással is buzdították kitar­tásra a sztrájkolókat. A segélyezés mérve azonban csak 18 bérharcnál megközelítőleg kimutatható, ezeknél a sztrájkolók 292.085 korona segélyben részesültek." Még az a cso­dálatos, hogy ezt a 18 esetet nem általánosí­tották, mert akkor azt állapították volna meg, hogy a 134 sztrájkesetet a szakszerveze­tek 2 millió 160.619 koronával támogatták s igy még kiderülne talán az is, hogy a sztráj­koló munkásság elveszett munkadíjának teljes megtérítésén kívül még 641.150 korona kárpótlásban is részesült. Nagyszerű statisz­tikusok lehetnek odabenn a minisztérium­ban s főleg kitűnő információkat szállíthat­nak a kutyaszövetségek. Érdekes különben a statisztikának az a közlése is, hogy „az ellentétek kiélesedése következtében 390 sztrájkolót a munkaadók elbocsátottak, 1433 pedig a sztrájk befejezté­vel önként hagyta el a munkahelyét". A sztrájk ideje alatt idegenbe távozott munká­sokról s az ilyképpen munkások nélkül ma­radt munkáltatókról azonban már nem ké­szült statisztika. Pedig tudomásunk szerint ilyen esetek is fordultak elő az elmúlt év második felében, még­pedig rendkívül nagy számban. A kizárásokkal a kimutatás nagyon rövi­den végez. Szerinte csak 10 kizárás volt az elmúlt félévben és pedig 9 az ipar és­­ a raktárvállalatok körében.­­A kizárások 447 kisipari és 152 nagyipari telepen „zavarták az üzemet". Csak zavarták ! Mert e kizárá­sok rosszul sikerültek. A tíz közül ugyanis csupán három volt általános, hét pedig egy­általán nem sikerült. Az 559 telepen dolgozó 8980 munkás közül mindössze 43%-ot, 3982 munkást zártak ki a munkáltatók. Hivata­losan is elismerik, hogy „a kizárások a mun­kások fokozott ellentállása következtében jóval hosszabb ideig tartottak, mint a sztráj­kok". Ellenben a 93.721 elmulasztott nap folytán szenvedett 440.066 korona bérveszte­séggel szemben a 4071 kizárt munkás 16 kö­zül 7 esetben teljesen, egy esetben pedig részben kénytelenek voltak a munkáltatók a követeléseket teljesíteni. A követelések kö­zül öt a béremelésre vonatkozott, amelyet három esetben teljes egészében telj­esítettek. A munkaidőrövidítést mind a hét esetben kivívta a munkásság. Úgyszintén a szerve­zetlen munkások elbocsátására vonatkozó követelését is teljesíteték. A kizárások zöme Budapestre és környé­kére esik, úgy, hogy a fővárosi munkásság a kizárások folytán 370.000 (84,1%) korona bérveszteséget szenvedett. A legsúlyosabb volt a harc a sütőiparban, ahol a sütőmeste-e­rek négy esetben 2714 munkást zárta­k ki, akik kerek számban 332.000 (59,7%) koronát veszítettek 56.000 munkanap alatt. Ennél többet nem is tudnak a kereske­delmi minisztériumban a munkásmozgal­makról. Butaságból és hazugságból ennyi is elég. NÉPSZAVA 1912 október 11. BELFÖLD­Ön Első a választójog. • Justh Budapesten. Justh Gyula Budapestre érkezett. Útja a népjogokért küzdő vezér útja volt,­­diadalát. Cegléden már nagy ováció fogadta a pálya­udvaron, Budapesten pedig óriási néptömeg to­longott vasárnap este, hogy üdvözölhesse a fél 7 órakor érkező Justhot A berobogó vonaton dörgő kiáltások fogadták: Éljen Justh Gyula! Éljen az egyesült ellenzék! Éljen az általános, titkos választójog! Batthyány Tivadar gróf üdvözölte először a vasúti kocsiból kilépő pártvezért a következő beszéddel: Eljöttünk ide, a függetlenségi és 48-as párt tagjai és eljöttek ezenkívül a népjogok barátai közül annyian, amennyit a hatalom ide be­eresztett. Eljöttünk, hogy szeretetünkről, ba­rátságunkról és politikai bizalmunkról bizto­sítsunk. Eljöttünk, hogy fölgyóstyulásod al­kalmából a legmelegebb érzelmekkel üdvözöl­jünk, eljöttünk, hogy örömünknek adjunk ki­fejezést fölgyógyulásod fölött abban az idő­ben, amidőn a nemzetnek, a népnek erre a leg­nagyobb szüksége van. Nem akarok itt hossza­san beszélni, csak egy nyilatkozatot kötelessé­gem tenni. Bármilyen legyen a külpolitikai helyzet, mi teljesíteni fogjuk kötelességünket. Mi harcolni fogunk a jogokért, a népnek föl­szabadításáért, mi nem feledjük el, hogy a ma­gyar nemzetet kell elsősorban fölsegítenünk. Mi teljesíteni fogjuk kötelességünket kifelé, de elsősorban a magyar nemzetért, a magyar népért, az általános választójogért, a magyar alkotmányért, a demokratikus alkotmányért kell harcolnunk. Ebben a harcban vezérünk voltál, vezérünk vagy és vezérünk leszel.

Next