Népszava, 1912. november (40. évfolyam, 259–284. sz.)

1912-11-19 / 274. szám

26 , NÉPSZAVA csatamezőre küldeni, miért!! A dolgozó nép kérdi ezt: miért!! Könnyű a válasz, hogy Szerbia ne legyen sza­bad, hogy Szerbia Ausztria jobbágya legyen, hogy egyéb népek se szabaduljanak föl. A há­ború a népek elnyomását célozza. Erre kell a háború és amellett azt hazudják minden or­szágban, hogy a népek szabadságának biztosí­tása végett kell. Egy olyan államalakulat, amely egy egész csomó nemzetiséget nyom el brutálisan, ez lépne föl más népek szabadságá­nak kedvéért!! Dehogy! Csak azért lép föl, hogy más népeket még jobban elnyomhasson! Ezek a célok, amelyek szemmel láthatóan kapitalisz­tikus és dinasztikus természetűek, a nép szemé­ben a haza, az egész nép érdekének akarnak föltűnni, de alapjában véve csak olyan célok, amelyeket dinasztiák szabtak meg az uralkodó osztályok számára, de amelyek sohasem lehet­nek, semmi módon sem, az elnyomott és kizsák­mányolt néprétegek, a proletariátus céljai. Elvtársak! önök már idestova harcvonalban állnak, önök lesznek az elsők, akiket kiküldenek, hogy kartáccsal szaggattassanak darabokra. Innét már Németországra és Itáliára pislognak és azt remélik, hogy onnan kapnak segítséget, ha Franciaország és Oroszország együttesen lép föl és Anglia beleszól a dologba velük együtt. Azt az üzenetet hozhatom önöknek Német­országból, hogy Németország népessége óriási tömegeinek eszük ágában sincs, hogy egyetlen csöppnyi vért is ontsanak! (Viharos éljenzés.) Ha Ausztriában az intéző körök azt gondolják, hogy taktikájukon változtatni nem kell és já­tékukat sem kell abbahagyni, hiszen nagy bi­zalmuk lehet a katonailag erős Németország­ban, mint hátvédben, akkor szemükbe kell vágnom: ez a hátvéd voltaképpen nincs! A német nép egyáltalában nem hajlandó olyan háborúra, amelyben más ország kedvéért a tűz­ből kellene kikaparni a gesztenyét és egyálta­lában nem hajlandó a Balkán kedvéért lemé­szároltatni magát úgyannyira, hogy a várt se­gítség el fog maradni, mert el kell maradnia. Ez ugyan csak Németország dolgozó osztá­lyainak üzenete, amelyet én most átadhatok, csak az Internacionálé üzenete, amelyet hoz­tam, de ne feledjük el, hogy éppen az előbbi né­met birodalmi kancellár jelentette ki néhány esztendővel ezelőtt, hogy lejárt már az az idő, amelyben kormányok indítottak háborút, hogy ma már nem lehet háborút vezetni anél­kül, hogy az a népesség tömegében lelkes vissz­hangra ne találna. Hát hogyan lehetne ma háborút indítani, amikor a néptömegekben nemcsak, hogy a lelkesedés szikrája sem él a háború iránt, hanem utálattal, gyűlölettel, lá­zadozva áll szemben a háborúra uszítással és az a határozott szándéka, hogy föntartja a világbékét, bármibe kerüljön is. (Helyeslés.) Ilyen körülmények között az uralkodó osz­tályok nincsenek abban a helyzetben, hogy a nemzet erejét a katonai moloch szolgálatába állítsák és rá kell, hogy jöjjenek arra, hogy minden hatóságuknak, félistenségüknek mégis csak vannak határai; rá kell jönniök arra, hogy a népek már nagykorúak, hogy maguk akarnak saját elhatározásuk szerint dönteni a sorsiakról és egyáltalában nincs kedvük a kormányok zárt termeiben kidolgozott pa­rancsra azonnal lelkesülni és útnak indulni a harctérre. Olyan országokból való hadseregek­kel, amilyenekké a kapitalizmus alakította az országokat, amelyekben a proletariátus osz­tálytudata fejlett, amelyekben azonban a po­litikai jogtalanság orgiákat ül, az ilyen orszá­gokból való néppel lehetetlen elérni azt, ami a háború folytatásának céljaihoz szükséges lenne. A dolog így áll és hiába más a látszat, hiába ragyognak a fegyverek Európában. Próbálják meg csak ezeket a fegyvereket Né­metországban, Ausztriában és máshol az el­lenség elé küldeni! Belülről rozsdásak és por­ladók ezek a fegyverek, mihelyt megpróbálják a nép akarata ellenére forgatni őket. Aki ezt a kísérletet megteszi, annak a kezében szerte­önállanak. Az ilyen időkben minden seb fölszakad, amelyet a kapitalizmus ütött elnyomással és kizsákmányolással a tömegeken, ilyenkor meg­bosszulja magát minden bűn, amelyet a kapi­talizmus és az uralkodó osztályok elkövettek. Nézzünk csak át Oroszországba. Hogy össze­törtek az uralkodó osztály kezében ennek a ha­talmas birodalomnak a fegyverei csak azért, mert az orosz közviszonyok egyetlen óriási nyomortanyává tették az országot és a poli­tikai nyomorúságba döntötték az egész népet! Pillantsunk Törökország felé. Miért van az, hogy a hadsereg a porosz mintájú fegyelem ellenére is fölmondta a szolgálatot, hogy az egész nagy török birodalom védtelen? Miért van ez! Csak azért, mert a belpolitikai és szo­ciális bűnök most megbosszulják magukat, mert sohasem ártanak annyit az uralkodó osz­tályoknak saját bűneik, mint éppen háborús időkben. Vagy talán nálunk, Németországban sokkal jobbak a viszonyok? Vagy itt, önöknél, Magyarországon sokkal jobb a helyzet, mint Törökországban? Igen nagy kérdőjelet kell ez után a kérdés után tennünk. Magyarország és Németország népeinek szükségletei megnőt­tek. A népek fejlődtek s az uralkodó osztá­lyokra nézve itt van a veszedelem magva. A béke áldásait osztogató, a békét fentartó szo­cializmus hatalmas lendületet vett s minden ágyúdörgés ellenére is a szocializmus békeangyala lebeg Európa fölött. Az uralkodó osztályok re­megő aggodalommal nézik a népek nagy tün­tetéseit, látják, hogy a világ átformálódása kezdődik és már nem tehetik meg, amit akar­nak s hogy a kapitalizmus mindenhatósága a végét járja, hogy kénytelen a nép harsány hangját meghallani, a néptömegek akaratával számot vetni — sokkal inkább, mint ahogy nemrég még álmodta volna. Nemcsak itt, ha­nem az egész Európában béketüntetések van­nak ebben a pillanatban (Dörgő éljenzés!) Berlinben százezerszámra gyülekeztek a mun­kások most is, mint már akkor, amidőn más alkalommal akarták tüntetőleg kifejezni békés szándékukat. Parisban, Londonban, Rómában és egyéb helyeken szintén belezúg az uralkodó osztályok fülébe a figyelmeztető mene­teket: ne merjetek a békéhez nyúlni! A békét úgy őrzi a nép, mint szent javát! Ha az uralkodó osztályok nem képesek többé vérontás nélkül föntartani a békés állapotokat, mondjanak le, hagyják ott a helyüket! Egész Európa, Ausz­tria-Magyarország, Németország, Franciaor­szág, Itália, Anglia és a Balkán-államok prole­társágának nevében intelmet és fenyegetést dörgünk az uralkodó osztályok felé: „Testvé­rek, egységes nép akarunk lenni és dacolunk minden veszedelemmel !" A veszedelem semmi­féle bajban sem választhat széjjel bennünket, minden határokon által nyúlik a kezünk, hogy közös ellenségeink ellen folytathassuk a közös harcot. A kapitalizmust és bármely uralkodó osztálynak, bármely kormánynak, amely Euró­pát lángba merné borítani, politikai elnyomá­sát a nép átka fogja kisérni, a történelmi vég­zet fogja elérni, a népek gyűlölete fogja el­árasztani s hősködésüknek rossz lesz a vége. A szocializmus nemcsak mint békeangyal lebeg Európa fölött, hanem mint győzelmes fölszaba­dító is! Meg fogja szabadítani a világot, a né­peket a rabszolgaság alól, a kizsákmányo­lás és a politikai elnyomatás bilincseiből épp oly biztosan, mint amily biztos az, hogy a nép ma elviselhetetlen iga alatt nyög és hogy az egész világ proletariátusának láncain kívül nincs veszteni valója, de megnyerhet egy vilá­got. Az a világ, amelyet a szocializmusnak meg kell hódítani, szebb világ lesz a mainál s a köz­jólét, a béke, a minden népek szabadsága je­gyében fogja meghódítani. — Ausztriában ideális célokat keresnek a háború számára. De nem fogják megtalálni ideális célját a gyil­kosságnak és a rablásnak, ellenben a szocializ­mus ideális céljait, a szocializmus békés cél­jait, a szabadság, az egyenlőség s az állami ha­tárokra való tekintet nélküli testvériesség cél­jait fogják megtalálni; s amilyen bizonyos, hogy ezek a célok tényleg ideálisak, oly bizo­nyos az is, hogy hatalmasabbaknak fognak bi­zonyulni az uralkodó osztályok üzelmeinél. És ha majd mindazon országok népei, amelyekről most beszéltem, egyértelműn­g kiáltják oda a nemzetközi proletárságnak : Tartsatok össze ! Tartsátok fönn a világbékét, le az uralkodó osztályokkal! Le a kapitalizmussal! Le a zsar­noki elnyomással! Le minden olyan kormány­nyal, amely a néptől szabadságát, természetes emberi jogait elrabolja! — akkor ebből a sok kiáltásból olyan hatalmas összhang lesz, hogy azok az uralkodó osztályok, amelyek már félig kihúzták a kardot a hüvelyéből, elgyöngülve kénytelenek visszadugni és megérezni maguk­ban: hatalmuknak vannak határai, a nép dön­­­tött és a nép békét akar! S a háború nem fog ki­törni, mert a nép igy akarja. Le a háborúra uszítókkal, bármely táján legyenek is Európá­nak ! Éljen a népeket fölszabadító nemzetközi proletariátus! Éljen a népek békéje! (Hosszan­tartó, szűnni nem akaró lelkes éljenzés és taps.) 1912 november 17. Dr. Ellenbogen osztrák reichsrathi képviselő, delegátus nagy tetszéssel fogadott beszédében a kö­vetkezőket mondotta: A külügyminiszter úr intő szózatot intézett a delegációkban a delegátusokhoz, hogy ők a mostani nehéz helyzetben ne nehezítsék meg a munkáját. Ez úgy hangzik, minthogy ha a béke föntartása a mi diplomáciánk műve lenne. Vol­taképpen pedig Európában a legutóbbi hetek folyamán senki sem blamálta magát annyira, mint éppen a diplomácia. A valóság az, hogy ha az urakon állna a dolog, akik a mi külpoli­tikánkat vezetik, Ausztria már régen belebo­nyolódott volna a balkáni háborúba. A valóság az, hogy Ausztria-Magyarország népeinek el­határozott szándékán múlott, hogy ezt a rette­netes bűnt el nem követték. Azokat az ostoba­ságokat, amelyeket a diplomaták elkövettek, a legutóbbi hetek alatt a népeknek és a parla­menteknek kellett egyenként jóvátenniök. An­nak az akaratnak óriási ereje, amelyet nemcsak a proletariátus, hanem a polgárság széles körei is megnyilvánítottak, tette lehetetlenné a tit­kos és nyílt háborúra uszítóknak művük befeje­zését. Vissza kellett húzódniok és a legnagyobb öröm volt számunkra, amidőn a parlamentben láttuk, hogy azok az urak, akik szívesen meg­vacsoráznának naponta egy-egy kis Balkán»»» államot, kénytelenek voltak savanyú ábrásai»?!­tal kijelenteni: „hiszen mi is a békét akarjuk!" (Derültség.) A diplomácia kezét a legutóbbi he­tekben a népakarat vezette és ez a tanulság az uralkodó osztályokra nézve arra. Ma már ott tartunk, hogy a népek demokrata akaratát nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ha az a bal­káni háború, amelyről azok az urak, akik Európa sorsát intézik — illetve, akik azt hi­szik magukról, hogy intézik Európa sorsát — azt mondották, hogy akaratuk nélkül nem tör­het ki, de amely akaratuk ellenére mégis ki­tört, ha ez a háború rejt magában valami tanul­ságot, akkor ez az, hogy a népakarat ellenére ma már nem szabad hábo­­rút indítani. Az az állam, amely így indítja a háborút, bele­pusztul ! (Helyeslés.) Ha szemlét tartunk Ausz­tria és Magyarország népei között, nem akad egyetlen egy nép sem, amelynek kedve lenne a balkáni véres bonyodalomba elegyedni. Nek *­kü­nk nincs odalent keresnivalónk. Veszteni­valónk volt ugyan sok odalent, de amit veszte­t­tünk, háborúval nem szerezhetjük vissza, ha­nem csak azzal, hogy a Balkán népeinek bizony­ságot szolgáltatunk becsületes barátságunkról, hogy bebizonyítsuk nekik : szabadságra törek­vésüknek nem állunk útjába s azokat háborús fenyegetésekkel, diplomáciai intrikákkal el­nyomni nem akarjuk. Ez az az eszköz, amely­nek segítségével az elvesztett rokonszenvet s ami ezeknek az uraknak a szemében fontosabb, az elvesztett üzleteket is visszaszerezhetjük. Persze, általánosságban elmondhatjuk, hogy a béke ügye most már valamivel jobban áll, mint eleinte, amikor azok az urak még azt hit­ték, hogy az ügyet maguk intézik. Azóta azon­ban megtanulhatták, hogy nem olyan könnyen megy a dolog és helyesebb és okosabb lesz, ha szépen elsimítják a dolgot. Az utolsó percben azonban új ürügyet találtak ki a háború lehe­tőségére. S ez az ürügy a legkülönösebben hangzik éppen az ő szájukból. Szabadságot az albánoknak! (Derültség.) Úgy látszik, hirtelen , elsimult minden egyéb gondunk, csak az a fon­tos, hogy az albá­­ok fölszabaduljanak. (Zajos derültség.) Úgy látszik, hogy nincs elég olyan nép már a monarchiában, amely szomjúhozza

Next