Népszava, 1913. november (41. évfolyam, 257–281. sz.)

1913-11-22 / 274. szám

330 külpolitika egyformán nép­ellenes külpoli­tika és egyformán ellenszenves a néptöme­gek szemében. De hogy a Berchtold-féle külpolitika mi­lyen hitvány, milyen kudarcos, ellentmondó és kapkodó külpolitika, annak legjobb bi­zonysága, hogy még akkor­­, ha nem elvi alapról, hanem csupán a siker és az okosság szempontjai szerint bírálják, akkor is osto­rozni, kicsúfolni és kárhoztatni lehet. A delegáció mai napjának mérlegei a Tisza-féle magyar erőszak és a Berchtold­féle osztrák-magyar kudarc vádlottak pad­jára ültetése volt. NÉPSZAVA 1913 november 16. Mi késsett állunk! (A budapesti szakmai szervezetek pénte­ken este megtartották nagygyűlésüket a sajtójavaslat kártérítési szakasza ellen, amely lehetetlenné akarja tenni a sztrájkot és a bojkottot.­­A gyűlés külsőségeiről alább számolunk be. Itt csak azt akarjuk megállapítani, hogy ez a gyűlés nemcsak a jelen voltak nevében, hanem — előzményeinél és összetételénél fogva — Budapestnek és környékének ösz­szes szervezett munkásai nevében tanács­kozott és határozott. Tehát azon a gyűlésen tízezrek egységes akarata nyilvánult meg.­­Ami a gyűlés lefolyását illeti, arról azt kell megállapítanunk, hogy az előadó nagyon mérsékelt, letompított hangon beszélt és a hallgatóság ennek ellenére is valósággal iz­zott és forrongott, igazi forradalmi kedv­ben volt. Továbbá kitűnt, hogy a munkás­ságnak semmi kedve sincs a miniszterekhez küldöttséget meneszteni és csak a vezetők kívánsága előtt hajolt meg, amidőn az erre­­vonatkozó határozatot egyhangúlag elfo­gadta. Csak a „hivatásos izgatók" fékező munkája bírja a munkásságot visszatartani az erélyesebb akció rögtönös megkezdésé­től. Ezeket, természetesen, semmi más ok nem vezeti a fékezés munkájában, mint rendkívül nagy felelősségük tudata. Tudják, hogy a munkásságnak eddig példátlan el­keseredése és elszántsága egészen rendkí­vüli helyzetet teremthet és olyan áldozatos harcokra vezethet, amelyeket, amíg csak lehet, kerülni kell. Ezért szánták rá magukat, hogy a minisz­terrel szemtől szembe álljanak és követeljék a kártérítési szakasz teljes elhagyását, vagy — mint minimumot — a törvényben annak a kimondását, hogy az a szakasz a sztrájk­kal és bojkottal összefüggésben levő sajtó­termékekre nem vonatkozik. Rászánták ma­gukat erre a nálunk, szokatlan lépésre azért, hogy a munkásságról teljesen elhárítsák a következményekért való felelősséget. Meglátjuk, átérti-e ezt a kormány és el­áll-e a sztrájkot lehetetlenné tevő szakasz­tól vagy pedig inkább provokálni akarja-e a munkásságot? Meglátjuk , a ! A munkásság pedig készen áll. Hiába foj­togat bennünket kétfelől is a munkanélküli­ség és a drágaság szörnyetege, az, amit a kormány tervez ellenünk, harcba viszi a nyomorgókat, a letörteket, az elesetteket, de harcba viszi azokat is, akiknek még van egy darabka kenyerük, azonban attól kell retteg­niök, hogy a sztrájk és bojkott lehetősé­gének elvesztésével még abból a szűkös fa­lattól is elveszítenek egy részt. A munkásság tehát a gazdasági harcait lehetetlenné tevő szakasz ellen a legnagyobb elkeseredéssel száll harcba, ha rákényszerítik. Mink elmentünk a mérséklet legvégső határáig. Talán azon is túl vagyunk már. Várjuk meg, hogy mit hoz a holnap i­s ? * Izgalmasabb és elszántabb hangulatban lefolyt gyűlés régen volt a fővárosban, mint pénteken este. A munkások szinte fékezhe­tetlen vágyat éreztek magukban arra, hogy a tettek mezejére lépjenek. Amikor Tisza István nevét említette a gyűlés szónoka, per­cekig­ zúgott a fölháborodás és szinte nem akart véget érni az indulatos közbekiáltá­sok förgetege: — Sótolvajok, gazemberek, kártyapana­misták!­­• Lámpavasra vélük, bombát nekik! Musz­kául kell ezekkel beszélni! A gyűlés elnökének és szónokának egész energiájára volt szüksége, hogy a háborgó indulatokat féken tartsa és a lehetőséghez képest élét vegye a munkások rögtöni csele­kedetet követelő forradalmi kedvének. A­ pénteki gyűlés színhelyén megjelent és az építőmunkások nagytermét zsúfolásig meg­töltő és az utcára is egész szélességében kiérő munkásezrek nem igen kívántak a munka­párti jograblók miniszteréhez elmenni és csak a szervezett munkásság fegyelmezett­sége késztette őket arra, hogy vezetőik kife­jezett óhajára ezt az utolsó és kedvük ellen való kísérletet még megtegyék. A szónokot egyébként gyakran percekre félbeszakította a munkások szenvedélyes kitörése. Mindun­talan fölhangzott és ezernyi hang dörögte tovább a lelkek mélyéről feltörő kiáltást, hogy: — Éljen a forradalom! — Éljen a köztársaság ! — Éljen a sajtószabadság — Élni akarunk, vagy mind egy szálig meghalunk, a jogainkért! — Csak a testünkön keresztül rabolhatják el a lapjainkat! — Bombával, revolverrel, kaszával és ka­pával megyünk a néphóhérok ellen!... Nagyon gyakran és nagyon komolyan, végtelen elszántsággal emlegették a munká­sok pénteken este a muszkául való beszélge­tés robbantó eszközeit és igen sok szó esett a puskapor-szagról. Nem a gyűlés szónoka volt az, aki cselekedetre hívta föl a munká­sokat, hanem az a sok ezernyi proletár kö­vetelte messzehangzó, mindenre elszánt han­gon, hogy engedjék őket cselekedni. Ismétel-t ten föl kellett hangzania a csillapító szónak: . .. . ... - — — r-_i_-_--r_r.nj 1MQA * * * Christiane. Irta. Gustav Wied. A koporsó kint állt a kis szérűben a ház mögött, július vége felé járt az idő és a hő­ség rendkívül nagy volt. — Legjobb, ha Christianet a szérűbe tesz­szük — mondta Maren. Rasmus is erre gon­dolt és így hozták a halottat egy pár desz­kán, amelyet a tuskón és a gyalupadon vé­gigfektettek. Az ajtóra függő lakatot akasz­tottak­­ és a szülők a dolguk után láttak. Rózsaaratásnál segédkeztek fönt a major­ban. A férfi kaszált és a nő kötözött. Elég szaporán ment a dolog. Akkordban végez­ték , a temetés is majd belekerül külön néhány koronába. Amikor az emberek a me­zőn az árok szélén ültek és vacsorájukat fo­gyasztották, Maren odament az intézőhöz. Némi előleget akar a maga és Rasmus szá­mára. Nem, ebbe az intéző nem mehetett bele. Hiszen akkor valamennyien jönnének és előr­­eget akarnának. Van esze, hogy bele ne menjen az ilyesmibe! Bizonyára azért akar­nak előleget, hogy odakint az erdőben a lövészünnepélyen bolondságokra és semmi­ségekre szórják el a pénzt. Oh nem, ezt nem akarták. — Minek kell akkor az előleg ! — Christiane miatt.­­-- Sokkal jobban tennék, ha munkába kül­denék, semhogy otthon lábatlankodnék és lopná a napot. i— De hiszen egész nyáron olyan borzasztó arr-wi­rk.-rarrja ... .--._ -j—„- r gyönge volt és az orvos egy rettentő üveg orvosságot rendelt neki. És szeretnénk mégis, hogy rendes temetésben részesíthetnénk. Hiszen egyetlen gyerekünk volt.­­— Temetés ? Hát meghalt Christiane ! — Igen, meg. A jó isten olyan kegyelmes volt, tegnap reggel megváltotta, amig mi odakint arattunk , mert amikor délben haza­mentünk, a leány ott feküdt egy ingben az a­jtó előtt és halott volt. — Ilát teljesen magára hagyták a beteget. —• Hát mit tettünk volna? Muszáj volt kenyér után látni. És Kovácsék Marija meg­ígérte, hogy majd ügyel Christianere. És ép­pen tegnap, amikor mosás miatt a majorba ment, kellett megtörténni a szerencsétlen­ségnek. Az intéző félelmes pillantást vetett az előtte álló nagy, erős nőre. Széles arcának, egyetlen vonása sem árulta el, hogy azt, amit itt el­mondott, érzi is. A fejét kissé meghajtotta és a keze látszólag közömbösen babrálta köté­nyének a fűzőjét. — Maren, ha delet harangoznak, gyere el hozzám — mondta az intéző és elment. * Maren megkapta a pénzt, megcsinálták a koporsót és Christiane odaát volt a szérűben és várt. Mert szó sem lehet róla, hogy vasár­nap előtt eltemessék. Maren volt a papnál, a sekrestyésnél, a ha­rangozónál. És mindenütt fizetnie kellett. Hát ez így is való és nem lehet ellene kifo­gás. De azért mégis rossz volt, mert nem lesz semmi sem abból a kabátból, amelyet félre akart venni. * Vasárnap istentisztelet után eltemették Christianet. Nem sokat teketóriáztak vele. Szegény emberek gyermeke volt és a pap nem kapott többet néhány koronánál. És mégis olyan szépen beszélt arról, hogy milyen nehéz volna néha idelent a földön a létért való küzdelem; de ha, megtanuljuk, hogy kell dacos hátun­kat a megpróbáltatások keresztje alá haj­tani és türelemmel elviselni, amit az Úr ki­szabott ránk, akkor bizonyosak lehetünk ab­ban, hogy a jutalom magától eljön fölülről az égből. Rasmus széken ült és ide-oda ringott, mi­közben csikós szürkekék nadrágját simogatta. És Maren egyre hangosabban fújta az or­rát. Végül már egyetlen száraz folt sem akadt a zsebkendőjén. Odakint a temetőben gyorsan ment a do­log, mert a papnak a városban még egy es­küvőt kellett ellátnia. * Hazafelé Maren bedugta a fejét kovácsék­hoz: nem volna-e kedvük átjönni őhozzájuk tizenkettő és egy óra közötti? Nagyon szép két, három fontos sertéssültnek való hitet kapott a hentestől akkor, amikor a paphoz ment. — Köszönöm a meghívást — mondta a ko­vács. És miután úgy gondolta, hogy Maren joggal elvárhat néhány szót, tovább foly­tatta: — Mégis csak fájdalmas nagyon, hogy, Christiane megboldogult — I . . . gen — mondta Maren halkan, — de az isten igy akarta. — És ő előtte meg kell hajolnunk — egészí­tette ki a kovács. Pár percig még szótlanul állottak. — Isten vele! — Isten vele, Maren! És Maren hazakocogott a sertéssültjéhez. TWY

Next