Népszava, 1913. január (41. évfolyam, 1–27. sz.)

1913-01-14 / 12. szám

1913 iamár 14. NÉPSZAVA hadügyminiszterrel, a párt, vezetőjével és ki­magyarázta a londoni kommünikét. Azt mondják, hogy a kormány újabb nyilatkoza­tot fog közzétenni és bejelenti, hogy a csapa­tok visszavonása csak akkor fog megtörténni, ha­ az Albániára vonatkozó vitás kérdések mind el lesznek intézve. A kormány sajtó­irodája cáfolatot adott ki Pasics lemondásá­ról, de bizonyos, hogy a miniszterelnök és a katonai párt között ellentétek vannak és Pa­sics állása megrendült. A szerb csapatott vis­szavon­ulsa. (Bécs, január 13.) Hiteles értesülések alap­j­án közli a „N. W. T.": Szerbia az albán ten­gerpartot közvetlenül a békekötés után föl­tétlenül ki fogja üríteni és teljesen alaptalan egyes belgrádi lapoknak az a közlése, hogy az albániai kikötők kiürítése csak a határ szabatos megállapítása és az albániai önkor­mányzat ügyének teljes rendezése után fog bekövetkezni. Bécsi illetékes helyen hang­súlyozzák, hogy szó nem férhet a szerb kor­mánynak ahhoz a régebben tett ígéretéhez, hogy közvetlenül a békekötés után a szerb csapatok ki fogják üríteni az albán kikötő­városokat. Nem igaz, hogy az albánok felke­lésre készülnek az országukat megszálló szerb csapatok ellen és h­ogy albánok és szerbek között már összeütközések is voltak. * Oroszország szerepe. Orosz fegyverkezés. (Bécs, január 13.) Hétfői francia lapok közlik, hogy az orosz hadügyi kormány két további korosztály tartalékost behívott. Bécs­ben illetékes helyen ezt a jelentést nem erő­sítették meg. (Krakó, január 13.) A „Glas Narodu" közli: A Visztula balpartján Opatoviec és Korycz között orosz csapattestek sáncokat ástak. Ezen a környéken jelentékeny haderő van összevonva és a folyó mentén erős őr­járatok folytonosan kémszemlén vannak. ' ' ' m­inimnim" MÜVESZEXIROMUOM * * (*) Hans Marées. (Julius Meier-Gräfe elő­adása az Ernszt-múzeumban.) Az Ernszt-mú­zeum igazgatósága ismertető előadásokat ren­dez a művészetről — leginkább a festőművészei­ről — és a nem túlságosan nagy programú elő­adás-sorozatot vasárnap kezdte meg az ismert német műkritikus, Julius Meier-Gräfe. Az elő­adás keretében Hans Marées emberi művé­szi potréját festette meg Meier-Gräfe és az elő­adásával elég szép sikert aratott a nagyon elő­kelő közönségnél, amelyre a művészet már megint a szezoncikk divatjának ingerével hat. A franciás nevű Marées Németországban egy kis magyar sorsot ért. Akkor ismerték meg, amikor már régen meghalt és mert éppen Meier-Gräfe volt az, aki a közönyösség hamuja alól kikaparta a németek számára, mostani elő­adása igen meleg és kegyeletes színektől volt túlterhelt. Az előadást a „Tivoli" fényjátékházban tar­tották meg és azzal kezdődött hogy az előadó­nak a magyar kultúrát és művészetet illető nem egészen reális bókjai után a mozgó nagy vá­szonlepedőjére rávetítették Marées egy csomó művének reprodukcióját. Marées nagyon fiatal korában kezdett tanulni Berlinben a hírneves Menzelnél, majd egy másik festőnél folytatta tanulmányait, de aztán hamar Münchenbe ke­rült Nem tanult Berlinben, nem akart tanulni Münchenben sem. Festett jól, rosszul, inkább rosszul, ami jött: katonajeleneteket, tájképeket, hogy megélhessen. Tájfestő azonban sohasem lett belőle, mert nyugtalan szellem volt, szabad­szájú és szabad gondolatú, ezért az öregek utál­ták, de barátai, akiknek a festésnél mindig szí­vesen segített, tisztelték és szerették. Ekkortáj­ban tette maga iránt figyelmessé Sehaek-ot, a kiváló műpártolót, egy Corot modorában fes­tett képével. Jött a támogatás, a pénz és Olasz­ország. Marées szubjektív művészéletének nagy harcai játszódtak le a déli vidékeken. Új érzé­sek támadtak benne, az új érzések új igazságok­kal jöttek és nagy harcot vívtak a renaissance művészi hatásával, amíg Marées épen mentette meg az egyéniségét Holott sohasem látta őket. Velasquez és Greco hatása érezhető a képein és akik nem veszik észre élettel teljesebb és tö­mörebb alakjait, szívesen hasonlítgatják Puvis­hez is. Meier-Gräfe szerint főműve a­­ „Hes­peridák". Ez a képe az, amelyen minden egye­sül, amit valaha tanult és átélt. Utolsó képe: hatalmas jelei és szimbólumai az életnek, fölül­emelkedés a valóságon és mégis kitartó hűség a valóság mellett Rossz rajzolást vetnek sokan szemére, mert nem hasonlít másokhoz. 1887-ben halt meg. Sokan azt mondják, hogy nem tökéle­tesedett, pedig mindig fölfelé haladt és soha­sem volt megelégedve azzal, amit jól megcsi­nált. A modern festők tanulhatnának tőle, aki néha évekig érett és nem erőszakolta a pingá­lást­­ a német kultúra és művészet diadala a francia fölött. Nem lett franciás és olaszos. Egyedül élt, de nála a magány szükség volt. Mindenképpen büszkék lehetnek rá a németek. (xo. e.) (*) Filharmóniai hangverseny. A filharmo­nikus társaság és a Magyar Nők karegyesülete az Operaház szólistáinak és Lichtenberg Emil karmesternek közreműködésével szerdán a Vi­gadóban előadta Bach „Máté passziójá"-t. Egy ilyen művészi törekvéssel szemben, amelynek kulturális, nevelő hatása legalább a résztve­vőkre nézve, elvitathatlan, mert a betanulás ideje alatt egy csomó művészetet szerető em­ber ismerkedik meg a hatalmas mű­vel, ami már magában kulturális eredmény, föltétlen elismeréssel vagyunk. Készséggel elismerjük a szorgalmat és igyekezetet is, amelyet egy ily horribilis feladat megoldásáig a közreműkö­dők és a betanító karmester kifejtenek, azonban a méltatásnak és elismerésnek ezen a ponton meg kell állnia a hétfői produkció objektív bírálata alkalmából. Mert nem elegendő az igyekezet és a szorgalom, talentum és inten­ció nélkül földön csúszó, szárnyatlan lesz, nem­csak az alkotó, de a reprodukáló művészet is. A hétfői Bach előadás sajnosan nem volt több ilyen féleredménynél. A közönség mégis hálá­san tapsolt a közreműködőknek és elragadta­tással adózott Bach géniuszának. (ui.) (*) Oskar Laske, Franz Barwig kiállítása. Laske és Barwig: két bécsi művész. Az előbbi festő, utóbbi szobrász ; műveikből a „Könyves Kálmán"-vállalat kiállítást rendezett Laske leginkább akvarelleket és rajzokat állított ki. Ez a műfaj inkább megfelel mesélő kedvének mint a súlyos olajfestés. Élénk fantáziájú, mun­káiba irodalmi ízt vivő művész. Ügyes és nem ízléstelen. Valami mély nyomot nem szánt a lelkekbe az ő munkálkodása, inkább szórakoz­tat, néhány derűs pillanatot szerez. Nagy tö­megeket helyez a képeire és ezeket a tömege­ket néha játékosan, néha dekoráció célzattal mozgatja. Barwig szobrai között akad több jól fölfogott fafaragású állatszobor. Nem valami lelkesítő jelenség azonban a fából kifaragott és a gránit anyagát utánzó feketére csiszolt párduca. Az anyag ilyen hamisítását a művészi becsületesség ábécéje is tiltja. Bronzaiban is megérződik a fafaragásra hangolt szobrász gondolkodása. Mindazonáltal rokonszenvesebb és több kultúrát mutató művész, mint nagyon sok hazai szobrásztekintélyünk. (Bet.) (*) A harmadik munkáshangverseny. Az Or­szágos Szimfóniás Zenekar karácsony után vasárnap délelőtt folytatta kulturális koncert­jeinek sorozatát. A vasárnapi munkáshang­versenyen, csakúgy, mint az eddigieken, zsú­folt terem hallgatósága merült el a nagy mes­terek alkotásainak élvezetébe. Műsoron voltak Mendelssohn „Ruy Blas"-nyitánya, Dvorak III-szimfóniája, Goldmark „Sakuntalá"-ja és mind­egyik tomboló tetszést aratott. Nagyszerű si­kere volt Lavotta imént bemutatott „Suite rustique"-jének, amelynek befejezése után a jelen volt nagytehetségű fiatal szerzőt hatszor szólították a dobogóra Kun Lászlóval együtt. (1) Az Uránia Színházban a legközelebbi munkáselőadás­ január 26-án, vasárnap délelőtt 10 órakor lesz, amely alkalommal bemutatásra kerül „A balkáni háború" című darab. Jegyek darabonként 40 fillérért kaphatók a Népszava­könyvkereskedés pénztáránál. Ini telefon­számaink. Népszava-könyvkereskedés József 3--27. Párttitkárság József 3--28. Népszava szerkesztőség József 3--29. Népszava szerkesztőség József 3--30. Népszava kiadóhivatal József 3--31. Népszava kiadóhivatal József 3--32. Szakszervezeti tanács József 9--65. Világosság-nyomda József 9--66. Világosság-nyomda József 10--16. HÍRBIO A pesti utcán. A hókaparók legendája. "Pesti ember nem ismeri a hó romantikáját. Odaát, Budán vagy kint a ligetben még lát­hatna csillogó, szűz havat, hófödte apró háza­kat meg hó­diszti karácsonyfákat, hallhatna hó­ropogást a talpa alatt, elnézhetné a Vérmező csoda­leplét, ha végigaranyozza a téli napsu­gár, — de ehhez ideje sincs, meg kedve sincs. A hó romantikája helyett az újságjai szállíta­nak neki egy hazug romantika-torzot: a hó­kaparók kaptaszerű legendáját. Hja, leesett a hó, tehát meg muszájt írni a hókaparás jótéteményéről az öreg smoncákat, a jótékony istenről, aki havat ad, hogy legyen mit elkaparni a szegény embernek s a jótékony társadalomról, amely direkt csak azért kapar­ta­tj­a el a havat, hogy a szegény embernek tél­víz idején egy kis keresete legyen... Annál a dühnél, amit az ember érez, amikor elnézi a rongyokba bugyolált lábú hókaparókat, amint lihegve, tüdőgyulladásra szántan, gőzölögve, mint a ló a szánka előtt, topogva, kékrefagyva kínlódnak a sáros hóval, — csak az a düh lehet nagyobb, amit ez a legenda ébreszt. Az a városi bundás úr, aki mellettem vidá­man nézi az utcatisztogatás műveletét, csak úgy sugározza a szörme-gallérból kikandikáló orrán át a megelégedettséget: lám, ilyen jóté­kony vagyok én, mint fővárosi adófizető pol­gár, hogy elkapartatom a havat az utániból! Ez az ember, acsarkodom rá magamban hang­talanul, most jótékonynak érzi magát pedig a hókaparás ellen interpellálna a városházán, ha nem az ő b. egészségét óvnák meg a meghűlés­től ezek a nyomorult rongyosok a maguk tü­deje árán, ha nem az ő áruinak elcipelhetését biztosítanák, ha nem neki okozna anyagi, kiirt a személy- és áruforgalomnak s vele a békés kizsákmányolásnak az a zavara, amit ez a kel­lemetlen természeti tünemény, ez a hóesés, ez a lábtörő fagy előidéz! A város a gazdasági élet szíve s a szív rendes lüktetését biztosítják ezek a szerencsétlenek, — ez az egész. S mivel a szocialista agyveleje már erre van beigazítva, eszembe jut hogy lesz idő, amikor az ilyen természet­ okozta forgalomza­varok, lábtörés-alkalmak és tüdőgyulladás­okok elhárítására nemcsak a tőke rezidenciá­jában, a városban, hanem azokban a határ­menti, hóalá temetett falvakban is gondolni fognak, ahol tavalyelőtt ilyenkor fagyott ke­réknyomok között borított ki félóránkint átlag legalább egyszer magából a méteres hóba a felslógból szánkóvá előléptetett közlekedő­eszköz s ahol egyszer a mérhetetlen hóban, a mérföldes fehérségben szembejött a „szánk­ómmal egy fekete pont a nagy fehérségben: egy kötésig hóban gázoló kéményseprő... Lesz idő, amikor födött lesz ez a gyalogút, amelyen most ólmos­ eső meg hó szakad a nyakamba, amikor mozogni fog a járda s magától visz to­vább, amikor megvalósul a Wells álma: egyet­len óriási födött csarnok lesz minden város... ...És amikor nem lesz jótékonyság és neki lesznek hókaparók, amikor dagadt emberek nem nézik városi bundában kielégített önér­zettel a sáros havat kapargató gőzölgő, élő rongy­bábukat és nem lesznek magamfajta ro­mantikus természetek, akik kénytelenek káro­molni a romantikát és cinikusnak lenni meg­gyökeresedett legendákkal szemben akkor, ami­dőn a gép romantikájának gobelin­jeit szövö­getik magukban... Mikor hópihék kavarognak az ember szeme előtt, nem csoda, ha elkavarognak a gondola­tai is a korán pusztuló rongybábu-automaták­ról későbben megteremtődő gép-csodákra, ha­zug romantika-torzokról a gép mindenhatósá­gának való életére. Furcsa valami ez a pesti utca. Furcsákat gondoltat el az emberrel, amikor pihenő aggyal siet rajta a munka: a kenyér után. (de) 13

Next