Népszava, 1913. január (41. évfolyam, 1–27. sz.)

1913-01-08 / 7. szám

1913 január 8. NÉPSZA¥A magyar monarchia szűkkeblű Szerbia irányá­ban. Nincsen semmi alapja annak a híreszte­lésnek, hogy az osztrák-magyar monarchia arra való tekintettel szeretné megállapítani az auto­nóm Albánia új határait, hogy Szerbiának mentől kevesebb új terület jusson. Ezek a vá­dak nem is Belgrádban, hanem az orosz és a francia sajtóban kaptak lábra és a cél nyilván­való : a két nacionalista sajtó hajhássza a szer­bek rokonszenvét különösen most, amikor közel van az az idő, amidőn a szerbeknek ki kell ürí­teni­ök az albán tengerparti városokat és a fran­cia és orosz lapok tetszelegnek maguknak ab­ban a szerepben, hogy védelmező e­nnarbiának. Ezzel szemben a hangulat Belgrádon határo­zottan békülékeny és nemcsak a kormány, ha­nem az egész közvélemény őszinte barátságos viszonyt kíván a szomszédos monarchiával. Ezt­ jól tudják Bécsben illetékes helyen és számol­nak is a hangulat ilyetén örvendetes változá­sával. Románia és Bulgária. Rom­ánia meeszdig'T Sillstridt. (Bukarest, január 7.) A „Vitorul" című lap szerint abban az esetben, ha Románia követe­léseit Bulgária ma este hat óráig nem telje­síti, Románia elrendeli a 2. és 4. hadtest moz­gósítását és azonnal hozzálát Silistria meg­szállásához. Késs, a megegyezés ? (London, január 7.) A „Daily Telegraph" jelenti Belgrádból: Itteni komoly körökben az a hír van elterjedve, hogy Bulgária és Ro­mánia közt teljes megegyezés jött létre. Bul­gária hosszú keskeny területet enged át Ro­mániának, amely területben Silistria is ben­foglaltatik. Ezenfelül a bolgár kormány Ro­mániát bizonyos kiadásokért is kárpótolni fogja. (Ezt a hírt Szófiából a bolgár távirati iroda teljesen koholtnak jelenti ki.) a Községi Kenyérgyára­ ? * Egy Héptelen fer­v* A „Magyar Kurir" jelenti: „Mint ismere­tes, a főváros már régebben elhatározta a fő­városi kenyérgyár kibővítését. A fehér ke­nyéren kívül ezentúl fehér süteményeket is fognak nagy mennyiségben készíteni. Ebből az alkalomból Steiner Gyula, a Magyar Sü­tők Országos Szövetségének elnöke azt­ a ter­vet vetette föl, hogy a főváros alakítsa át a kenyérgyárat részvénytársasággá és a rész­vények felét engedje át a budapesti sütő­iparosoknak, akik ilyképpen készséggel vol­nának hajlandók megkötni a békét a fővárosi kenyérgyárral. Miután ily módon a budapesti sütőiparosok és a fővárosi kenyérgyár kö­zött szorosabb nexus jönne létre, igen sok olyan kérdést lehetne közmegelégedésre el­intézni, amely mind­ezideig éppen az ellensé­ges viszony miatt lehetetlen volt. A budapesti sütőiparosok részvényeik arányában része­sednének a fővárosi kenyérgyár hasznából és ennek fejében bizonyára igen sokan akadná­nak, akik hajlandók lennének esetleg műhe­lyüket beolvasztani a fővárosi kenyérgyárba. Ezt annál könnyebben is megtennék, mert a jelenlegi viszonyok között az árfelemelést keresztülvinni nem tudják és a munkabérek és a nyersanyagok drágulásával a jövedel­mük egyre csökken. Mint értesülünk, ez a terv úgy a sütőiparosok körében, mint a fő­városnál tetszésre talált és remélhetőleg már a közeljövőben megindulnak a konkrét tár­gyalások, hogy a tervet miként lehetne ke­resztülvinni." ... Mi a legnagyobb kételkedéssel fogad­ juk ezt a hírt. A községi kenyérgyárat nem a kenyéruzsorások, hanem a fogyasztó kö­zönség számára csinálták. A közérdek nem kívánja azt, hogy „béke" — értsd: összeját­szás — legyen a községi kenyérgyár és a pé­kek között. A községi kenyérgyár nem nye­részkedés céljára alapított üzem, amelynek a „hasznából" a pékek részesedhetnek, hanem tisztára szociális intézmény, amelynek az a rendeltetése, hogy a kenyéruzsorát ellensú­lyozza és tisztességes munkabérek fizetése mellett lehetőleg jó és olcsó kenyeret szolgál­tasson a főváros lakosságának. A községi ke­nyérgyár alapítását a mérhetetlen kenyér­uzsora, kibővítését pedig az az anarchia tette szükségessé, amelyet a pékmesterek terem­tettek meg, amidőn gyalázatos munkásüldö­zésük következtében minduntalan kenyér nélkül maradt a főváros népe. Kizárt dolog­nak tartjuk, hogy most a főváros a pékek­nek — bármilyen címen is — befolyást bizto­sítson a községi kenyérgyárra. « (*) Herman Lipót kiállítása. Körülbelül há­rom évvel ezelőtt bukkant föl Herman Lipót neve egy karrikatúra-kiállítás alkalmából. Az­óta úgy ismerjük őt, mint a humoros rajzolás­nak nálunk egyik legkülönb művelőjét. Egész­séges, őszinte humor duzzad rajzaiban. Termé­kenység, rajzbeli készség, kedély, csupa olyan erény, amely átsegíti őt nagyon sok olyan fel­adaton, amellyel megbirkózni nem mindenki­nek sikerül. Az Ernst­ Múzeumban rendezett kiállításán nagy vásznakkal, befejezett festmé­nyekkel lépett a nyilvánosság elé, természetes, hogy ezúttal más igényekkel, más szempontok szerint kell hogy mérlegeljük az eredményeit. Sokkal nehezebb feladatokra vállalkozott, vagy helyesebben olyan feladatokra, mint amelyek készültségének megfelelnek. Ez a bátorság tisz­teletreméltó, azonban a képet néző ember a meglevő eredményeket látja és a bennük rej­tőző törekvések megbecsülése mellett sem ha­ladhat el a fogyatékosságok mellett. Herman Lipót nagyon nehéz problémák megoldását tűzte ki célul; a tárgyak külső jeleinek meg­állapítása a szorosan vett ábrázolás helyett kompozíciókat festett, azaz több alaknak a térbe való helyezésének, mozgásbeli törvényszerűsé­gének képzőművészeti kifejezését kísérelte meg. Főhibája képeinek, hogy sok helyütt az alakok és a környezet egységét nem sikerült megte­remteni, a kompozíció szétesik, noha egyes részeket elég erővel, találékonysággal oldotta meg. Nagyon sok a biztatás a rajzaiban. Ezek reményt adnak arra nézve, hogy hamar fölül­kerekedik és az a sok kérdés, föladat, amelyet számára kijelölt, már a legközelebbi munkáiban harmonikus megoldást talál. Ambícióját és ere­jét tekintve, nem hisszük, hogy csalódnánk ebben. Bét (*) Népopera. Két kitűnő vendégszereplője is volt a „Rigoletto" keddi előadásának a Nép­operában. A címszerepben Baklanoffot, Gilda alakjában Lipkovskát volt alkalmunk hallani. Mind a két művész alakítása ragyogó és mes­teri tökéletességű. Baklanoff Rigolettója csupa erő és szenvedély. Verdi melódiái izzó drá­maisággal elevenednek meg előadásában. Nem holt áriákat énekel, nem csillogó koncertpro­dukciót végez, hanem Verdi valódi szellemé­ben, a kompozíció szervességének teljes kidom­borításával építi föl Rigoletto alakját, amely­nek vulkanikus dühére és végtelen finom gyön­gédségére egyaránt gazdag, egyéni színek van­nak birtokában. Lipkovska Gildája a megtes­tesült báj és költészet. Éneke remek lendület­tel és fantasztikus hévvel szárnyal a tragikus mozzanatokban épp úgy, mint a könnyed, vir­tóz, koloratúrás részekben. A két művész har­madik felvonásbeli együttese után zúgó förge­tegként tombolt végig a tapsvihar a Népopera zsúfolt nézőterén. Az előadás sikeréből méltán veheti ki a maga részét a zenekar, amelyet Reiner Frigyes karmester pompásan vezetett. (ui.) 9 (*) Munkáshangverseny a Zeneakadémiában. A szimfonikus zenekar Kun László igazgató karnagy vezetése alatt január 12-én, vasárnap délelőtt e­stl órakor hangversenyt rendez a Ze­neakadémia dísztermében. Jegyek kaphatók a szakegyesületek helyiségében dar­abonkint 40 fillérért. A szervezetek a jegyeket vegyék át a Szakszervezeti Tanács titkárságánál. (Itt írjuk meg, hogy a szimfonikus zenekar január 19-én negyedik bérleti estélyét rendezi.) A munkás­hangverseny műsora a következő: I. Mendels­sohn: Ruy Blas-nyitány. II. Lavotta Rezső: Suite rustique. N­L Goldmark: Sakuntala-nyi­tány. IV. Dvorak: Harmadik szimfónia. (A 19-iki bérleti estélyre jegyek Bárdnál kapha­tók.) HUlEIG A temető Cerberusa. A mitológia feljegyzései szerint az alvilág kapujában egy hatalmas kutya, a Cerberus állt őrt és vigyázott arra, hogy illetéktelen elemek a kapun se be, se ki ne mehessenek. A mai kor alvilága a temető, amelyn­ek füves, virágos röge alatt elpihennek a halottaink. A temető szomorú hely, aki egyszer megismerte megilletődött csöndjét, az nem tudja többé meghallani soha a napi élet fáradt lármáját. Ám mostanában már nem lesz olyan könnyű dolog bejutni a halottak csöndes birodalmába sem. Idáig elég volt meghalni ahhoz, hogy az ember bekerüljön a temetőbe. A szegény em­ber persze eddig is félreesőbb, szomorúbb he­lyet kapott, mint a gazdag ember, de azért mégis csak eltemették valahová. Ezentúl már nem fog olyan könnyen menni a dolog. A temető is megkapta már a maga Cerberu­sát, aki féltékenyen vigyáz arra, hogy „idegen illetőségű" egyén, ha még annyira meghalt is, ne kerüljön be a barna rög alá. A Cerberus — ki is lehetne más — istennek egyik jámbor szolgája, Müller Károly a neve és apátplébá­nos Máramarosszigetén. Ez a férfiú ama­ férfiú, aki — röviden hírt adtak róla a lapok — nem akarta beengedni a temetőbe Ruttner József munkás „idegen illetőségű" holttestét, amely napokig hevert temetetlenül, amíg végre Ibrányi György rendőrkapitány, az apátplé­bános tiltakozása ellenére, rendőri karhata­lommal temettette el a már föloszlásnak indult hullát. Temetés karhatalommal — ez is csak Magyarországon történhetett meg. Amíg él az ember, addig úgy is elég baja van az illető­ségével, különösen, ha munkás. A tolonc­kocsik sokat tudnának beszélni az „illetőségi" helyekről és a mi kimondhatatlanul egyszerű­sített közigazgatásunk sokszor évekig meg­foszt valakit attól a jogától, hogy illetősége is legyen. De ahhoz, hogy az ember temetőbe ke­rüljön, elsősorban tán mégis csak halottnak és nem­­,illetőségüknek kell lenni. A máramaros­szigeti lelkiatya, jó paphoz illően, nem enge­dett be valakit a temetőbe és egy magyar ki­rályi rendőrnek kellett a plébános urat kar­hatalommal több emberies érzésre serkenteni. Elvégre rendben van a dolog. Mi is olyan­nak képzeljük a vérbeli papot, mint amilyen­nek a máramarosszigeti bizonyult A papnak könnyű meghízni és pocakot növeszteni, mert az embereknek alapvető tulajdonságuk, hogy részben születnek, részben meghalnak, a pap­nak pedig mindkét emberi dologból haszna van. Az ember azzal kezdi az életét, hogy megszüle­tik és fizet a papnak és azzal végzi, hogy meg­hal és még a halála után is fizet a papnak. Az utóbbi időben azonban egyre nagyobb lesz azoknak a száma, akik már életükben elren­delik, hogy nem óhajtják, hogy a koporsójuk mellett szemforgató lelkiatya lábatlankodjék. Nem kell a kenetes és malaszttól csepegő ha­lotti beszéd, gyakoriak a papmentes temetések. Szóval, világosodik és kezd a papoknak egy kicsit rosszabbul menni. A máramarosszigeti istenes reformátor az ő cinikus cerberuskodá­sával bizonyára fölmetszi néhány elvakult szemen a hályogot és ellensúlyoz egy sereg butító szentbeszédet. Dicsértessék az ő neve... (ff. t­) * *..*

Next