Népszava, 1913. november (41. évfolyam, 257–281. sz.)
1913-11-22 / 274. szám
330 külpolitika egyformán népellenes külpolitika és egyformán ellenszenves a néptömegek szemében. De hogy a Berchtold-féle külpolitika milyen hitvány, milyen kudarcos, ellentmondó és kapkodó külpolitika, annak legjobb bizonysága, hogy még akkor, ha nem elvi alapról, hanem csupán a siker és az okosság szempontjai szerint bírálják, akkor is ostorozni, kicsúfolni és kárhoztatni lehet. A delegáció mai napjának mérlegei a Tisza-féle magyar erőszak és a Berchtoldféle osztrák-magyar kudarc vádlottak padjára ültetése volt. NÉPSZAVA 1913 november 16. Mi késsett állunk! (A budapesti szakmai szervezetek pénteken este megtartották nagygyűlésüket a sajtójavaslat kártérítési szakasza ellen, amely lehetetlenné akarja tenni a sztrájkot és a bojkottot.A gyűlés külsőségeiről alább számolunk be. Itt csak azt akarjuk megállapítani, hogy ez a gyűlés nemcsak a jelen voltak nevében, hanem — előzményeinél és összetételénél fogva — Budapestnek és környékének öszszes szervezett munkásai nevében tanácskozott és határozott. Tehát azon a gyűlésen tízezrek egységes akarata nyilvánult meg.Ami a gyűlés lefolyását illeti, arról azt kell megállapítanunk, hogy az előadó nagyon mérsékelt, letompított hangon beszélt és a hallgatóság ennek ellenére is valósággal izzott és forrongott, igazi forradalmi kedvben volt. Továbbá kitűnt, hogy a munkásságnak semmi kedve sincs a miniszterekhez küldöttséget meneszteni és csak a vezetők kívánsága előtt hajolt meg, amidőn az errevonatkozó határozatot egyhangúlag elfogadta. Csak a „hivatásos izgatók" fékező munkája bírja a munkásságot visszatartani az erélyesebb akció rögtönös megkezdésétől. Ezeket, természetesen, semmi más ok nem vezeti a fékezés munkájában, mint rendkívül nagy felelősségük tudata. Tudják, hogy a munkásságnak eddig példátlan elkeseredése és elszántsága egészen rendkívüli helyzetet teremthet és olyan áldozatos harcokra vezethet, amelyeket, amíg csak lehet, kerülni kell. Ezért szánták rá magukat, hogy a miniszterrel szemtől szembe álljanak és követeljék a kártérítési szakasz teljes elhagyását, vagy — mint minimumot — a törvényben annak a kimondását, hogy az a szakasz a sztrájkkal és bojkottal összefüggésben levő sajtótermékekre nem vonatkozik. Rászánták magukat erre a nálunk, szokatlan lépésre azért, hogy a munkásságról teljesen elhárítsák a következményekért való felelősséget. Meglátjuk, átérti-e ezt a kormány és eláll-e a sztrájkot lehetetlenné tevő szakasztól vagy pedig inkább provokálni akarja-e a munkásságot? Meglátjuk , a ! A munkásság pedig készen áll. Hiába fojtogat bennünket kétfelől is a munkanélküliség és a drágaság szörnyetege, az, amit a kormány tervez ellenünk, harcba viszi a nyomorgókat, a letörteket, az elesetteket, de harcba viszi azokat is, akiknek még van egy darabka kenyerük, azonban attól kell rettegniök, hogy a sztrájk és bojkott lehetőségének elvesztésével még abból a szűkös falattól is elveszítenek egy részt. A munkásság tehát a gazdasági harcait lehetetlenné tevő szakasz ellen a legnagyobb elkeseredéssel száll harcba, ha rákényszerítik. Mink elmentünk a mérséklet legvégső határáig. Talán azon is túl vagyunk már. Várjuk meg, hogy mit hoz a holnap is ? * Izgalmasabb és elszántabb hangulatban lefolyt gyűlés régen volt a fővárosban, mint pénteken este. A munkások szinte fékezhetetlen vágyat éreztek magukban arra, hogy a tettek mezejére lépjenek. Amikor Tisza István nevét említette a gyűlés szónoka, percekig zúgott a fölháborodás és szinte nem akart véget érni az indulatos közbekiáltások förgetege: — Sótolvajok, gazemberek, kártyapanamisták!• Lámpavasra vélük, bombát nekik! Muszkául kell ezekkel beszélni! A gyűlés elnökének és szónokának egész energiájára volt szüksége, hogy a háborgó indulatokat féken tartsa és a lehetőséghez képest élét vegye a munkások rögtöni cselekedetet követelő forradalmi kedvének. A pénteki gyűlés színhelyén megjelent és az építőmunkások nagytermét zsúfolásig megtöltő és az utcára is egész szélességében kiérő munkásezrek nem igen kívántak a munkapárti jograblók miniszteréhez elmenni és csak a szervezett munkásság fegyelmezettsége késztette őket arra, hogy vezetőik kifejezett óhajára ezt az utolsó és kedvük ellen való kísérletet még megtegyék. A szónokot egyébként gyakran percekre félbeszakította a munkások szenvedélyes kitörése. Minduntalan fölhangzott és ezernyi hang dörögte tovább a lelkek mélyéről feltörő kiáltást, hogy: — Éljen a forradalom! — Éljen a köztársaság ! — Éljen a sajtószabadság — Élni akarunk, vagy mind egy szálig meghalunk, a jogainkért! — Csak a testünkön keresztül rabolhatják el a lapjainkat! — Bombával, revolverrel, kaszával és kapával megyünk a néphóhérok ellen!... Nagyon gyakran és nagyon komolyan, végtelen elszántsággal emlegették a munkások pénteken este a muszkául való beszélgetés robbantó eszközeit és igen sok szó esett a puskapor-szagról. Nem a gyűlés szónoka volt az, aki cselekedetre hívta föl a munkásokat, hanem az a sok ezernyi proletár követelte messzehangzó, mindenre elszánt hangon, hogy engedjék őket cselekedni. Ismétel-t ten föl kellett hangzania a csillapító szónak: . .. . ... - — — r-_i_-_--r_r.nj 1MQA * * * Christiane. Irta. Gustav Wied. A koporsó kint állt a kis szérűben a ház mögött, július vége felé járt az idő és a hőség rendkívül nagy volt. — Legjobb, ha Christianet a szérűbe teszszük — mondta Maren. Rasmus is erre gondolt és így hozták a halottat egy pár deszkán, amelyet a tuskón és a gyalupadon végigfektettek. Az ajtóra függő lakatot akasztottak és a szülők a dolguk után láttak. Rózsaaratásnál segédkeztek fönt a majorban. A férfi kaszált és a nő kötözött. Elég szaporán ment a dolog. Akkordban végezték , a temetés is majd belekerül külön néhány koronába. Amikor az emberek a mezőn az árok szélén ültek és vacsorájukat fogyasztották, Maren odament az intézőhöz. Némi előleget akar a maga és Rasmus számára. Nem, ebbe az intéző nem mehetett bele. Hiszen akkor valamennyien jönnének és előreget akarnának. Van esze, hogy bele ne menjen az ilyesmibe! Bizonyára azért akarnak előleget, hogy odakint az erdőben a lövészünnepélyen bolondságokra és semmiségekre szórják el a pénzt. Oh nem, ezt nem akarták. — Minek kell akkor az előleg ! — Christiane miatt.-- Sokkal jobban tennék, ha munkába küldenék, semhogy otthon lábatlankodnék és lopná a napot. i— De hiszen egész nyáron olyan borzasztó arr-wirk.-rarrja ... .--._ -j—„- r gyönge volt és az orvos egy rettentő üveg orvosságot rendelt neki. És szeretnénk mégis, hogy rendes temetésben részesíthetnénk. Hiszen egyetlen gyerekünk volt.— Temetés ? Hát meghalt Christiane ! — Igen, meg. A jó isten olyan kegyelmes volt, tegnap reggel megváltotta, amig mi odakint arattunk , mert amikor délben hazamentünk, a leány ott feküdt egy ingben az ajtó előtt és halott volt. — Ilát teljesen magára hagyták a beteget. —• Hát mit tettünk volna? Muszáj volt kenyér után látni. És Kovácsék Marija megígérte, hogy majd ügyel Christianere. És éppen tegnap, amikor mosás miatt a majorba ment, kellett megtörténni a szerencsétlenségnek. Az intéző félelmes pillantást vetett az előtte álló nagy, erős nőre. Széles arcának, egyetlen vonása sem árulta el, hogy azt, amit itt elmondott, érzi is. A fejét kissé meghajtotta és a keze látszólag közömbösen babrálta kötényének a fűzőjét. — Maren, ha delet harangoznak, gyere el hozzám — mondta az intéző és elment. * Maren megkapta a pénzt, megcsinálták a koporsót és Christiane odaát volt a szérűben és várt. Mert szó sem lehet róla, hogy vasárnap előtt eltemessék. Maren volt a papnál, a sekrestyésnél, a harangozónál. És mindenütt fizetnie kellett. Hát ez így is való és nem lehet ellene kifogás. De azért mégis rossz volt, mert nem lesz semmi sem abból a kabátból, amelyet félre akart venni. * Vasárnap istentisztelet után eltemették Christianet. Nem sokat teketóriáztak vele. Szegény emberek gyermeke volt és a pap nem kapott többet néhány koronánál. És mégis olyan szépen beszélt arról, hogy milyen nehéz volna néha idelent a földön a létért való küzdelem; de ha, megtanuljuk, hogy kell dacos hátunkat a megpróbáltatások keresztje alá hajtani és türelemmel elviselni, amit az Úr kiszabott ránk, akkor bizonyosak lehetünk abban, hogy a jutalom magától eljön fölülről az égből. Rasmus széken ült és ide-oda ringott, miközben csikós szürkekék nadrágját simogatta. És Maren egyre hangosabban fújta az orrát. Végül már egyetlen száraz folt sem akadt a zsebkendőjén. Odakint a temetőben gyorsan ment a dolog, mert a papnak a városban még egy esküvőt kellett ellátnia. * Hazafelé Maren bedugta a fejét kovácsékhoz: nem volna-e kedvük átjönni őhozzájuk tizenkettő és egy óra közötti? Nagyon szép két, három fontos sertéssültnek való hitet kapott a hentestől akkor, amikor a paphoz ment. — Köszönöm a meghívást — mondta a kovács. És miután úgy gondolta, hogy Maren joggal elvárhat néhány szót, tovább folytatta: — Mégis csak fájdalmas nagyon, hogy, Christiane megboldogult — I . . . gen — mondta Maren halkan, — de az isten igy akarta. — És ő előtte meg kell hajolnunk — egészítette ki a kovács. Pár percig még szótlanul állottak. — Isten vele! — Isten vele, Maren! És Maren hazakocogott a sertéssültjéhez. TWY