Népszava, 1914. február (42. évfolyam, 28–51. sz.)

1914-02-01 / 28. szám

a városokhoz — a városi elem ellensúlyozása végett. Budapest jár az összes városok közül legrosszabbul. Budapesten 92,5 százaléka a lakosságnak tud írni és olvasni, Budapest egymaga fizet annyi állami adót, mint a felvidéki és erdélyi megyei törvényhatóságok összesen és ennek ellenére 22 lesz kerületeinek száma. Minthogy 129.000 választót helyez kilátásba a javaslat, minden egyes kerületre 5881 választó fog esni. Országos átlag szerint 810 képviselővel kellene többjének lennie. És ennek a javaslatnak, amely a városokat, főként a fővárost minden kulturális súlyára és adóteherviselő képességére való tekintet nélkül mesterségesen kiszorítja azérvényesüléséből, indokolása arcátlanul kimondja: tv. hogy a kulturális fejlettség mekkora jegclmet adhat az illető törvényhatóság lakóinak a választókerületekben való részesedésben, ezt annak kiszámításával közelíthetjük meg leginkább, hogy az írni-olvasni tudók arányában osztjuk szét a kerületeket. A következő tényező a gazdasági erők egyensúlyának mérlegelése... Tisza úgy mérlegeli Budapest kulturális és gazdasági súlyát, hogy Tordaaranyosnak 2273, Szolnokdobokának 1988 választó után juttat egy-egy mandátumot és Budapestet csak annyi mandátumban részesíti, mintha benne volna az analfabéták aránya 71.6, mint Szolnokdobokában és vagy 43 százalék, mint Tordában. Ezt a lehetetlen elsikkasztását Budapest befolyásának meg kellett indokolni. Az „indoko, hU" ' Nem szabad túlságosanleszállítani a vidék politikai súlyát és kelleténél jobban növelni a fővárosét csak azért, mert az egész ország gazdasági ereje Budapest, mint központ felé tódul... Az ezidő szószerinti népességi viszonyok még 22 kerületet sem tennnének jogosulttá ... Nem tennének jogosulttá! Miért? Mert kevés az analfabéta Budapesten? Vagy talán azért, mert Budapest kulturváros, tehát sokkal inkább ellenzéki érzelmű, mint a kulturátlan vidék? De nem kell azt gondolni, hogy ennek a 22 kerületnek kinullázását, ravasz kicirkalmazását, értékének sülyesztését kifelejtette volna számításából Tisza. Oh nem. Az indokolás utal arra, hogy a városokon belül úgy fogják beosztani a kerületeket, hogy a városok központja, amelyben a „politikailag iskolázottabb" elem lakik, vagyis amelyben befolyásolhatóbb, jobban kormánytól függő választók lesznek, kisebb kerületet fog kapni, mint a külvárosok, amelyeknek proletár népességétől joggal fél a Tisza-uralom! Ezek a machinációk csak egy kis részét teszik ki annak a merényletsorozatnak, amelyet Tisza tervez azok ellen a néprétegek ellen, amelyek legjobb akarata ellenére bekerültek és pedig újonnan kerültek be a választók közé. Az indokolás többek között nyíltan kimondja azt a tényt is, hogy a javaslat célja az eddigi választóknak számára őrizni meg a politikai súlyt. A választókerületek megosztásának — mondja az indokolás — az egyes törvényhatóságokon belül nagyrészt ugyanazon szempontok szerint kell történnie, mint amelyeket föntebb az egyes törvényhatóságokra eső kerületek számának megállapítása tekintetében kiemeltem. Ügyelni kell tehát egyfelől arra, hogy az egyes kerületek a népesség száma és a választók száma tekintetében lehetőleg arányosak legyenek, de figyelni kell másfelől arra is, hogy a magasabb kultúra és az emelkedettebb gazdasági jólét, különösen városainknak mind jobban növekedő jelentősége kellőképpen mérlegeltessék; nem téveszthető végül szem elől az eddigi állapot sem, mert lehetőleg kimérni kell a föntebb ismertetett indokokból azokat az elemeket, amelyek az eddigi választójogi törvények alapján politikai súllyal és választójoguk hosszú gyakorlatából folyólag bizonyos politikai iskolázottsággal is bírtak. A választói jogosultság nagymértékű kiterjesztése következtében arról természetesen szó sem lehet, hogy ezek az elemek eddigi politikai súlyukat teljes mértékben megtarthassák. Mindenesetre tért fognak veszíteni, némely helyen nagyon is jelentékeny mértékben. A kerületek megalakításánál inkább csak arra kell ügyelni, hogy az érvényesülés lehetősége egészen el ne zárassék előlük és a Mint megannyi furcsa pózna, Mely mintha a dombról az égbe fogózna, S a háztetők lent a ködlepelben Már november óta küzdenek A kegyetlen szél vad ostroma ellen, Mely bőgve, vonyítva száguld a térben, Mialatt a hó szakadatlanul Lomhán, libegve, félve, fehéren A béna, bánatos sikra lehull, így vándorol távol utakra a hió At városokon és csak buli, hahó A hó, az átkos szemfedő, A hó, e sápadt szenvedy, A hó, mely ősz, mire földet ér, A hó, a meddő és fehér, Hull, egyre mill A végtelen télbe zajtalanul, politikai szereplés tekintetében teljesen hátitérbe ne szoruljanak. Azok a bizonyos politikailag iskolázott, azaz megvásárolható, presszionálható, pálinkáztatható elemek elsősorban a városoknak, főként Budapestnek háttérbe szorítása és a városok külvárosi, tehát vagyontalanabb népességének kisemmizése, segedelmével fogják megtartani eddigi döntő súlyukat. Hogy ez a döntő súly nem általában az uralkodó osztály, hanem kizárólag az uralkodó Tisza-banda javára érvényesülhessen az osztályuralmi kereten belül, arról majd részletekben, kerületenként fog gondoskodni a belügyminiszteri rendelet. M hé. Emile Verharren. Hull a hó fehéren, szakadatlanul, Mint szaggatott, szétfoszlott, laza vászon, Át a hangtalan elfolyó pusztai gyászon, Egyforma közönnyel, susogva, lehull. Csali hull és huli és hull a hó. Mint hogyha órák lelke perceg És hullva múlnak percre percek, • Csáfe hull és hull és hull a hó Sok millió, milliárd pehely, Fehér lesz minden csöppnyi hely. Csak hull és hull és hull a hó, Halk taktusokban száll alá, Keresztre, kőre, házra rá. A zord idő köténye most Az érdes égén összefürdklik, A nagy kötény, mit szaggat a vad szél S amelyből a sok baj a földre leomlik, A fagy most csontjainkba mar S kunyhókba nyomor buli oly hamar És a lelkekbe a kin és a hó, A lomha, nehéz, gymántszinü hó A hangtalan tűzhelyre is lehavaz, Szivekbe, hol kiégett rég a tavasz, Kik fázva, vacogva Vágytalan néznek az ablakokra. Az útkeresztnél, messze kint Pár hjpli falu sötéten int, Az úton jegesen állnak a fák S az összefonódott sok havas ág, Mint a kristályos tó ragyog, A malmok, melyeket hóhabok hullámzanak körül mereven, I'ranyó Zoltán. * # Kapitalista sziámi ilíreti. * A gondolkodó és nyikszemű angol profeszszor tizenhét nyelven tette föl a világnak." a kérdést, amelyre maga tagadó választ adott: „kifizeti-e magát a tőkének a háború?" De ha tizenhét nyelven hangzott is a kérdés, alig hallották meg. Nem csoda. A katonai kommandó 40—50 nyelven hangzik, harsan és üvölt száz és százezer kaszárnyájában, gyakorlóterén és harcmezején a világnak, Pétervártól Sanfranciskóig és Pekingtől Pétervárig cári parancscsal, kapitalista spekulációval, nacionalista terrorral, képviselők mellének szegezett Frommer-pisztollyal (hol milyen a házi szokás), zsarolják ki a létszámemeléseket, a törököknél őszintén kenyéradóként kivetett milliókat katonai célokra. Az ágyúsoké pedig már kevesebb zaj-3 jaj, de nem kisebb nyugalommal szállítja a A Magyarországi Földmunkások Országos Szövetsége február hó 1-én, vasárnap reggel tartja meg évi rendes közgyűlését a Vas- és Fémmunkások Otthonában. A politikai harcok zavarai között ez a közgyűlés nem látszik jelentőségteljes eseménynek, azonban a munkások osztályharcának szempontjából a földmunkások beszámolója minden esztendőben a pártélet legfontosabb eseménye. Az ország politikai életét a junkerek maroknyi csoportja intézi. A földbirtokosok a bankokkal és az ipari vállalkozókkal szent szövetségben alkotnak olyan törvényeket, amelyek a dolgozó népességet megnyomorítják. A földbirtokosok osztályparlamentje igázza le az ipari népességet és az ezerholdasok hozzák az ipari munkások ellen a rabszolga törvényeket. Világos azonban, hogy az"átkos uralomnak nyomását a földmunkásokkal, éreztetik a legjobban. A földmunkások, elnyomására" a földbirtokosokat közvetlen osztályérdekeik késztetik. Minél nagyobb a dús magyar zónákon dolgozó földmunkás rabszolgák függősége és nyomorúsága, annál több a földbirtokosok jövedelme. A filléres napszámbéreket csak a szuronyok erőszakával és a rabszolgatörvények erejével lehet föntartani. Az államgépezet teljes erejét arra használják föl, hogy az elnyomott földmunkások minden olyan kísérletét, fegyvert honfitársainak és honfitársai ellen, köti egyre-másra a hazaáruló, de jövedelmező üzleteket s lassanként kiformálódik az ágyútröszt az osztrák-magyar Skoda-, az orosz Putilov-, a német Krupp-, a francia Cieusottelepek vezetésével nemzetközi alapon, a nemzeti ellentétek fölcsigázására és közös egyetértéssel az eddigi módszernél is uzsorásabb módon való kiaknázására. Szép lassan a kapitalista érdekkörök között két csoport kezd kialakulni: egy külön hadseregszállító kapitalizmus, amely abból szerez profitot, amit az emberiség a Halál, a tömegmészárlás és tömegőrület javára produkál és egy másik kapitalizmus, amely az Élet, a megélhetés szükségleteiből sajtolja ki a kisajtolható, amely ételt, cipőt, ruhát, lakást, szállítóeszközt termeltet a békében élő embereknek. Ha ezt a kétfajta kapitalizmust szoros kötelékek kapcsolják is ma még egymáshoz, ha édes testvérek is, akár a sziámi ikrek, néha fölmerülnek olyan tünetek, amelyek az ikrek szétoperálásának eszméjét vetik föl. Hogy példát mondjak: a katonai kapitalizmusnak föllendülését jelenti a háború-előidézte gazdasági válság. Amikor egy-egy külpolitikai rémhírre minden civilrészvény hanyatt-homlok esik, a Skoda-részvény, a Krupp-részvény fölfelé rohan. Amikor''a civiltőkét hadiköltségek emelésével csökkentik, amikor a pénzhiány zavarokat idéz elő a béke áruit termelő üzemekben, akkor százmilliókkal dagad az államhatalmi kényszer, az adóteher növelése útján a militáris tőke. Amikor a civiltőke, akarva nem akarva, a maga hasznán túl bizonyos kultúrérdekeket is szolgál és ezzel néha profitját is kénytelen csökkenteni, akkor a militáris 2 STÉPSZAVA 1911 február 3. A földmunkások Közgyűlése.