Népszava, 1913. november (41. évfolyam, 257–281. sz.)

1913-11-01 / 257. szám

2 döfést, amikor minden pártjai elismerte, hogy­ ma csak pénzen lehet választani és csak az a kérdés, ki választott a maga pén­zén és ki lopott pénzen. A magyar úri parla­ment hosszú, bűnös élet után most, ahogy az sikkasztó és tolvaj magyar úrhoz sik, egyszerűen öngyilkosságot követett­­. "Ami ma még megmaradt belőle, az nem más, mint a parlamentarizmus szétroncsolt hul­lája. A korrupció vádjának tőre az a fegy­ver, amivel ez az osztályparlament kivé­gezte magát, de ne felejtsük el, hogy ezt a tőrt az általános választójog nyomta a ke­zébe. A magyar parlament már régóta zül­lik­, de belső bomlása és rothadása még hosz­szú időkig eltarthatott volna, ha nem jelent­kezik kívülről az általános választójog nagy eszméje, amely a csúnya halállal siettette és befejeztette e csúnya életet. Tisza István és vele az osztályparlament mosogatóronggyá omlott össze, amikor a megvesztegetés, a korrupció, a becstelenség rátaposott, de észre kell vennünk, hogy a vádemelés, a le­leplezés csak az általános választójog nagy­szerű demokratikus erejéből fakadhatott ilyen megsemmisítő hatalommal. Az osztály parlament becsü­lete kivégeztetett, a diadal­mas győztes pedig a választójog eszméje. Az ellenzéki harcnak most már ott a parla­mentben is le kell szögeznie a harc eredmé­nyét és a korrupció vádja mellett Tisza és rendszere szeme közé kell vágnia a választó­jog eltorzításának és megcsonkításának vád­ját is. A demokratikus választójog lehet csupán az egyetlen komoly orvos,szere a korrupció és az erőszak parlamentarizmusának. Ép­pen ezért hiába próbálja a munkapárti sajtó, félelemtől reszkető hangját örömrivalgássá­ változtatni azon, hogy az ellenzék végre megjelent a parlamentben és végre megkez­dődhetik a rendes parlamenti munka. Ezt maga a munkapárt se hiszi és még kevésbé fogja más valaki elhinni a munkapártnak. Az ellenzék nem kér a munkapárti Ház munkájából és nem vesz részt az úri parla­ment tanácskozásain. Az ellenzék tudja igen jól, hogy mindaddig nem lehet normális és ^ImuITM *: ;*: * Szentségek• („Fiam ébresztgetése" című ciklusból.) Te vagy a bölcs, az igaz és a nagy! Te vagy az ősiség, az ember! A te drága gyermeki eszeddel teremtesz, alkotsz u,i világcsudát, oly szentséges, oly tiszta, ős világot, mely megszégyenít minden emberálmat, milyenről mi csak álmodni merünk, íja elcsapong a képzeletünk , s a te országodban mindez valóság. Óh csudálatos fénylő gyermekország, hol minden ő­sen­ nyers, igaz, arany az arany és gaz, ami gaz és rut a rut és szép, ami szép és nincs szemérem és nincs titok a létek tiszta, fehér és nyitott. Fiam mennyit kell romlanod néked, hogy a­ mi sötét világunk megértsed, mert lent van a mi világunk mélyen. Hogy megértsed: mi is az a­ szégyen? És mi az : gazdag ? És mi az: szegény ? És mit jelent az, hogy: nincsen kenyér! És mit jelent az, hogy : szent a másé­s ha érett gyümölcs csüng fejed felett, hogy utána ki ne nyújtsd a kezed; mert vétek az, mert szent a vagyon, szent a király és szent a hatalom és szent éh mindenekfölött az Isten. Nyugodj bele hát, másé itt minden és ne kutassad semminek okát, vétek bolygatni a hit templomát. Mert Isten rendelt fölibéd urat. NÉPSZAVA ,1913 november 1. szabályszerű parlamenti élet ebben az or­szágban, amíg nem­ kerül a Ház napirend­jére a jogokat adó demokratikus választó­jog tárgyalása. Addig az ellenzék csak vádat emelni és a választójog követelését hangoz­tatni lépi át a bűnök és maradiságok házá­nak küszöbét. Zabola és dikics. Az egész világon sok a panasz az újsá­gok művészeti és könyvkritikái ellen. Azt mondják : sok jogosulatlan befolyás érvé­nyesül, a­ sajtó üzleti jellege korrumpálja, gátolja a kritika szabadságát, a kiadók és szerkesztők anyagi kapcsolatban vannak a színházakkal, műkereskedőkkel, a kritiku­soknak vannak barátaik, akikkel — mint­hogy ők is, amazok is írók — közdicséreti társaságot alkotnak stb. A közönség nem bízhatja rá magát a kritikára : lapok és kritikusok anyagi érdekei, egyéni ellen­szenve és rokonszenve megbízhatatlanná tette. Kétségtelen : ez a szemrehányás sok te­kintetben jogosult az egész világon és így Magyarországon is. Látószemmel látjuk, hogy a „B. H." a vele családi rokonságban levő színházakat kivételes bánásmódban részesíti,s hogy X író az Y kiadó fiának szamárságairól okos, nivós, de hazug di­cséretet mond, hogy a kiadói érdek sok­szor beletolakszik az újságbeli­ könyvismer­tetésbe, hogy az egyéni rokonszenv vagy ellenszenv, politikai szempontok stb. sze­repet követeltek ki maguknak a képző­művészeti kritikában is. Ezeket és egyéb ilyeneket látunk mindannyian. Sőt vannak rémlátók, akik egyebet sem látnak, csak ezt és rövidesen ki is mond­ják az ítéletet: „felőlem pusztulhat a kri­tika szabadsága ! én akár az egész kritikát eltörölném, — haszna úgy sincs !" . Okos ember azonban nem rémlátó, okos ember ilyeneket nem mond, hanem meg­látja, hogy a kivétel nem szabály, hogy az­­a kritika, amely az emberileg lehető elfo­gulatlanságra törekszik, minden sajtókor­rupció ellenére is érvényesül, sőt növeli a közönség ízlésé­t és maiglan is nélkülözhe­tetlen tényezője a művészeti, irodalmi , előbbrehaladásnak. Ha ez a kritika kényte­len is a sajtó-kapitalizmusnak engedmé­nyeket tenni, azért még mindig megvan az a szerepe a művészeti életben, ami a par­te csak robotolj és bizzál vakon, mert őtőle jó minden hatalom és a kegyelme vég nélkül való, nála a forrás az öröm, a jó ... lamenté a törvényhozásban": a törvény a minisztériumokban készül a­ közvélemény nyomása alatt álló parlament pressziójára, a parlament tapsa vagy abcugja mellett. A kritika kapocs a közönség és a művész között, a kritika a művészetek demokráciá­jának hajtóereje. Műremek készülhet kri­tizálás nélkül, de a művészet, mint fejlődő társadalmi szervezet,­­ mint a mai ember egyik fontos "életszükségletét — úgy, ahogy — ellátó társadalmi szerv, belesenyvednie, belerothadna a kritikátlanságba. A kritika, — ha százszor konzervatív, romlott, hibás is, — a művészet előhaladásának éppen olyan föltétele, mint a politikai haladásnak is létföltétele a kritikánál sokkal konzerva­tívebb, sokkal romlottabb, sokkal bűnösebb parlamentarizmus megmaradása. A politikai parlament létét, nem is fenye­geti veszedelem. Még Tisza sem meri el­törlését kivánni. Tisza is csak még jobban konzervatívvé, még foslyottabbá, még te­hetetlenebbé akarja tenni. A művészet parlamentáris szabadságát azonban lenne szívük Tisza—Baloghéknak egyetlen tollvonással eltörölni. Még nem esett szó sehol róla, mert az új sajtó­javaslat egyéb irtózatosságai között elbújt a kritika eltörlésének aljas szándéka. Pedig a terve­zetben kétségtelenül, világosan benne van: „eltöröljük a kritikát,­­mert meg akarjuk fojtani a nekünk kellemetlen új magyar művészetet; uj piktúrát, új verseket, uj színdarabokat nem akarunk tűrni ." A sajtó-„reform" nem tiltja meg nekem, hogy megírjam : „ez a Farkas Pál utolsó ember a színpadon, tehetségtelen színpadi felsőrészkészítő, akinek nem érdemes meg­nézni a vacakjait". Nem mondja majd a törvény, hogy ezt nem szabad megírni, de úgy intézkedik, hogy nem lehet. M­ivelhogy ha én megírom azt, akkor 1. Farkas Pál helyreigazítást küld be, amelyben közli a közönséggel, hogy ő Shakespeare a négy­zeten s a darabja különb Hamletnél és így mindenkinek kutyakötelessége megnézni­; 2. föntnevezett Farkas Pál bepöröl rágal­mazás címén s akár elveszti ezt a port, akár­­nem, 3. kártérítést ítéltet meg magának, mivel én (illetve a lapom, azaz a kiadóm) anyagi kárt okoztam neki azzal, hogy a da­rabja silányságáról őszintén írtam. Ha nem lenne Farkas Pál igazi írók bőrére máris gazdag, meggazdagodhatnék az új törvény, révén a lapok ellen indított kártérítő pe­rökből. És mennél rosszabb darabot követne­k el, annál jobban meggazdagodhatnék,­­ ha ugyan a lapok beugranának neki és ez­állati üvöltés zűrzavara­ verődik "vissza a szén­falakon, ijedt rohanást, fejetlenséget szül a­­ pánik, nincs más gondolat, más érzés, mint: élni! élni! A halálraítélt nyomorult ember­férgek zihálva rohannak a felvonó felé: késő! Megszenesedett,holttestekbe botlanak, füst csap az arcukba: ég a bánya! Lángolnak a támasztó gerendák, az égő tárnái összeroppan. Akit nem égetett halálra a robbanás, akit nem fojtott meg a füst, akit nem vert agyon a leomló tárna­fal,­­ megbúvik egy kis üregben és lesi­várja­a segedelmet. A föld szinén világszerte röpíti a rémhírt a távíró: a bánya ég! Ötszáztizenöt ember hiány­zik! A világ megdöbben egy pillanatra: az­­ ember irtózva nézi a kályháját s azt érzi, hogy emberéletek kioltott lángja fűti­­a szobáját,­­hajtja a gépeit, hajóit, lokomotivjait... A kul­turvilágot összeborzasztja a lelkiismeret s pár napig az egész emberiség lesi­várja a hireket: leszálltak a­ mentő­bányászok... életüket koc­káztatták, egy ott is­ maradt közülük... csak két embert hoztak föl élve s harminc halottat... négyszáznyolcvanhárom ember még odalent van... • - f.--' Azután jön még egy távirat. .csak halottakat tudnak fölhozni... a mentők önföláldozása hiábavaló. S mihamar megjön a hir: a bánya­társulat beszüntette a mentőkisérleteket s el­temeti a bányát, hogy a levegőhiány eloltsa a tüzet... Négy-ötszáz ember van még lent­i élve vagy holtan. Lemondtak róluk. Nem a mentők, nem, azok megint leszál­lnának a gyilkos tűzbe a társaikért. A bányatársaság igazgatói sokallot- Csak itt a földön ne követeld a jussod. Várnai Zseni. * * Meghal a leányarém. * Egymás után jönnek a Hióbhirek. Ég a car­diffi szénbánya: 368 munkás menthetetlenül odaveszett. Az újmexikói Dawsonban robbanás volt egy szénbányában: egyik hír szerint 32­3, a másik szerint „csak" 260 a­ vértanuk száma. Az első katasztrófa után még nem múlt el két hét, amikor a­ coloradoi Trinidadból jön a vészhír: 326 bányász szorult be a fölrobbant kőszénbányába, amelynek bejárata összeom­­lott. Megmenekülésükre nincs remény... Ezer halott fél hónap alatt! A „Germinal" poklának borzalmai rontják meg az ember álmát: szuroksötétben pislogó­­mécsek körül fekete emberek kopácsolnak szűk tárnákban, szénportól hörög a mellük, fekete patakokban folyik meztelen testükön az iz­zadtság. A föld gyomrában nincsen nappal és a munka nem szakad meg soha, amint nem sza­kad meg soha az éjjel, nincsen hajnal és nin­csen pihenő,­­ csak ha jön egy hirtelen vég­ítélet. A fekete tárnák mélyén végigmorajlik egy hosszan dübörgő robbanás vészjele: meg­gyulladt a széngáz! A fekete emberek lecsap­ják a csákányt, a munka egyhangú zaja helyett

Next