Népszava, 1914. március (42. évfolyam, 52–77. sz.)

1914-03-01 / 52. szám

1914 március 1. NÉPSZAVA demokrata pártot. Andrítóev cikk­ében mind­végig a parlament magyar-német tömbével szemben a nemzetiségi tömbhöz sorolja a harminc szocialistát és állandóan úgy számol velük, mint a magyarság ellenségeivel. Az utolsó esztendők politikai harcai után igazán a­z­t hihettük volna, hogy végre vég­képen kitekertük a nyakát annak a politi­kai legendának, hogy a szociáldemokrata párt a magyarság ellensége, hogy a magyar proletárság neve csak „hazátlan bitang" le­het minden „jóérzésű magyar ember"­ sze­mében. A szociáldemokrata párt nem ellensége a magyarságnak, ahogy nem ellensége egyet­len nemzeti érzésnek sem. A proletárság­­nagy része Magyarországon ma még magyar és így már ebből a szempontból is képtelen­ség azt állítani, hogy a szociáldemokrácia el­lensége a magyarságnak, mert hiszen ezzel a magyar proletárság volna ellensége önma­gának. Aki csak valamennyire ismeri a szakszervezetek munkáját, az igen jól tudja, hogy minden szándék nélkül, minden kény­szer nélkül, pusztán csak kulturális erejük révén, ingyen hatalmas magyarosító mun­kát fejtettek ki. A különböző választójogi statisztikák tökéletes bizonyossággal mutat­ták ki, hogy éppen a proletárság joghoz jut­tatása a magyarság megerősödését jelenti és éppen a szociáldemokrata párt általános vá­lasztójogot kívánó programja a magyarsá­got juttatná többségre a jövendő nép parla­mentjében. Csak roszhiszeműség állíthat olyat, hogy a magyar szociáldemokrata párt magától­értetődően ellensége a magyarságnak, tehát jogtalan, képtelen és hamis Andrássynak az a beállítása, amellyel egyszerűen a magyar tömb ellenségévé és a nemzetiségi tömb ré­szévé teszi a szociáldemokráciát. Ha An­drássy ezzel a beállításával azt akarja mon­dani, hogy a szociáldemokrata párt ellensége annak a magyar szupremáciának amely erőszakkal és korrupcióval akarja föntar­tani a magyarság uralmát, akkor igaza van. Ha Andrássy azt akarja mondani, hogy a szociáldemokrata párt ellensége annak, hogy ebben az országban bármelyik nemzet is ura legyen a többi nemzetnek és egyenlő rangú és egyenlő jogú nemzeteket ismer csak, akkor igaza van. De nincs igaza abban és semmi joga nincsen arra a következte­tésre, hogy a szociáldemokráciát egyszerűen odacsapja az általa úgynevezett nemzeti­ségi tömbhöz. Andrássy úgy képzeli el a jövendő parla­ment helyzetét, hogy két nagy tábor fog egymással szembenállani. Az egyik a magyar és a magyarsággal tartó németek soviniszta tábora, a másik pedig a román, szláv és egyéb nemzetiségek soviniszta tábora. Mi nem hisszük, hogy igen élesen pusztán csak a különböző nemzeti sovinizmusok ütközné­nek meg a jövendő parlamenti harcaiban, de ha így volna is, akkor is megnyugtathatjuk Andrássyt, hogy a szociáldemokrácia csak­úgy nem fog csatlakozni a nemzetiségi tömb sovinizmusához, mint ahogyan nem fog csatlakozni a magyar tömb sovinizmusához. Ha a szociáldemokrá­cia ott­ lesz a jövendő parlament harcaiban, akkor helye nem lesz ott egyik sovinizmus mellett sem, hanem csak valamennyiükkel szemben. A majdan megszületendő parla­menti szocialista, frakció nem lesz se magyar soviniszta, se nemzetiségi soviniszta, hanem mindenfajta sovinizmussal szembeszállva, mindegyik tömb túlzásai ellen harcolva és minden nemzetiség jogos érdekeit számba­véve — nemzetközi lesz. trösztök és kartellek ellen, az ipari monopó­liumok áttörik ezt a pókhálót, amelyben csak legyek akadnak fönn, denevérek nem. A ma­gánkézben levő ipari monopóliumok minden átkos voltuk ellenére is természetszerű fejle­ményei a termelés rendszerének , amit a né­met mérnök elpanaszol, azt előre, félszázaddal ezelőtt megírta róluk Marx. De Marx meg­mondta azt is, miként lehet a termelő rend­szernek ezt a fázisát ellensúlyozni: nem a ré­gibb fázisba való visszatérés oktalan törekvé­sével, hanem egy még újabb fázisba való előre­törtetéssel, nem eltörölni, hanem társadalma­sítani kell az ipari magánmonopóliumokat. Kautsky a „Munkáskönyvtár" második füze­teként magyarul is megjelent értekezésében így írja le ezt a szükségszerű folyamatot: Ezek a magánmonopóliumok már ma is tűr­hetetlenek, még­pedig nemcsak a bérmunkások számára, hanem a társadalom mindazon osztá­lyai számára, amelyeknek nincs részük ben­nük. Csak a polgári világnak a tőkével szemben való tehetetlensége gátolja őket abban, hogy ellenük föllépjenek. A proletárforradalomnak szükségszerűen oda kellene vezetnie, hogy e monopóliumok magántulajdonát megszüntesse. Ezek pedig már ma is igen kiterjedtek, már ma is nagy mértékben uralkodnak az egész gazdasági életen és rohamosan fejlődnek. Ál­lamosításuk vagy községesítésük már egymaga is a társadalomnak a termelő folyamat fölött való uralmát jelenti, szervei, az állam és a községek útján, legalkalmasabb az államosításra a szállí­tás eszközei, vasutak, valamint a nyerstermé­kek és más termelőeszközök termelése: bányák, erdők, vasművek, gépgyárak stb. Ezek egyúttal azok a területek is, amelyeken leginkább fejlő­dött ki a nagyüzem és a kartell. Amit Kautsky itt a proletárság tennivalói­ról mond, az a proletárforradalom utáni időkre vonatkozik. Kautsky nem mondja azt, hogy a proletariátusnak már ma is kötelessége min­den erejével előmozdítani az államosítást. S valójában az is a helyzet, hogy a proletariátus­nak nem mindig érdeke, hogy bizonyos iparág állami monopólium legyen. E. Broda, a francia professzor, nem ok nélkül tesz szemrehányást a szociáldemokráciának egy minap megjelent idevágó cikkében: „A termelőeszközöknek köz­testületek kollektív birtokába való vétele tud­valevően a szocialista törekvések leglényege­sebb célja. De a jövő céljának és a jelen kérdé­seinek megítélésében levő különös ellentét azt hozta magával, hogy a monopolizált iparágak­nak állami és községi üzembe való általános átvétele nem szocialista befolyás révén törté­nik." Ez a megállapítás igaz, a benne foglalt szemrehányásnak oka a tényekben van és­­ még­sem jogosult. Miért ? Mert a proletárság nem a kapitalista osztályállam, hanem a szocialista társadalom kezébe akarja adni a termelőeszközöket. Min­denesetre megkönnyíti a leendő szocialista tár­sadalom termelő és elosztó munkáját a mai ál­lami monopólium, amely előkészítő iskolája a leendő szocialista társadalomnak üzemvezetés stb. dolgában. De ez az előkészítő iskola igen drága iskola s a proletariátus nem mindig birja s nem mindig akarja önként fizetni a tan­díjat. Az állami monopóliumoknak ugyanis még ott sincs mindig sok hasznuk a fogyasz­tókra és a termelő munkásokra nézve, ahol az­­ osztályállam erős demokrata ellenőrzés alatt áll, oligarchikus szervezetű államokban pedig egyenesen csapás mind a két rétegre. Az állami monopólium (a községi üzem egé­szen más megítélés alá esik) rendszerint a fo­gyasztás adójának burkolt formájává lesz a fo­gyasztóra nézve s a monopolizált iparág mun­kásaira súlyos tehertöbblet, ha munkáltatójuk hatalmasabb, gazdagabb minden magánmun­káltatónál s az államnak a törvényhozástól kezdve a nyers erőszakig minden eszközét könnyen fordíthatja a munkások ellen — lévén ez a leggazdagabb és leghatalmasabb munkál­tató maga az osztályállam. A dohánymonopóliumról, amely mindenütt a fogyasztás magas megadóztatásával egyér­telmű s nem egy országban (főként nálunk) az államhatalom nyerserejének kíméletlenségével szorítja létminimum alá a dohányipari mun­kást, nem is beszéltü­nk. De még az olyan állami üzemek is, amelyeket Broda azért dicsér, mert a közönséget jobban kiszolgálják a magán­üzemnél (például vasutak), veszedelmesek az üzem munkásainak jogaira, szervezkedő sza­badságára és így anyagi helyzetére. Igaz lehet, hogy a német állami vasutak olcsóbbak a fran­cia magánvasutaknál, de igaz az is, hogy a francia vasutas szabadabb és jobban fizetett munkás a németnél s még igazabb, hogy pél­dául a magyar és az orosz vagyt drága is a fo- A francia bányászsztrájk. * Egyenetlenség a munkásság között. Paris, február 27. A francia bányászok sztrájkja, ahogy a dolgok ismerői már előre féltek is tőle, az egyenetlenség szomorú képét mutatja. A bányamunkások sztrájkját általános sztrájknak mondják, de a hivatalos kimu­tatások szerint mindössze csak a bányá­szok egyharmada sztrájkol. Éppen a leg­fontosabb bányavidékek, Pas-de-Calais, Nord és Anzin, egyes helyek kivételével nem csatlakoztak a mozgalomhoz, sőt egye­nesen ellenséges érzésekkel állnak vele szemben. A francia bányászok nemzeti ta­nácsa, az úgynevezett régi tanács, amely a munkás-föderációhoz nem csatlakozó szak­szervezetet képviseli, arra szólította föl a bányamunkásokat, hogy ne kövessék a munkás-föderációhoz tartozó „Nappal dol­gozók szövetségének" sztrájkra való fölhí­vását. A munkás-föderációhoz tartozó szer­vezet a parlament és a szenátus által most elfogadott bányamunkástörvények miatt elégületlen és ezek megváltoztatásának ke­resztülerőszakolására mondta ki a sztráj­kot. A régi szakszervezet pedig kijelenti, hogy elfogadhatónak tartja a parlamenttől elhatározott nyolcórás törvényt és a szená­tustól elfogadott nyugdíjtörvényt. A nyolcórás törvény és a nyugdíjtör­vény váltotta ki a sztrájkolók mozgalmát. A sztrájkolók követelései a következők : Kivonják a pala- és ércmunkások bevoná­sát a törvény hatálya alá ; a nyugdíjjára­dékra való jogosultság korhatárának 55 évről 50 évre való leszállítását és a meg­kívánt 30 évi munka helyett a 25 esztendei munkát; napi 2 frank nyugdíjat kiván­nak a munkások, 1 frankot az özvegyek és árvák számára; követelik a túlórák teljes megszüntetését (a parlament a túl­órák számát hatvanra redukálta, éppen a most nem sztrájkoló bányavidékek novem­­beri sztrájkjának hatása alatt) , követel­nek továbbá minimális munkabért és a tör­vény 11-ik szakaszának a felfüggesztését kívánják. Ez a 11. szakasz játssza ez időszerint a bányamun­kásoknak egymással való viasko­dásában a legnagyobb szerepet. Ez a szakasz tudniillik megállapítja, hogy az esetre, ha a munkáltatók kollektív szerződésben biztosí­tanának a munkásoknak olyan járadékot, amely a munkások és munkáltatók, valamint az állam hozzájárulásával föntartott pénz­tártól nyújtott járadékkal egyenlő, akkor a munkáltatók és munkások nem kötelezhetők arra, hogy a külön alaphoz is hozzájárulja­nak, amelynek az a célja, hogy a mostani járadékot 720 frankra kiegészítse. Az északi bányavidékeken valóban vannak olyan meg­állapodások, amelyek nagyobb járadékot biztosítanak a munkásoknak, mint ameny­nyit kapnának az esetben, ha őket az új tör­vény alapján létrejött pénztár tagjai közé soroznák és azonkívül magasabb járulékot is kellene fizetniök. Teljesen valószínű­tlen, hogy a sztrájkolók jelenleg többet tudnának kivívni annál, amit nekik a törvény bizto­sít. A parlamenti ciklus befejezése előtt ál­lunk. Aki pedig a képviselőház, de különö­sen a szenátus viszonyait ismeri, pillanatra sem kételkedhetik abban, hogy a minimális munkabérről szóló törvény a legnagyobb ellentállásra találna, aminthogy a parlamen­tet sem lehetne arra rávenni, hogy most tel­jesen eltörölje a túlórákat, miután csak alig pár hete annak, hogy a túlórák számát csök­kentette. A 11. szakasszal ugyan nem sokat törődne a parlament, de itt­ megint az északi bánya­vidékek szervezetei tiltakoznak. Sőt már ki is jelentették parlamenti képviselőik — Basly, Lavendin és Goniaux — útján, hogy a 11. szakasz fölfü­ggesztése esetén nyomban sztrájkba lépnek. Ha tehát a parlament a délvidék sztrájkolóit a fölfüggesztéssel meg akarná nyugtatni, akkor egyúttal sztrájkba kergetné az északi bányamunkásokat, akik pedig sokkal többen vannak. Mindebből látható, hogy az egész bá­nyamunkásmozgalomban milyen egyenet­lenség uralkodik. Régi, mindenekelőtt sze­mélyes ellentétek az egyenetlenség rugói. 8

Next