Népszava, 1914. október (42. évfolyam, 242–272. sz.)

1914-10-28 / 269. szám

1914 október 28. — Munkaközben. Győrből irják nekünk: Surányi Imre 34 éves gyári munkás a győr­szigeti olajgyárban dolgozott. Miközben a vitriolos tartályokat igazgatta, az egyik tartályból kifröccsent a vitriol és Surányit összeégette. Súlyos sebeivel a kórházba szállították. — A Mir,házak hírei. A Vígszínházban már teljes díszle­tesésnel tartják a „Csúnya ember", Lopez. Sabatino három felvonásos vígjátékának próbáit. Az újdonság hőse­­i, előkelő Ferante, aki rútsága dacára is szerelmi kaland során versenyre kél a szép Bartezivel. Ferantet Csortos figusa, Bartezit Tanay Frigyes adja. A vetélkedés tár­gyit, a kacér Armida asszonyt, Varsányi Irén kreálja. A „Csúnya ember" bemutatója szombaton lesz és vasár­nap, hétfőn megismétlik a vígjátékot, amely azután a ,,szépirókisasszony"-nyal váltakozva fogja betölteni a mű­­­sort.­­ Az idei szezon első új operettjét a Népopera hozza­­Xl.b­e. Szombaton mutatja be ugyanis a népszerű kül­földi operettet, a ,,Kino-Königin"-t, ,,A mozitü­ndér" cí­men. A főszereplők a következők: Clutterbuck — Hegedűs Ferenc; Virginia — Tarnai Leona; Annie — Tarnai Mar­gitka; Délia (a mozitündér) — Szoyer Hana; Billy — Sziklai József; Viktor báró — Berky Lili. — A Király­ Színház társulata csütörtökön mérsékelt helyArakk­il es­télyt rendez. Az est bevezetőjeként premier lesz: bemu­tat­jut, Vitéz Miklós agyfelvonásosát, a ,,Gyává"-t, azon­kívü­l előadják­ Molnár Ferenc egyfölvonásos bohózatát, ,,Dív­nátor a Lipótvárosban"-re, amelyet Nyarai Antal, Z. Molnár, Forrai Rézsi és Csiszér f­ognak játszani. A két darab között a tagok fölkérésére egyes szám­okka­n föllépnek: Feilák Sári, Márkus Emma, Szemere Árpád, Parvis Taurino dr. és Ivánffy Jenő. A számok között a s­zinpadon egy páholyból Huszár Károly Csatai Janká­val, mint „Paffék" fognak konferálni. Erre az elő­­­d V-.ra mérsékelt áron lehet jegyet váltani, ,­ Király-Szinház pénztáránál és a szinlajkon­ jelzett árusító helye-I.en. Igéntel­en, szombaton és vasárnap este ti ...Tános vi­téz­" kerül színr­e ugyanabban a szereposztásban, mint vasárnap. Lengyelország és a háború. Felszabadulás a muszka járom alól. Dr. Daszynska-Golinska asszony, aki évek óta komoly munkásnak bizonyult a gazda­ságtan és a statisztikai tudományok terén, cikket írt az Arbeiter-Zeitung-na­k, amely­ben kifejti, hogy milyen reményeket fűz a lengyel légió az osztrák-magyar fővezérlete­től kilátásba helyezett fölszabadítás iránt. A­­cikk a következőket mondja: A mostani háború elkerülhetetlenné és szükségessé vált, hogy Középeurópa kultúrá­ját megmentse Oroszország barbár impe­rializmusától. De azoknak a szörnyű áldozat­­oknak, amelyekbe a háború kerül, az em­beriség számára nemcsak az élet lehetősé­gét, hanem nyereséget is kell hozniuk kul­túrértékben és kultúrlehetőségben. Annak a nemzedéknek,­ amely olyan közel állt a ha­lálhoz, mélységes komolysággal kell mérle­gelnie az élet- és lelkiismeretkérdéseket is. Ezen kérdések alapja az igazságosság problémája. Igazságosságban kell részesülnie minden törzsnek, minden nemzetnek, sőt talán minden egyénnek. (Az egyén és a nem­zedék a jelenben nem öncél, hanem csak esz­köz a célhoz.) A legutóbbi békeidőben utó­piának tartották az igazságosságot, mint po­litikai mértéket. Szavaim gúnyos mosolyt keltettek volna. A háborúban is azután re­mélhetőleg másként lesz, mert a győző és az erősebb megengedheti magának az igazsá­gosság fényűzését azon előnyök nevében, amelyek ebből a kulturéletre származnak. Az igazságosság elemi követelése, hogy állami létet biztosítsanak egy régi kultur­népnek, hogy normálisan fejlődhessék és nemzeti életének keretében az általános kulturfeladatokat szolgálhassa. A német sajtóban már hallatszanak olyan hangok, amelyek az igazságosságnak ezt a követelését elismerik a lengyelekkel szem­ben. Lengyelország, amely sok évszázadon át dicsőséges állami életet élt, föl kell hogy támadjon, széttörje száz évesnél régebbi lán­cait és mint állam fejlődhessék. A bécsi sajtó már kevésbé előzékeny, bár az osztrák érdekek szorosan összefüggnek Oroszlengyel­ország föltámadásával. Miért tehát ez a tartózkodás? Az igaz ügy diadalában való éietlenség eredménye ez? keleti háborút Galíciában és a lengyel királyságban, lengyel földön folytatják. A háborúval járó minden baj, a falvak és vá­rosok pusztulása, gazdasági romlás és száz­ezrek bujdosása a sorsa a lengyel társada­lomnak. Galícia viseli a h­áború óriási ter­hét és fedi a többi ausztriai országot a külön­böző áldozatok összegével, amelyek rá hárul­nak. A mostani háborúban bőven ontják a lengyel vért. Németország, Ausztria-Ma­gyarország és Oroszország hadseregeiben másfél millió lengyel katona harcol. A sze­rencsétlen lengyel népet arra kényszerítik, hogy testvérharcot folytasson. Orosz részről jobb tudásuk és akaratuk ellenére küzdenek a lengyelek azok ellen, akiket, mint felsza­badítókat, szívesen támogatnának. Krasnik­nál és Komarnonál voltak esetek, amikor a lengyel katonákat orosz ágyúval és szurony­nyal­­ hajszolták az osztrákok ellen, akik gyilkos tüzeléssel fogadták őket. Az elfogott orosz katonákról kiderült, hogy lengyelek, akik csak alkalomra vártak, hogy az osztrá­kokhoz átmehessenek. A háború óriási áldozatait figyelembe nem véve, a lengyel társadalom nem esik két­ségbe. Száz év óta várnak a lengyelek erre a háborúra. Száz év óta táplálták azt a re­ményt, hogy Oroszország Európa civilizált hatalmaival szemben mint idegen, barbár elem lép föl. Lengyelország föltámadásának reménye, amelynek első föltétele az orosz járom alól való szabadulás, újra föléled. Önálló államiság nélkül a lengyel nép 1901 óta mégis összeszedte magát abban a helyes meggyőződésben, hogy a bekövetkezendő há­borús események közepett nem maradhat fegyvertelenül. így keletkeztek Galíciában a lövészegyesületek, amelyek csakhamar való­ságos katonai iskolává alakultak­. Orosz­lengyelországban hasonló titkos katonai munkát végeztek. A kis lengyel hadsereg lengyel légió néven két hónap óta harcol a lengyel királyságban és részt vett. Magyarországon a harcokban Krácsfalvánál és Máramarosszigetnél. Szám­ban kevesen, a lengyel légionáriusok mégis kiérdemlik a német és az osztrák-magyar főparancsnokság elismerését és a német hadi­tudósítók csodálattal írnak róluk. Egy ilyen h­aditudósításban olvassuk, hogy a hős név túlságosan gyönge ezeknek a többnyire igen fiatal emberek, csaknem gyerekek számára, mert vakmerőnek kell őket nevezni. Ezt a határtalan vakmerőséget és ezt a hősiességet­: könnyen megérthetjük, ha ezt az önkéntes csapatot Lengyelország föltámadásra való vágya szimbólumának te­kintjük. A lengyel társadalom a légiókban szeretné kitörölni hosszú rabszolgaságának szégyenfoltját. Az a reménysugár, amely ke­resztül csillan a háború borzalmain, bátorrá teszi a lengyeleket és arra készteti, hogy újabb csapatokat toborozzanak Oroszlengyel­országban az orosz mozgósításból hátrama­radt embertömegből. A jogaiért és jövőjéért küzdő proletárság bizonyára megérti és értékelni tudja a len­gyelek hangulatát. A rokonérzés azonban szánalommá fajul és azokat illet, akik csak várakoznak és szenvednek. Az igazságos ügyért harcolók többet érdemelnek. Ezért Ausztria-Magyarország és Németország nagy tömegeinek közvéleményéhez folyamodnak. A maguk részéről elvárják azt az igazságos követelést, hogy Lengyelországot, mint álla­mot, helyreállítsák. „Minden nemzetnek a magáét, ez az egyet­len lehetséges alap, amelyen a kultúrnépek jövő nemzetközi szervezetének épületét emelni lehet" — mondta ezen a helyen Ludo Hartmann. Lengyelországgal szemben ezt az egyetlen hatásos elvet kell követelésként emelni. Ausztria proletárságának, amely pártszervezeteiben évek óta a különböző nemzeti csoportok együttműködésére töreke­dett, messzebb kell mennie és követelnie kell a lengyel államiságot, amelynek formáit ké­sőbb állapítják meg. A kultúra mai fokán az állam az egyetlen alakulás, amelyben egy nép erőinek bősége­sen sokoldalú kifejlődését, teljes életet, tehát az emberiség általános kultúrájában való je­lentőséget elérhet. A lengyelektől sohasem vitatták el azt, hogy nagytehetségnek, lova­gias érzésn­ek, képesek arra, hogy fölemel­kedjenek a modern élet és szervezetek nívó­jára. Az orosz szolgaság, a különböző állami rendszerekben élő lengyeleknek kölcsönös el­idegenedése mégis bizonyára akadályozta a nemzeti erők megnyilvánulását és lekötötte általános életidegét. A lengyel népnek a kul­túrára való jelentőségét csak akkor ismer­hetjük meg teljesen a maga egészében, ha a lengyelek megszabadulnak a mai borzalmas állapotokból. A lengyel állam kulturhódítás lesz a jövőre nézve. És ezért a lengyel­ kérdést komolyan mér­legelnie és erőteljesen támogatnia kell mind­azoknak, akik igazságosságra vágynak, mind­azoknak, akik a jövőben a legjobb erők ki­fejlődését óhajtják. NÉPSZAVA 9 TÖRVÉNYSZÉK & * * (§) Meghiusult rablógyilkossá®­. 1913. év­december 2-án egy bekötött fejű, súlyosan sérült ember jelentkezett a Rókus-kórház­ban. Lövés által okozott sérülései voltak. A rendőrség megindította a nyomozást és kide­rült, hogy a jelentkező Weisz Leó rablógyil­kos merényletnek lett az áldozata. Weisz Leó műhimző apróhirdetés útján került is­meretségbe Herz Tivadar kereskedősegéd­del, aki magát előtte Kis Ferenc néven mu­tatta be és azt adta elő, hogy egy üzlethez társul akarja maga mellé venni. Elmondotta, hogy Gödöllőn egy Mester nevű szőlősgazdá­tól 10 méter mázsa szőlőt vásárolt, amelyre 200 korona foglalót adott. Minthogy azonban a vételárat kifizetni nem tudja, a gazda nem akarta neki átadni a szőlőt. Ezért keres társat az üzlethez. Weisz állás nélkül lévén, megtakarított 500 koronájával próbált sze­rencsét, kiment vele Gödöllőre, de a szőlős­gazdát nem találták meg. Weisz vissza akart utazni a fővárosba, de Herz ott marasztalta éjjelre is. Másnap hajnalban 4 óra tájban Herz revolverrel háromszor fejbelőtte Weisz Leót, aki fölugrott, dulakodni kezdett táma­dójával és sikerült is ártalmatlanná tennie. Herz ekkor térdre borulva kérte áldozatát, hogy ne tegye szerencsétlenné, ne jelentse föl, ne fossza meg özvegy édesanyját egyetlen gyámolítójától. A sok könyörgésnek engedve, Weisz megbocsátott támadójának, együtt jött be vele a fővárosba és előbb Weisz báty­ját kereste föl, azután pedig támadójának kíséretében a Rókus-kórházba ment sebét be­kötöztetni. A Rókus-kórházból Herz lakására ment és még aznap este megszökött a fővá­rosból Triesztbe, ahol a katonai hatóság ak­kor fogta el, amikor a kaszárnyában szol­gáló fivérét akarta meglátogatni. A buda­pesti esküdtbíróság Herz Tivadart gyilkos­ság és rablás bűntettének kísérlete miatt öt és fél évi fegyházra ítélte. A Kúria ezt az ítéletet helybenhagyta. (1) A nagyhöflányi tömeggyilkos. Szo­morú szenzációja volt ez év tavaszán Nagy­höflány sopron megyei nagyközségnek. Egy Tomsics Ágoston nevű legény lelőtte a me­zőn kedvesének atyját és anyját, aztán rálőtt kedvesére is, akit szintén éle­tveszedelmesen megsebesített. A véres tett után Tomsics a nagyhöflányi templom tornyába menekült és onnan kezdett lövöldözni a csendőrökre, akik el akarták fogni. Napokon keresztül ostromolták a csendőrök a­­templomtornyot, hogy az oda menekült gyilkost élve kézre­k­erítsék. Amikor azonban látták, hogy fára­dozásuk eredménytelen marad, katonaság se­gítségével akarták kézrekeríteni. Több napi harc után, amelyben húsz csendőr megsebe­sült, végre sikerült Tomsicsot megadásra bírni. Megkötözve szállították be a fogházba. Az ügyészség két gyilkosság és húsz gyilkos­ság kísérlete miatt indította meg az eljárást. A vizsgálat folyamán elrendelték a vádlott elmeállapotának megfigyelését. Tomsics Ágostont a napokban behozták a gyűjtőfog­ház elmefigyelő osztályára. •••

Next