Népszava, 1912. december (40. évfolyam, 285–309. sz.)
1912-12-25 / 305. szám
1912 december 25. NÉPSZAVA 379 demokrata kongresszusról van szó. Ebből a szempontból érdekesnek tartjuk leközölni néhány papnak a baseli kongresszusról elmondott véleményét. A francia Svájcban megjelenő „L'Essor'" fimű keresztény-szociális lap hangsúlyozza, hogy minden igaz kereszténynek oka van arra, hogy a baseli egyházközséget üdvözölje nagylelkű viselkedéséért. Egyházaink legfőbb feladata manapság, — mondja a lap, — abból áll, hogy embereket, jellemeket, egyéniségeket neveljen, vagyis embereket, akiknél az igazságosság ügye mindenek fölött áll, akik legfőbb emberi kötelességüknek tartják, hogy pártokra való tekintet nélkül odaadással szolgálják a társadalmi jólét ügyét. Különösen örülünk, hogy a baseli egyház ezt megértette... Baur plébános örömmel állapítja meg a „Schweizer Protestantenblatt"-ban: Ami 1912 november 24-én a baseli bazilikában történt, súlyában éstörténelmi jelentőségében mindent fölülmúl. Amikor Hamm, a bazilika orgonistája, Beethoven ünnepi miséjével üdvözölte a vörös zászlókat, amikor a szívhez szóló és a szívet megmarkoló, — a háborús zajtól megszakított — „Dona, dona nobis pacem !" (Adj uramod békét nekünk) még fokozottabban, erőteljesebben fs elhangzott, senki sem menekülhetett a meghatottság elöl. A Münsterben megjelent ezrek teljesen méltóan viselkedtek és épp úgy nagyszabásúak és komolyak voltak azok a hatalmas tömegek, amelyek nem fértek a Münsterbe és a Münster előtt hallgatták hat emelvény közül a szónokokat. A fogadalom napja volt ez, amely lehetetlen, hogy hatás nélkül maradjon és amelynek fölemelt ujja nem hagyhatja közömbösen a magas politikát. Baur plébános, a proletár szónokok hatalmas erejű beszédeit dicséri és a következőkben foglalja össze ítéletét: .Valamennyi nemzet és nyelv összeállt és a Ház megremegett, mint egy ujabb pünköszi rohantok Menedekelnek nevezem ezt a hatalmas tiltakozást. A diplomaták zöld asztala finoman mosolygott. De az asztal alatt megremeg az urak térde. Mert itt olyan erők működnek, amelyeket számolni kell. Az egyháznak is számolni kell ezekkel az erőkkel. Helytelenül cselekedett talán, amikor már régebben barátságosan üdvözölte a munkásság ügyét? Az elvetett mag nem kelt ki pompásan? Szocialisták szivrehatóbban prédikáltak, mint némely fölkent fő és bebizonyították, hogy rájuk nézve nem ment túl mély örvénynek a szélére, amely menekülést ad a kínzó kétségtől, de a halállal meg nem oldja az élet problémáját. Az örvény széléről a legtöbbünket előbb-utóbb visszarántja valami külső fordulat vagy belső erőre kapás, de ettől a perctől mindig fölmerül a probléma kísértete : miért, minek ...És minél rosszabb a helyzet, minél jobban sötétülnek az órák , annál többet látogat el a kisértet s annál nehezebb elűzni a szfinlsztalány megoldásával. Mert szomorú, sorsbántotta, ostor-sebhelyes házú emberek nem juthatnak soha el a megfejtésig, amelyet csak erős és vidám emberek érezhetnek át (akiknek viszont nem jut eszükbe eltűnődni a problémán), azért élünk, hogy féljünk, hogy kiéljük az életünket. Az élet öncél. De erre ott a hajszolt emberek hamaros válasza : ha ez az élet öncél, akkor az életnek nincs olyan célja, amely miatt érdemes élni. És ebben van is igazság : az élet csak azoknak érdemes öncél, akik ki tudják élni. De mi az: kiélni az életet ? Mit jelent ez a frázis, amely olyan szépen hangzik, de olyan sokat és olyan keveset is mondhat, hogy nem tudni bizonyosan, mit mond ? A körülhatárolatlant és megfoghatatlant; nem tudom bölcs definíciókkal körülhatárolni, beskatulyázni, szavakba szorítani. Valahogy úgy érzem , kiélni az életet annyi, mint olyan örömöket keresni és találni, amelyek növelik és nem csökkentik testi-lelki életenergiáinkat; olyan célokat kitűzni, amelyek elérhetők s elveszendőbe a biblia régi világa. Szándékosan soroltam föl a tudatosan vagy akaratlanul vett idézeteket. Nagyon sokaknak fölnyitják ezek aszemét, akik azt hiszik, hogy a szocializmusnak és a kereszténységnek semmi köze egymáshoz. Csak legalább megértenék az egyházak künn a világban, hogy a baseli egyház megtalálta az utat egy nagy népnek a szívéhez. Minden politikai cselekvéstől távol, a protestáns egyház föntartotta régi örökségét, velük együtt tiltakozott és a megfelelő időben talpra állt. Jaurés hívei nem fogják elfelejteni ezt a mondást: „Az egyház sohasem fogja megbánni, hogy így cselekedett". A katolikus konzervatív „Baseler Volksblatt" írja: Az Internacionale kongresszusa, véget ért és nem szabad tévedésbe esnünk aziránt, hogy következményei nagy horderejűek, sőt világtörténelmi jelentőségűek lesznek. A nemzetközi proletárságnak tiltakozó kiáltása nem hangzik el meghallgattatlanul és bizonyos körülmények között éppen mostanában számításba veszik a diplomaták szobáiban. Ha a nemzetközi kongresszus csak kevéssé is járulna ahhoz, hogy Európa népeinek békéjét megóvja a fenyegető háborútól, akkor is olyan érdemeket szerzett, amelyek mérhetetlenek. ... .. A Zürichben megjelenő protestáns konzervatív „Freitagszeitung" még finomabban magyarázza olvasóinak a szocialistáknak az ősi templomban való megjelenését. Elismeri, hogy a tüntetés méltóságteljesen folyt le és teljesen jogosultnak bizonyult az, hogy a Bazilika ajtóit kitárták előttük. A baseli hatóságok nem járhattak volna el jobban, hogy hozzájáruljanak ahhoz, hogy a Bazilikában lefolyt tüntetés komoly és hangulatos legyen, minthogy maguk is részt vettek azon. Előzékenységüket, jelenlétüket, figyelmességüket, amellyel a kongresszust a templomban fogadták, ez megtiszteltetésnek vette és a hála és a tisztelet érzését keltette, ami minden tekintetben és minden körülmények"kiséött értékén' sebb és örvendetesebb ránk nézve, mint az a gyűlölet és gúny, amelyet a bezárt templomajtók előtt elvonuló Internationale érzésében jutott volna kifejezésre. Furcsának találhatják, hogy éppen a forradalmár Internationale lép föl a világbéke őrzőjeként. Ezt azonban fölösleges közelebbről vizsgálgatnunk. De nem lehet kétség aziránt, hogy csak örömmel láthatjuk, hogy minden ország szociáldemokratája befolyásái és erejét veti latba a világbékéért. Ez Baselban és Svájcban általában teljes megértésre és kész támogatásra talált. Baselban méltó tisztelettel fogadták az Internationale-t, mint a dolgozó nép világszerte kiterjedt szervezetének képviselőjét. A „Christliche Welt"-ben Stade ismert marburgi evangélikus teológiai tanár a következőket írja: Vasárnap, november tizenhetedikén, a nyugateurópai fővárosokban tüntetéseket rendeztek a béke érdekében. November 24-én és 25-én Baselban nemzetközi békekongresszust tartottak. Mindezeket a szociáldemokrácia rendezte. Igazság szerint ezeket a tüntetéseket, ezt a kongresszust a keresztény egyháznak, kellett volna rendeznie. Ha keresztény egyházunk, szervezett kereszténységünk volna! De hiszen mondhatjuk, hogy van egyházunk, vagyis szervezett kereszténységünk. Ilyen esetben ezek igen jól versenyre kelhetnének a szociáldemokráciával. Némely körökben valamely ügy mindjárt elveszíti a hitelét, mihelyt a szociáldemokrácia lép föl az érdekében. Mivel ezek a körök az uralkodók a legtöbb államban, ebből az államoknak van hátrányuk. Különösen nálunk. Mennyi tájékozódottságot találunk a politikai élitben a szociáldemokrácia felől? A baseli Münstert megnyitották a nemzetközi szocialista kongresszusnak és a város papsága csaknem teljes számban megjelent a tárgyalásokon. Úgy érzem, hogy ezzel, bár szerényen, de megmentették az egyház becsületét... Mától fogva a kereszténység ossza meg a szociáldemokráciával a béke gondját. Örökségéről nem szabad az embernek olyan könnyen lemondania. Ha a katonatisztek ilyen időkben a kardjukat köszörülik, úgy ezzel kötelességüket teljesítik. Ha azonban ugyanakkor nyilvános gyűléseken szónokolnak, bizonyára igen jóakaratú urak előtt, akik egy ismert hölgy (Luttner) kötényébe kapaszkodnak, akkor foglalkozásukat vethetik szemükre. A keresztény egyház hívei azonban ilyen időkben komolyan beszéljenek a békéről, dolgozzanak érte vagy pedig szégyeljék magukat a szociáldemokrácia előtt. Igaz, hogy a béke ügye nem olyan könynyű, hogy azt szavakkal megóvhatnék. De hát a kereszténységnek csak szavai vannak? És a békemozgalom ma nem éppen olyan küzdelem,a amely épp úgy áldozatokat követel, mint mási harc . A napokban még úgy látszott, hogy a Duna mentén, a balkáni háborúnál még nagyobbat provokálnak. Hol érezték akkor jobban az erkölcsi komolyságot: Bécsben vagy Baselban? Azt a háborút, amelynek ki kell törnie, a szociáldemokrácia sem akadályozhatja meg. Sőt a szociáldemokratáknak is végig kell azt küzdeniük. De épp úgy, mint minden ország szociáldemokrata pártja teszik, a különböző országok keresztény szervezeteinek is idejében latba kell vetniök minden erejüket egy frivol háború ellen. Ha úgy lenne, mint ahogyan lenni kellene. érni a célokat, amelyeket kitűztünk; ellenállni a fájdalomnak és edződni tőle; átérezni lelkünk legmélyéig, hogy nem különálló egyedek, hanem egy közösség termékei vagyunk és sorsunk ennek a közösségnek sorsától függ s hogy életünk nem, önmagunké, hanem azé a közösségé, amelytől kaptuk. Igen, az élet öncél, de nem az egyéni élet, hanem a közösség élete az önmagában befejezett egység. Nem azért élek, hogy én, X. Y. éljek, hanem azért, hogy éljen mindenki, akihez tartozom, akihez hozzákötött a természet s azontúl a társadalom törvénye. Aki ebből a közösségből kiszakadt s ezt megérzi: boldogtalan lesz, mert nem élte ki az életét és kiszakadt növényként hever a talaján. Olvasom Rockefeller vallomásainak néhány töredékét. Őszintén hangzanak s hiszek is neki: ez az ember igazán túl van minden hazugság anyagi szükségességén. A világ leggazdagabb embere , koldusból lett azzá. Milliárdjait a mai viszonyok ügyes kihasználásával szerezte , tehát úgy érezheti, hogy a maga eszével, a maga erejéből. A börzén, a politikában sikert , sikerre ért meg. Teljesítetlen kívánsága nincs. Nem is nyomorék, ha fáradt is. De neki igazán van miből pihenni. És ez az ember mégis boldogtalannak érzi magát. Hogy mi baja , nem tudja maga sem. Valami nagy üresség lehet benne. Talán érzi azt, hogy egész élete, amely a milliárdok szerzésének munkájában merült ki, hiábavaló. A vagyonszerzés könyörtelen mesterség. Aki milliárdokat gyűjtött, az kiszakította a lelkét az emberi lélekközösségből: nem érezheti meg azoknak a millióknak saját, akiket kizsákmányolt és nem érezhet talán szánalmat sem azokkal szemben, akiket osztályostársai közül legázolt, tönkretett, megrabolt. Abszolúte nem érzek szentimentálisan a „boldogtalan gazdagok" iránt, de az bizonyos, hogy végéhez közeledő életére Rockefeller egészen más érzésekkel tekinthet, mint például— Bebel. Rockefellert a maga ambíciói az emberi közösségből való kiszakadás felé sodorták, Bebel élete pedig mintaképe a mindenkiért, másokért és magunkért való munkával ideálisan kiélt életnek. Az emberi szolidaritást átérző emberek átlagban boldogabbak lennének, ha a boldogságnak a lelki egyensúly s az anyagi létfeltételek egyensúlya nem lenne egymással kapcsolatos föltétele. Ma, amikor primitivebbül látja az emberek átlaga az életet s legtöbbünket az élet kiélésében anyagi akadályok gátolnak, a belső egyensúlyt is sokszor fölborítja az anyagi egyensúly-hiány. Anyagi létföltételeink szabják meg elsősorban belső, lelki boldogság-föltételeinket is. Az a prédikáció: akarj boldog lenni és az leszel! — humoros és céltalan. Éhes embernek kegyetlenség a lelki egyensúly boldogító voltáról prédikálni. A tömegek anyagi helyzetének a tudományteremtette lehetőség végső határáig való javítása — ez az út, amelyen keresztül az emberiség boldogságához lehet jutni. Az emberiség — kevés kivételről most nincs szó — egyedenkint nem lehet boldog. A teljes