Népszava, 1913. január (41. évfolyam, 1–27. sz.)
1913-01-14 / 12. szám
1913 iamár 14. NÉPSZAVA hadügyminiszterrel, a párt, vezetőjével és kimagyarázta a londoni kommünikét. Azt mondják, hogy a kormány újabb nyilatkozatot fog közzétenni és bejelenti, hogy a csapatok visszavonása csak akkor fog megtörténni, ha az Albániára vonatkozó vitás kérdések mind el lesznek intézve. A kormány sajtóirodája cáfolatot adott ki Pasics lemondásáról, de bizonyos, hogy a miniszterelnök és a katonai párt között ellentétek vannak és Pasics állása megrendült. A szerb csapatott visszavonulsa. (Bécs, január 13.) Hiteles értesülések alapján közli a „N. W. T.": Szerbia az albán tengerpartot közvetlenül a békekötés után föltétlenül ki fogja üríteni és teljesen alaptalan egyes belgrádi lapoknak az a közlése, hogy az albániai kikötők kiürítése csak a határ szabatos megállapítása és az albániai önkormányzat ügyének teljes rendezése után fog bekövetkezni. Bécsi illetékes helyen hangsúlyozzák, hogy szó nem férhet a szerb kormánynak ahhoz a régebben tett ígéretéhez, hogy közvetlenül a békekötés után a szerb csapatok ki fogják üríteni az albán kikötővárosokat. Nem igaz, hogy az albánok felkelésre készülnek az országukat megszálló szerb csapatok ellen és hogy albánok és szerbek között már összeütközések is voltak. * Oroszország szerepe. Orosz fegyverkezés. (Bécs, január 13.) Hétfői francia lapok közlik, hogy az orosz hadügyi kormány két további korosztály tartalékost behívott. Bécsben illetékes helyen ezt a jelentést nem erősítették meg. (Krakó, január 13.) A „Glas Narodu" közli: A Visztula balpartján Opatoviec és Korycz között orosz csapattestek sáncokat ástak. Ezen a környéken jelentékeny haderő van összevonva és a folyó mentén erős őrjáratok folytonosan kémszemlén vannak. ' ' ' minimnim" MÜVESZEXIROMUOM * * (*) Hans Marées. (Julius Meier-Gräfe előadása az Ernszt-múzeumban.) Az Ernszt-múzeum igazgatósága ismertető előadásokat rendez a művészetről — leginkább a festőművészeiről — és a nem túlságosan nagy programú előadás-sorozatot vasárnap kezdte meg az ismert német műkritikus, Julius Meier-Gräfe. Az előadás keretében Hans Marées emberi művészi potréját festette meg Meier-Gräfe és az előadásával elég szép sikert aratott a nagyon előkelő közönségnél, amelyre a művészet már megint a szezoncikk divatjának ingerével hat. A franciás nevű Marées Németországban egy kis magyar sorsot ért. Akkor ismerték meg, amikor már régen meghalt és mert éppen Meier-Gräfe volt az, aki a közönyösség hamuja alól kikaparta a németek számára, mostani előadása igen meleg és kegyeletes színektől volt túlterhelt. Az előadást a „Tivoli" fényjátékházban tartották meg és azzal kezdődött hogy az előadónak a magyar kultúrát és művészetet illető nem egészen reális bókjai után a mozgó nagy vászonlepedőjére rávetítették Marées egy csomó művének reprodukcióját. Marées nagyon fiatal korában kezdett tanulni Berlinben a hírneves Menzelnél, majd egy másik festőnél folytatta tanulmányait, de aztán hamar Münchenbe került Nem tanult Berlinben, nem akart tanulni Münchenben sem. Festett jól, rosszul, inkább rosszul, ami jött: katonajeleneteket, tájképeket, hogy megélhessen. Tájfestő azonban sohasem lett belőle, mert nyugtalan szellem volt, szabadszájú és szabad gondolatú, ezért az öregek utálták, de barátai, akiknek a festésnél mindig szívesen segített, tisztelték és szerették. Ekkortájban tette maga iránt figyelmessé Sehaek-ot, a kiváló műpártolót, egy Corot modorában festett képével. Jött a támogatás, a pénz és Olaszország. Marées szubjektív művészéletének nagy harcai játszódtak le a déli vidékeken. Új érzések támadtak benne, az új érzések új igazságokkal jöttek és nagy harcot vívtak a renaissance művészi hatásával, amíg Marées épen mentette meg az egyéniségét Holott sohasem látta őket. Velasquez és Greco hatása érezhető a képein és akik nem veszik észre élettel teljesebb és tömörebb alakjait, szívesen hasonlítgatják Puvishez is. Meier-Gräfe szerint főműve a „Hesperidák". Ez a képe az, amelyen minden egyesül, amit valaha tanult és átélt. Utolsó képe: hatalmas jelei és szimbólumai az életnek, fölülemelkedés a valóságon és mégis kitartó hűség a valóság mellett Rossz rajzolást vetnek sokan szemére, mert nem hasonlít másokhoz. 1887-ben halt meg. Sokan azt mondják, hogy nem tökéletesedett, pedig mindig fölfelé haladt és sohasem volt megelégedve azzal, amit jól megcsinált. A modern festők tanulhatnának tőle, aki néha évekig érett és nem erőszakolta a pingálást a német kultúra és művészet diadala a francia fölött. Nem lett franciás és olaszos. Egyedül élt, de nála a magány szükség volt. Mindenképpen büszkék lehetnek rá a németek. (xo. e.) (*) Filharmóniai hangverseny. A filharmonikus társaság és a Magyar Nők karegyesülete az Operaház szólistáinak és Lichtenberg Emil karmesternek közreműködésével szerdán a Vigadóban előadta Bach „Máté passziójá"-t. Egy ilyen művészi törekvéssel szemben, amelynek kulturális, nevelő hatása legalább a résztvevőkre nézve, elvitathatlan, mert a betanulás ideje alatt egy csomó művészetet szerető ember ismerkedik meg a hatalmas művel, ami már magában kulturális eredmény, föltétlen elismeréssel vagyunk. Készséggel elismerjük a szorgalmat és igyekezetet is, amelyet egy ily horribilis feladat megoldásáig a közreműködők és a betanító karmester kifejtenek, azonban a méltatásnak és elismerésnek ezen a ponton meg kell állnia a hétfői produkció objektív bírálata alkalmából. Mert nem elegendő az igyekezet és a szorgalom, talentum és intenció nélkül földön csúszó, szárnyatlan lesz, nemcsak az alkotó, de a reprodukáló művészet is. A hétfői Bach előadás sajnosan nem volt több ilyen féleredménynél. A közönség mégis hálásan tapsolt a közreműködőknek és elragadtatással adózott Bach géniuszának. (ui.) (*) Oskar Laske, Franz Barwig kiállítása. Laske és Barwig: két bécsi művész. Az előbbi festő, utóbbi szobrász ; műveikből a „Könyves Kálmán"-vállalat kiállítást rendezett Laske leginkább akvarelleket és rajzokat állított ki. Ez a műfaj inkább megfelel mesélő kedvének mint a súlyos olajfestés. Élénk fantáziájú, munkáiba irodalmi ízt vivő művész. Ügyes és nem ízléstelen. Valami mély nyomot nem szánt a lelkekbe az ő munkálkodása, inkább szórakoztat, néhány derűs pillanatot szerez. Nagy tömegeket helyez a képeire és ezeket a tömegeket néha játékosan, néha dekoráció célzattal mozgatja. Barwig szobrai között akad több jól fölfogott fafaragású állatszobor. Nem valami lelkesítő jelenség azonban a fából kifaragott és a gránit anyagát utánzó feketére csiszolt párduca. Az anyag ilyen hamisítását a művészi becsületesség ábécéje is tiltja. Bronzaiban is megérződik a fafaragásra hangolt szobrász gondolkodása. Mindazonáltal rokonszenvesebb és több kultúrát mutató művész, mint nagyon sok hazai szobrásztekintélyünk. (Bet.) (*) A harmadik munkáshangverseny. Az Országos Szimfóniás Zenekar karácsony után vasárnap délelőtt folytatta kulturális koncertjeinek sorozatát. A vasárnapi munkáshangversenyen, csakúgy, mint az eddigieken, zsúfolt terem hallgatósága merült el a nagy mesterek alkotásainak élvezetébe. Műsoron voltak Mendelssohn „Ruy Blas"-nyitánya, Dvorak III-szimfóniája, Goldmark „Sakuntalá"-ja és mindegyik tomboló tetszést aratott. Nagyszerű sikere volt Lavotta imént bemutatott „Suite rustique"-jének, amelynek befejezése után a jelen volt nagytehetségű fiatal szerzőt hatszor szólították a dobogóra Kun Lászlóval együtt. (1) Az Uránia Színházban a legközelebbi munkáselőadás január 26-án, vasárnap délelőtt 10 órakor lesz, amely alkalommal bemutatásra kerül „A balkáni háború" című darab. Jegyek darabonként 40 fillérért kaphatók a Népszavakönyvkereskedés pénztáránál. Ini telefonszámaink. Népszava-könyvkereskedés József 3--27. Párttitkárság József 3--28. Népszava szerkesztőség József 3--29. Népszava szerkesztőség József 3--30. Népszava kiadóhivatal József 3--31. Népszava kiadóhivatal József 3--32. Szakszervezeti tanács József 9--65. Világosság-nyomda József 9--66. Világosság-nyomda József 10--16. HÍRBIO A pesti utcán. A hókaparók legendája. "Pesti ember nem ismeri a hó romantikáját. Odaát, Budán vagy kint a ligetben még láthatna csillogó, szűz havat, hófödte apró házakat meg hódiszti karácsonyfákat, hallhatna hóropogást a talpa alatt, elnézhetné a Vérmező csodaleplét, ha végigaranyozza a téli napsugár, — de ehhez ideje sincs, meg kedve sincs. A hó romantikája helyett az újságjai szállítanak neki egy hazug romantika-torzot: a hókaparók kaptaszerű legendáját. Hja, leesett a hó, tehát meg muszájt írni a hókaparás jótéteményéről az öreg smoncákat, a jótékony istenről, aki havat ad, hogy legyen mit elkaparni a szegény embernek s a jótékony társadalomról, amely direkt csak azért kapartatja el a havat, hogy a szegény embernek télvíz idején egy kis keresete legyen... Annál a dühnél, amit az ember érez, amikor elnézi a rongyokba bugyolált lábú hókaparókat, amint lihegve, tüdőgyulladásra szántan, gőzölögve, mint a ló a szánka előtt, topogva, kékrefagyva kínlódnak a sáros hóval, — csak az a düh lehet nagyobb, amit ez a legenda ébreszt. Az a városi bundás úr, aki mellettem vidáman nézi az utcatisztogatás műveletét, csak úgy sugározza a szörme-gallérból kikandikáló orrán át a megelégedettséget: lám, ilyen jótékony vagyok én, mint fővárosi adófizető polgár, hogy elkapartatom a havat az utániból! Ez az ember, acsarkodom rá magamban hangtalanul, most jótékonynak érzi magát pedig a hókaparás ellen interpellálna a városházán, ha nem az ő b. egészségét óvnák meg a meghűléstől ezek a nyomorult rongyosok a maguk tüdeje árán, ha nem az ő áruinak elcipelhetését biztosítanák, ha nem neki okozna anyagi, kiirt a személy- és áruforgalomnak s vele a békés kizsákmányolásnak az a zavara, amit ez a kellemetlen természeti tünemény, ez a hóesés, ez a lábtörő fagy előidéz! A város a gazdasági élet szíve s a szív rendes lüktetését biztosítják ezek a szerencsétlenek, — ez az egész. S mivel a szocialista agyveleje már erre van beigazítva, eszembe jut hogy lesz idő, amikor az ilyen természet okozta forgalomzavarok, lábtörés-alkalmak és tüdőgyulladásokok elhárítására nemcsak a tőke rezidenciájában, a városban, hanem azokban a határmenti, hóalá temetett falvakban is gondolni fognak, ahol tavalyelőtt ilyenkor fagyott keréknyomok között borított ki félóránkint átlag legalább egyszer magából a méteres hóba a felslógból szánkóvá előléptetett közlekedőeszköz s ahol egyszer a mérhetetlen hóban, a mérföldes fehérségben szembejött a „szánkómmal egy fekete pont a nagy fehérségben: egy kötésig hóban gázoló kéményseprő... Lesz idő, amikor födött lesz ez a gyalogút, amelyen most ólmos eső meg hó szakad a nyakamba, amikor mozogni fog a járda s magától visz tovább, amikor megvalósul a Wells álma: egyetlen óriási födött csarnok lesz minden város... ...És amikor nem lesz jótékonyság és neki lesznek hókaparók, amikor dagadt emberek nem nézik városi bundában kielégített önérzettel a sáros havat kapargató gőzölgő, élő rongybábukat és nem lesznek magamfajta romantikus természetek, akik kénytelenek káromolni a romantikát és cinikusnak lenni meggyökeresedett legendákkal szemben akkor, amidőn a gép romantikájának gobelinjeit szövögetik magukban... Mikor hópihék kavarognak az ember szeme előtt, nem csoda, ha elkavarognak a gondolatai is a korán pusztuló rongybábu-automatákról későbben megteremtődő gép-csodákra, hazug romantika-torzokról a gép mindenhatóságának való életére. Furcsa valami ez a pesti utca. Furcsákat gondoltat el az emberrel, amikor pihenő aggyal siet rajta a munka: a kenyér után. (de) 13