Népszava, 1914. június (42. évfolyam, 128–152. sz.)

1914-06-30 / 152. szám

todox Balkánon teríteni akaró klerikáli­sok, keresztény-szociálisok, a ' Balkánon piacokért harcoló osztrák 'és magyar kapi­talisták, a háború sikereiért, előléptetései­ért áhítozó hadsereg, a külpolitika zavaro­sában halászó magyar munkapárt: ez volt az a háborúpárt, amely, a délszlávok elnyo­mását­­és a Szerbia ellen való háborút köve­telte. 1 A trónörökös hirdette legelőször az imperiális politika alapföltételének , a tengeri fegyverkezésnek a terjeszkedését. Ő indította meg azt a katonai politikát, amely nemcsak a szárazföldön, de a tenge­ren is nagyhatalommá akart lenni, amely a hajóhadat nemcsak a partvédé­sre, hanem a tengeri megütközésre is eléggé hatalmassá akarta növelni, amely a partvédő kisebb hajók mellett megindította a dreadnought­óriások építését. Történelmi igazság tehát az, hogy az osztrák-magyar imperializmus legelső sorban álló harcosa a trónörökös volt és benne az imperializmust akarta ha­lálra szánni a merénylő revolvergolyó.. És nem véletlen az sem, hogy éppen Boszniában történt ez a merénylet. Nem­csak azért, mert Bosznia volt az osztrák­magyar in­­periális politikának a kiinduló pontja, hanem mindazokért is, amik az osztrák-magyar monarchia majd négy év­tizedes uralma alatt Boszniában lejátszód­tak. Felelet ez a merénylet annak a sok­sok ezer bosnyáknak a halálára, akiket az­­­osztrák-magyar hadsereg golyói és szuro­nyai öltek meg az okkupáció idején. Fele­let arra a politikára, amely évtizedek óta katonai abszolutizmussal kormányozza Boszniát, amely, nyers­es ,­kíméletlen szolda­, lészka uralma alá vetette mindmáig az egé­sz bosnyák nép életét.. Felelet arra a­ politikára, amely csak az idegen érdekeket istápolja Boszniában, amely idegenural­mát tetőzte az uzsorakap­daizmus minden szipolyozásával és a bürokrácia minden pedáns önkényével. Felelet ez arra a kor­mányzásra, amely harminchat évi uralom alatt nem talált időt arra, hogy­ eltörölje­­Boszniában, a jobbágyságot. A szláv kniet m­ég mindig­­jobbágya a mohamedán földes­urnak, még mindig földje termésének egy harmadával adózik a mohamedán bégek­nek és agáknak. Felelet arra a kormány­zásra, amelynek egyetlen szociális re­formja csak az volt, hogy a paraszt az ál­lamnak járó tizedeket immár nem termé­szetbeli, hanem m­ég súlyosabban nyomó pénzben köteles leróni. Felelet arra a poli­tikára, amely nem fejlesztette az ország termelő erőit, amelynek uralma alatt min­den vállalkozás hasznát idegen tőkések fölözték le, amely minden jövedelmező ál­lást és hivatalt, idegenekkel töltött be és amely erőszakos klerikalizmussal próbált megfojtani minden szabad szellemi meg­moccanást. Az okkupáció idején még alig­ volt Boszniában néhány katolikus tem­plom, az annexió dicsőséges idején már L'Wie katolikus templom, 23 kolostor, 11 ka­tolikus gimnázium, meg 800 szerzetes fogta lelki igájába Bosznia népét. Felelet ez a merénylet arra a politikára, amely a szerb háborúveszedelem idején kíméletlen bru­talitással statárium alá vetette Boszniát, amely egyforma tiprással oszlatta föl a munkások szakszervezeteit és a naciona­lista szerbek egyesületeit. Sts nem véletlen még ennek a merénylet­nek az időpontja sem. A trónörökös, mint az osztrák-magyar monarchia egész fegy­veres erejének főparancsnoka, időzött Boszniában, hogy vezesse azt a nagy had­gyakorlatot, amely a „föltétlen har­cszerű­­ség" jelszavával éppen Szerbia ellen szege­ződött. A hadijáték célja az volt, hogy meg­mutassa, miként verik vissza az osztrák­magyar­ monarchia csapatai a Szerbia felől betörő ellenséget. Ezt a hadgyakorlatot a délszláv­ ésisittétől való félezést­ "rendezte"és íme, a délszláv eszme — véresen komolyra fordítva a hadijátékot — azzal felelt, hogy bombát és revolvergolyót küldött az osz­trák-magyar hadsereg főparancsnokának a megölésére Végül és mindenekfölött pedig az osz­trák-magyar és a másfajta imperializmu­sok teremtik meg az ilyesfajta merényletek legfőbb lelki föltételét: telítik meg a leve­gőt az emberölés vérpárájával. A szociál­demokrácia mindenütt a világon azt hir­deti, hogy az emberélet ,az emberiség leg­drágább kincse és éppen ezért mindenütt a világon elítéli a gyilkosságot, akár alulról követik el a hatalmasok ellen, akár a hatal­masok követik el „törvényes" emberöléssel. De éppen a hatalmasok, a militarizmus szó­vivői, a háborút kívánó imperiális politi­kusok azok, akik folytonos uszításaikkal, mozgósításaikkal, ultimátumaikkal, háború­veszedelem keltéseikkel hozzászoktatják az emberiséget az emberölés borzalmaihoz. A tömeges emberölést szolgáló militarizmus teremti meg azt a lelki talajt, amelyben ki­csi­ázhat a hatalmasok ellen való merényle­tek gondolata. Az osztrák-magyar abszolu­tizmus urainak rettentő intőjel ez a sara­jevói merénylet. Politikájuk az utolsó esz­tendőben az elnyomás, a militarizmus,­­a re­akció és a háborúfasiszitás politikája­­ volt, nyomában tehát mindenütt gyűlölség, ellette­síteny, keserűség és bosszúvágy támadt. Az osztrák-magyar abszolutizmus urai azon­ban eddig, úgy látszik, nem tudták, hogy immár nem­ a régi patriarchális viszony köti őket népeikhez. Az orosz cár tudja, hogy ő az orosz cár és ezért katonák, rend­őrök, detektívek állandó páncélja veszi kö­rül. Az osztrák-magyar abszolutizmus urai azonban eddig nem ismerték föl a való hely­zetet, nem látták meg, hogy népeik­­szemé­ben ők ma osztrák-magyar cárok és eddig nem vették körül magukat eleven védőpán­céllal. Most a sarajevoi pisztoly robbanása megvilágította előttük a valóságot és most nyíltan,­­,választani­ok, kell, vagy rálépnek­­A demokratikus" erőket fölszabadító, a nemze­tek elnyomását m­eg­szüntető politika útjára, vagy beletörődnek abba, hogy élik az orosz cárok detektívektől őrzött, rémülettől hisz­­tériássá tett, bombavetések robbanásaitól hangossá tett életét. A történelmi mértékkel ítélkezés szemé­ben ez a sarajevoi merénylet magyarázata és ez a történelem nagy tanulsága. A sara­jevoi gyilkosságról a következő tudósítást közöljük : « # » Győzelem, írta névész Itfittfily. A karja a háta alatt volt, majdnem kicsa­varodott, a dereka majdnem eltörött, a feje is diván karja mögött hátra esett­, a keze­­reszketett az erőlködéstől, úgy érezte, hogy a csontjai, az izmai megrepedni készülnek, "minden tagja irtózatos fájdalommal fájt, könnyek szöknek a szemébe, — 110 most még egy nagy, egy utolsó, egy óriási, egy férfias, elszánt erőlködés... Sikerült. A fiatalember lezuhant a diván elé, a földre. A lány talpra ugrott. Reszketett még min­dig. Könnycsöppek szántották az arcát és a haja a szeme elé kócolódot. Nem szó, f­or­dítás tört ki belőle : — Nyomorult! Undok ! Undok ! Utálat,!... Toporzékolni akart a határtalan dühében és belerúgott a fiatalemberbe. — Undok ! Utálat!... Azután ledobta magát egy székre, lihegett, keservesen sírt még, azután megtörölte a szemét. "Fölállt. Mint egy királynő , karcsú, magas, — a haja, mint egy bronzfolyam su­­sogott. Az arcán már nyoma sem volt a sí­rásnak. A fiatalember föltápászkodott, a di­ván sarkába ült és hallgatott, a halántékát törülgette. A lány parancsolt: — Kinyitni az ajtót! Mindegyiket! A szalonét is, az ebédlőét is, az előszobáét is ki­nyitni ! A fiatalember mozgott, a szeme a falakon révedezett, — azután lassan keresgélni kez­dett a zsebében. Kivett három kulcsot, az­után már elevenebb mozdulattal az asztalra tette azokat: — Itt van. N­yissa ki! A leánynak szikrázott a szeme: — Hohó, aki becsukta! Kinyitni! Most már nem olyan nagylegény, ugy­e, mint amikor becsukta? Nevetőre állt a szája; a mozdulatai gúnyo­lódtak; a szeme kajánul kacagott; a hajához — a susogó bronzfolyamhoz — hozzá sem nyúlt; a haja ingerkedett; szinte az egész leány kellette magát. Kiegyenesedett. A le­gény ránézett és rajta felejtette a szemét. A kulcsok csöndesen feküdtek az asztalon. — Azt akarom, hogy maga nyissa ki — mondta most megint a leány. Maga nyissa ki, aki becsukta. Most nem lehe­t parancsolni! Azt akarom, hogy maga nyissa ki. Ett ráérek. Én meg akarom mutatni, hogy nem félek ma­gától. Majd meglátjuk, hogy ki fog dadogni, majd ha hazajönnek?! Majd meglátjuk, ki fogja kinyitni! A legény fölállt és kinyitotta a szalon ajta­ját meg az ebédlő ajtaját. .. — Azt is! — mondta a leány és az előszoba­ajtó felé mutatott. A legény könyörögve nézett rá, a leány gő­gösen mérte végig. — Hát könyörüljön — mondta most a fiú. — Hiszen könyörögtem! Miért csinálja ezt Velem? Miért éppen velem? — Mert magát utálom! Utálom! Undok és förtelmes! Mert meg kell valakinek tanítani az ilyen urakat! Mert valakinek egyszer meg kell mutatni, hogy az ilyen nagylegények kis legények! Mert nem lehet csak kinyújtani a kezét, mert nem lehet mindenkit csak úgy elérni! Mert megmondtam magának, hogy soha! — és ha a lelkét adná ki itt előttem, ebben a percben, akkor is... soha!... Nő­süljön meg, menjen a szeretőihez, menjen az asszonyaihoz, kezdjen ki az unokatestvéré­vel, menjen le az utcára, forgassa a fejét,, ka­csintson egyet, füttyentsen egyet, csörgesse meg a pénzt a nadrágzsebében. •— én utá­lom ... és már azért is érdemes élni, hogy egy ilyen legénykének a szemébe kacaghassa az ember, hogy utálja, lenézi, kineveti, köp­­hetnékje van. Kinyitni!... Szikrázott a szeme, a h­aja félelmetesen susogott. A legény fölvette az asztalról a harmadik kulcsot is, gyorsan végigmérte a szobát­­—­ a kulcs pattogott a zárban —, a kilincset meg­nyomta, f­ölrántotta az ajtót és kitárta. Az­után ordított: — És most ki! Elég volt! Ki! Ki a kony­hába! Ki a cselédszobába! Ki, ott a helye! A leány nem mozdult. A legényből ömlött a szó: — Ezerszer különbeket kaphatok egy sza­vammal! Minek kezdett velem? Minek ingere­kedett­ velem? Miért maradt itthon velem? Miért jött be, amikor hívtam? A leány nyugodtan felelt. — Mert hívott. • — Hát akkor most hogy, mer velem igy­ be­szélni? •­­— Hát maga h­ogy mer ..velem úgy csinálni? — Az ilyen leány azért van a világon! A szakácsnő elmondta az anyjámnak, hogy ma­­gának már gyereke volt l­ÉP SZÁVI!

Next