Népszava, 1915. április (43. évfolyam, 155–183. sz.)
1915-04-30 / 183. szám
lírta 'április 30. NÉPSZAVA északon a helyzet fenyegetővé vált. Azon hatalmas nyomás, amelyet Dankl és Auffenberg hadseregei augusztus utolsó napjaiban gyakoroltak, az orosz hadvezetőséget arra indította, hogy az összes rendelkezésre álló megerősítéseket és a még felvonulóban levő szállítmányokat a Visztula és a felső Bug közötti terepre irányítja. József Ferdinánd főherceg csoportjának, amely arcvonalában is, oldalában is szorongatva volt, lépésről-lépésre vissza kellett vonulnia a Bug—Hutzwa kiszögeléséből és közelednie kellett az Auffenberg-hadsereg határához. . . Szeptember 3-ig a Dankl-hadsereg a túlerővel szemben SZÍVÓS ellenállást fejtett ki Amidőn azonban e napon a balszárny jelentékeny távolságra visszaszorult és az orosz támadás a legvitézebb ellenállás ellenére is benyomta a tarnawai hadállást, nem maradt más hátra, mint az, hogy a hadsereg a túlerő elöl elvonassék és egyelőre a Krasznik— Frampol-i magaslatokra, majd, miután a vonatosztagok befejezték a Tanew-régión való átvonulást, e mögé vonassék vissza. Az e szándék végrehajtására szükséges idő még egy kis haladékot adott a Lemberg melletti nagy harc folytatására, amelyben a déli szárny ismét sikereket vívott ki. Ezzel szemben észak felől a Cholmtól a Nieprz és Hutzwa között előnyomuló orosz erők közeledésével nőttön-nőtt a veszedelem. Mind közelebb jutottak ezek a Dankl és Auffenberg hadseregei között, csapatok híján védtelenül maradt hézaghoz. Ha az oroszok a nyitott kapun behatolnak, akkor szabadon áll előttük az út az arcvonal hátába. Auffenberg gyalogsági tábornok tehát már szeptember 10-én este arra látta magát kényszerítve, hogy a Ravaruszkánál harcoló balszárny közepét visszavonja abból a célból, hogy József Ferdinánd főherceg csoportjával egyetemben, észak felé fordított arcvonalat alkosson. Ez a hadsereg tehát szeptember 11-én már inkább az északi ellenség mint tulajdonképpeni ellenfele ellen harcolt. Az eddigi küzdelem fő célja a legmesszebbmenő mértékben teljesült. Amit Oroszország az első fölvonulás befejezése óta haderőben még közel hozhatott, magunkra vontuk. Nemcsak keleten és északon állottak súlyosan küzködő csapataink jelentős türelével szemben, hanem a Dnyesztertől délre eső terepen is gyorsan növekvő mennyiségben gyülekeztek orosz erők. Az orosz hadseregeket hirtelen előretöréseink fölkavarták és súlyos veszteségeket okoztak nekik. Amint a következmények megmutatták, több hétre volt szükségük, hogy e harci napok bajait kipihenjék és csapataikat az újabb nagy vállalkozáshoz szükséges állapotba és csoportosításba hozzák. Súlyos dolog volt az a kényszerűség, hogy a Lemberg köré csoportosított oroszok teljes legyűrése, az utolsó pillanatban, amikor pedig a sikerre már alapos kilátásunk volt, abbahagyassék. A határidő, amelyen belül e célra törekedhettünk, letelt. Ha ezt, a derekasan harcoló hadsereget nem akartuk aggasztó helyzetbe hozni és a jövőben való harci erejét fönn akartuk tartani, nem maradt más hátra, mint a visszavonulás, amit a hadseregfőparancsnok szeptember 11-ének déli órája körül határozott el. Az összes foglyokat és zsákmányolt ágyukat magunkkal vive, megkezdték csapataink a San mögé való visszavonulást. Még a legsúlyosabb helyzetben levő Auffenberg-hadsereg is, habár nem jelentékeny harcok és vonatveszteségek nélkül, képes volt az ellenségtől ügyesen szétválni és azután zavartalanul átkelni a San folyón. Ide már elérkezett akkor a Dankshadsereg, amely kitűnően megvalósította azt a szándékát, hogy vonatosztagainak a nehéz Tanev-régióban tűrelőnyt szerezzen. Így az északi hadsereg az orosz túlerő elől, amelyet szántszándékkal maga bírt kibontakozásra, a legutolsó pillanatban elvonult, hogy csaknem három heti szüntelen harc után lélegzethez jusson és új erőt gyűjtsön. Északi hadseregünk azt a feladatot, amelyet az általános hadihelyzet a bevezető hadjárat szempontjából rótt reá, egész terjedelmében megoldotta. A nehéz mű nem sikerülhetett másként, mint jelentékeny veszteségek árán: sokan borították a véráztatta harcmezőt, de a haderő szerves összefüggésének kötelékeit a súlyos veszteség sem volt képes meglazítani. Alig térhettek az oroszok magukhoz, alig foghattak hozzá, hogy új, nagy hadjáratra készüljenek, amikor ismét új, hatalmas támadástól látták önmagukat veszélyeztetve. Amit talán olybá vetek, mint Ausztria-Magyarország ellenálló erejének legyűrését, az a valóságban csak bevezetése volt a mi haderőnk és a szövetséges haderő elévülhetetlenül nagy cselekedetei hosszú sorának. Ezek a hadseregek, híven ahhoz a feladatukhoz, hogy Oroszország számbeli fölényét szétválasszák, egyre újabb csapásokkal, lépésről-lépésre közelednek a cé felé. Frázist, mankót, medáliát,— de jogot nem a katonáknak! A mangók leszavazták Rabovszky indítványát. * a szépviselő sház ütése. * Kutyából nem lesz szalonna, — mondanák azok a parlamenti stílusban járatlan hősök, akiket Tisza is annyira magasztalt, de akiknek képviselőit még sem akarja beereszteni a parlamentbe. Frigyes főherceghez, mint a hadsereg főparancsnokához, már intézett néhány üdvözletet a magyar képviselőház, kérve, hogy a dicsőségesen harcoló katonákkal közöltesse a parlament háláját. A hősi erények előtt meghajló parlament ma megint üzent a lövészárkok népének, azt üzente, hogy aki nem vész ott közöttük, hanem hazajön, mégsem megy egész emberszámba, csak azért, mert megvédte a hazát. Hogy mit jelent ez az üzenet, arról más helyen beszélgetünk; itt csak arról a mély fölháborodásról akarunk a tudósítás előtt beszámolni, amelyet Tiszának a Rakovszky indítványával szemben tanúsított cinizmusa az ellenzék táborában keltett. Sokan azt vélik, hogy a választójogtól való rettegésnek ilyen túlzott foka már a patológia körébe esik — és valóban, aki csütörtökön látta és hallotta Tiszát, amint fölvert éji dúvad módjára vonított a demokráciának a véres csatamezők felől fölkelő napja elé, annak" eszébe kellett jutnia, hogy egy nagyon tekintélyes elmeorvos már nagyon szomorú eredménnyel tanulmányozta Tisza egyéniségét, lelki állapotát. Lehetetlen is, hogy ez az ember normális, egészségeslegyen. Rakovszky István igazán pártok fölé emelkedő magas szempontból indokolta indítványát, helyesen mutatva rá, hogyha a katonák érdemeit a választójog megadásával elismerik, ez még nem jelenti a Tiszaféle korös választójogba való belenyugvást. És megint a pártviszályokat feledő és feledtető lendülettel kérte, hogy az indítvány egyhangú elfogadásával emelkedjék föl a magyar parlament is a világtörténelem mostani pillanatainak magasságára. Hiába! Az ellenzék hangulatát a Tisza beszéde közben és után elhangzott súlyosnál súlyosabb kifakadások jellemzik, de az a fölfogás is, hogy ezek után meg kell szűnnie ellenzék és kormány között annak a parlamenten kívüli érintkezésnek, amelyet a háborúval indokoltak, amelyet inkább csak egyesek erőltettek, de amelytől az ellenzék zöme kezdettől fogva idegenkedett Lehetetlen állapot az, hogy a miniszterelnök s a többség ilyen viselkedése után az ellenzék holmi engedmény-cafrangokért szóba álljon, bizalmas eszmecserébe, puhitgatásokba bocsátkozzék velük. A háború nem lehet takarója ilyen játéknak. Ha megbomlik a parlament egysége, ezért a kormány, a többség és elsősorban Tisza felelős, de ha ennek az amúgy is hazug egységnek kedvéért az ellenzék lemond a kíméletlen támadás kötelességéről, akkor ő lesz felelős azért, hogy a haza védői ellen elkövetett durva íggsértést nem torolta meg. A külfölddel r£zi hisszük, ilyenféle kerdésrt nagyon sokan fognak még hangoztatni s a méltó válasz ezekre a kérdésekre nyilván visszaható erejű lesz a kérdések provokálására. * Részletes tudósításunk a következő: Beöthy Pál elnök bemutatja a főrendiház átiratait, amelyek szerint a népfelkelői javaslatokat a főrendiház is elfogadta. A szatmári hadseregszállítók, Szuhányi Ferenc szatmármegyei munkapárti képviselő személyes kérdésben szólal föl. Huszár Károly szerdán azt mondta, hogy „vannak itt olyan képviselők, akik a szatmármegyei visszaéléseket előbb tudták, mint én és módjukban állott volna, hogy bizalmas szóval segítsenek a bajon. Sajnálom, hogy nekem kell helyettük ezt előhoznom." Szóló kijelenti, hogy ők csak akkor tudták meg a pozitív adatokat, amikor az illetők ellen a törvényes eljárás már megindult. Ezért nem tartották szükségesnek a közbelépést. Egyébként ők is óhajtják, hogy a bűnösök a legszigorúbban megbüntettessenek. Huszár Károly kijelenti, hogy nem akarta a szatmár megyei képviselőket megvádolni, mintha ők el akarták volna tussolni a dolgokat. Nem tette volna szóvá ezt a dolgot, ha, azok, akik ismerték a helyzetet, szóvá tették volna a Házban. Én idegen képviselő voltam és kénytelen voltam egyéni felelősséggel följelentőként eljárni és ezzel ellentétben Szatmár város képviselője mint védő szerepelt. Erre akartam célozni. Fölkiáltások: Kelemen Samus Választójogot a katonáknak"! Rakovszky István indokolta meg ezután Indítványát, amelyet előző számunkban szószerint közöltünk és amely szerint életfogytiglani választójogot követel 20 éves koruktól kezdve mindazoknak, akik a harctéren szolgáltak. Bevezető soraiban megemlékezett az „U. 5." sikeréről, majd kifejtette, hogy indítványa nem jelenti a választójogi törvény revíziójáról való lemondást Ezután így folytatta : Én ezt az indítványt úgy tekintem és ennek valódi értéke csak akkor lesz, ha mindazon szempontokat, amelyek ellenfeleinket följogosítani látszanak arra, hogy azt mondhassuk, ez csak pártakció, háttérbe szorítjuk. Mert a legnagyobb hiba lenne ezt az indítványt pártszempontokból ítélni meg. Ezért nem zárkózom el az elől és elismerem e tekintetben a kormány jogát, hogy ha esetleg az elv sérelme nélkül kormányzati szempontok szükségessé teszik, a kormány módosításokat tehessen indítványomon. . Én azért terjesztettem be ezt az indítványt, mert fölbátorítottak erre azon lelkes szavak, amelyeket hadseregünk vitézségéről a t. miniszterelnök úr mondott itt el s amelyekben a vitézségről a honvédelmi miniszter úr is megemlékezett, élénk visszhangot keltve az összes pártok soraiban. Mert abban, hogy vitéz katonáinknak oda kell nyújtanunk az elismerés babérját, valamennyien egyek vagyunk. Indítványom elfogadása nagy morális hatással lenne különösen azokra, akikre legelsősorban gondolok : azokra a katonákra, akik télvíz etején viharban, golyózáporban a legrettenetesebb szenvedések között a legrettenthetetlenebbül néznek szembe a halállal. Jóleső és talán párját ritkító elismerés volna az, hogy ha a magyar képviselőház a legelsők között lenne és még a harc közepette oda sietne és háláját nyilvánítaná előttük. Nagy morális hatása lenne ennek a törvénynek a külföld előtt is. (Igaz! Úgy van balfelől.) Nem tudjuk, melyik pillanatban keletkezik újabb vihar, amelyben ilyen buzdítás a leghatalmasabbb, legerősebb fegyvert adja a katonák kezébe, tudniillik a lelkesedést és annak tudatát hogy a becsületesen végzett munkát elismerte a törvényhozás is. Nincs itt semmiféle aggálynak oka és helye. Ha elfogadjuk ezt az indítványt nem lesz túlnagy azoknak a száma, akik szavazati joghoz jutnak, mert hiszen a harcvonalban azok is kivették a kötelességteljesítőből a magukaa- 5 ne hozakodjanak elő. A külföld úgyis megtudja ezt a politikai és történelmi botrányt, amelynek kárát csak azzal lehet csökkenteni, ha az ellenzék érdemek szerint bánik el , botránkoztatókkal.