Népszava, 1915. április (43. évfolyam, 155–183. sz.)

1915-04-30 / 183. szám

lírta 'április 30. NÉPSZAVA ­északon a helyzet fenyegetővé vált. Azon ha­talmas nyomás, amelyet Dankl és Auffen­berg hadseregei augusztus utolsó napjaiban gyakoroltak, az orosz hadvezetőséget arra indította, hogy az összes rendelkezésre álló megerősítéseket és a még felvonulóban levő szállítmányokat a Visztula és a felső Bug kö­zötti terepre irányítja. József Ferdinánd főherceg csoportjának, amely arcvonalában is, oldalában is szoron­gatva volt, lépésről-lépésre vissza kellett vo­nulnia a Bug—Hutzwa kiszögeléséből és kö­zelednie kellett az Auffenberg-hadsereg ha­tárához. . . Szeptember 3-ig a Dankl-hadsereg a túlerő­vel szemben SZÍVÓS ellenállást fejtett ki Amidőn azonban e napon a balszárny jelen­tékeny távolságra visszaszorult és az orosz támadás a legvitézebb ellenállás ellenére is benyomta a tarnawai hadállást, nem maradt más hátra, mint az, hogy a hadsereg a túl­erő elöl elvonassék és egyelőre a Krasznik— Frampol-i magaslatokra, majd, miután a vonatosztagok befejezték a Tanew-régión való átvonulást, e mögé vonassék vissza. Az e szándék végrehajtására szükséges idő még egy kis haladékot adott a Lemberg mel­letti nagy harc folytatására, amelyben a déli szárny ismét sikereket vívott ki. Ezzel szemben észak felől a Cholmtól a Nieprz és Hutzwa között előnyomuló orosz erők közeledésével nőttön-nőtt a veszedelem. Mind közelebb jutottak ezek a Dankl és Auffenberg hadseregei között, csapatok hí­ján védtelenül maradt hézaghoz. Ha az oro­szok a nyitott kapun behatolnak, akkor sza­badon áll előttük az út az arcvonal hátába. Auffenberg gyalogsági tábornok tehát már szeptember 10-én este arra látta magát kény­szerítve, hogy a Ravaruszkánál harcoló bal­szárny közepét visszavonja abból a célból, hogy József Ferdinánd főherceg csoportjá­val egyetemben, észak felé fordított arcvona­lat alkosson. Ez a­ hadsereg tehát szeptember 11-én már inkább az északi ellenség mint tu­lajdonképpeni ellenfele ellen harcolt. Az eddigi küzdelem fő célja a legmesszebb­menő mértékben teljesült. Amit Oroszország az első fölvonulás befejezése óta haderőben még közel hozhatott, magunkra vontuk. Nemcsak keleten és északon állottak sú­lyosan küzködő csapataink jelentős türelével szemben, hanem a Dnyesztertől délre eső te­repen is gyorsan növekvő mennyiségben gyülekeztek orosz erők. Az orosz hadserege­ket hirtelen előretöréseink fölkavarták és súlyos veszteségeket okoztak nekik. Amint a következmények megmutatták, több hétre volt szükségük, hogy e harci napok bajait ki­pihenjék és csapataikat az újabb nagy vál­lalkozáshoz szükséges állapotba és csoporto­sításba hozzák. Súlyos dolog volt az a kényszerűség, hogy a Lemberg köré csoportosított oroszok teljes legyűrése, az utolsó pillanatban, amikor pe­dig a sikerre már alapos kilátásunk volt, abbahagyassék. A határidő, amelyen belül e célra törekedhettünk, letelt. Ha ezt, a dere­kasan harcoló hadsereget nem akartuk ag­gasztó helyzetbe hozni és a jövőben való harci erejét fönn akartuk tartani, nem ma­radt más hátra, mint a visszavonulás, amit a hadseregfőparancsnok szeptember 11-ének déli órája körül határozott el. Az összes fog­lyokat és zsákmányolt ágyukat magunkkal vive, megkezdték csapataink a San mögé való visszavonulást. Még a legsúlyosabb hely­zetben levő Auffenberg-hadsereg is, habár nem jelentékeny harcok és vonatveszteségek nélkül, képes volt az ellenségtől ügyesen szét­válni és azután zavartalanul átkelni a San folyón. Ide már elérkezett akkor a Danks­hadsereg, amely kitűnően megvalósította azt a szándékát, hogy vonatosztagainak a nehéz Tanev-régióban tűrelőnyt szerezzen. Így az északi hadsereg az orosz túlerő elől, amelyet szántszándékkal maga bírt kibontakozásra, a legutolsó pillanatban elvonult, hogy csak­nem három heti szüntelen harc után léleg­zethez jusson és új erőt gyűjtsön. Északi hadseregünk azt a feladatot, ame­lyet az általános hadihelyzet a bevezető had­járat szempontjából rótt reá, egész terjedel­mében megoldotta. A nehéz mű nem sikerül­hetett másként, mint jelentékeny veszteségek árán: sokan borították a véráztatta harcme­zőt, de a haderő szerves összefüggésének kö­telékeit a súlyos veszteség sem volt képes meglazítani. Alig térhettek az oroszok ma­gukhoz, alig foghattak hozzá, hogy új, nagy hadjáratra készüljenek, amikor ismét új, ha­talmas támadástól látták önmagukat veszé­lyeztetve. Amit talán olybá vetek, mint Ausztria-Magyarország ellenálló erejének le­gyűrését, az a valóságban csak bevezetése volt a mi haderőnk és a szövetséges haderő elévülhetetlenül nagy cselekedetei hosszú so­rának. Ezek a hadseregek, híven ahhoz a fel­adatukhoz, hogy Oroszország számbeli fölé­nyét szétválasszák, egyre újabb csapásokkal, lépésről-lépésre közelednek a cé felé. Frázist, mankót, medáliát,— de jogot nem a katonáknak! A mangók leszavazták Rabovszky indítványát. * a szépviselő sház ütése. * Kutyából nem lesz szalonna, — mondanák azok a parlamenti stílusban járatlan hősök, akiket Tisza is annyira magasztalt, de akik­nek képviselőit még sem akarja beereszteni a parlamentbe. Frigyes főherceghez, mint a hadsereg főparancsnokához, már intézett néhány üdvözletet a magyar képviselőház, kérve, hogy a dicsőségesen harcoló katonák­kal közöltesse a parlament háláját. A hősi erények előtt meghajló parlament ma megint üzent a lövészárkok népének, azt üzente, hogy aki nem vész ott közöttük, hanem haza­jön, még­sem megy egész emberszámba, csak azért, mert megvédte a hazát. Hogy mit jelent ez az üzenet, arról más helyen beszélgetünk; itt csak arról a mély fölháborodásról akarunk a tudósítás előtt beszámolni, amelyet Tiszának a Rakovszky indítványával szemben tanúsított cinizmusa az ellenzék táborában keltett. Sokan azt vélik, hogy a választójogtól való rettegésnek ilyen túlzott foka már a patoló­gia körébe esik — és valóban, aki csütörtö­kön látta és hallotta Tiszát, amint fölvert éji dúvad módjára vonított a demokráciá­nak a véres csatamezők felől fölkelő napja elé, annak" eszébe kellett jutnia, hogy egy nagyon tekintélyes elmeorvos már nagyon szomorú eredménnyel tanulmányozta Tisza egyéniségét, lelki állapotát. Lehetetlen is, hogy ez az ember normális, egészséges­legyen. Rakovszky István igazán pártok fölé emelkedő magas szempontból indokolta indítványát, helyesen mutatva rá, hogyha a katonák érdemeit a választójog megadásá­val elismerik, ez még nem jelenti a Tisza­féle korös választójogba való belenyugvást. És megint a pártviszályokat feledő és feled­tető lendülettel kérte, hogy az indítvány egyhangú elfogadásával emelkedjék föl a magyar parlament is a világtörténelem mostani pillanatainak magasságára. Hiába! Az ellenzék hangulatát a Tisza beszéde közben és után elhangzott súlyosnál súlyo­sabb kifakadások jellemzik, de az a fölfogás is, hogy ezek után meg kell szűnnie ellenzék és kormány között annak a parlamenten kívüli érintkezésnek, amelyet a háborúval indokoltak, amelyet inkább csak egyesek erőltettek, de amelytől az ellenzék zöme kezdettől fogva idegenkedett Lehetetlen állapot az, hogy a miniszterelnök s a több­ség ilyen viselkedése után az ellenzék holmi engedmény-cafrangokért szóba álljon, bizal­mas eszmecserébe, puhitgatásokba bocsát­kozzék velük. A háború nem lehet takarója ilyen játéknak. Ha megbomlik a parlament egysége, ezért a kormány, a többség és elsősorban Tisza felelős, de ha ennek az amúgy is hazug egységnek kedvé­ért az ellenzék lemond a kíméletlen támadás kötelességéről, akkor ő lesz felelős azért, hogy a haza védői ellen elkövetett durva ígg­sértést nem torolta meg. A külfölddel r£zi hisszük, ilyenféle kerdésrt nagyon sokan fognak még hangoztatni s a méltó válasz ezekre a kérdésekre nyilván vissza­ható erejű lesz a kérdések provokálására. * Részletes tudósításunk a következő: Beöthy Pál elnök bemutatja a főrendiház átiratait, amelyek szerint a népfelkelői javas­latokat a főrendiház is elfogadta. A szatmári hadseregszállítók, Szuhányi Ferenc szatmármegyei munkapárti képviselő személyes kérdésben szólal föl. Hu­szár Károly szerdán azt mondta, hogy „vannak itt olyan képviselők, akik a szatmármegyei visszaéléseket előbb tudták, mint én és módjuk­ban állott volna, hogy bizalmas szóval segít­senek a bajon. Sajnálom, hogy nekem kell he­lyettük ezt előhoznom." Szóló kijelenti, hogy ők csak akkor tudták meg a pozitív adatokat, amikor az illetők ellen a törvényes eljárás már megindult. Ezért nem tartották szükséges­nek a közbelépést. Egyébként ők is óhajtják, hogy a bűnösök a legszigorúbban megbüntet­tessenek. Huszár Károly kijelenti, hogy nem akarta a szatmár­ megyei képviselőket megvádolni, mintha ők el akarták volna tussolni a dolgo­kat. Nem tette volna szóvá ezt a dolgot, ha, azok, akik ismerték a helyzetet, szóvá tették volna a Házban. Én idegen képviselő voltam és kénytelen voltam egyéni felelősséggel föl­­jelentőként eljárni és ezzel ellentétben Szat­­már város képviselője mint védő szerepelt. Erre akartam célozni. Fölkiáltások: Kelemen Samus Választójogot a katonáknak"! Rakovszky István indokolta meg ezután In­dítványát, amelyet előző számunkban szó­szerint közöltünk és amely szerint életfogytig­lani választójogot követel 20 éves koruktól kezdve mindazoknak, akik a harctéren szolgál­tak. Bevezető soraiban megemlékezett az „U. 5." sikeréről, majd kifejtette, hogy indítványa nem jelenti a választójogi tör­vény revíziójáról való lemondást Ezután így folytatta : Én ezt az indítványt úgy tekintem és ennek valódi értéke csak akkor lesz, ha mindazon szempontokat, amelyek ellenfeleinket följogosí­tani látszanak arra, hogy azt mondhassuk, ez csak pártakció, háttérbe szorítjuk. Mert a leg­nagyobb hiba lenne ezt az indítványt párt­szempontokból ítélni meg. Ezért nem zárkózom el az elől és elismerem e tekintetben a kor­mány jogát, hogy ha esetleg az elv sérelme nélkül kormányzati szempontok szükségessé teszik, a kormány módosításokat tehessen in­dítványomon. . Én azért terjesztettem be ezt az indítványt, mert fölbátorítottak erre azon lelkes szavak, amelyeket hadseregünk vitézségéről a t. mi­niszterelnök úr mondott itt el s amelyekben a vitézségről a honvédelmi miniszter úr is meg­emlékezett, élénk visszhangot keltve az összes pártok soraiban. Mert abban, hogy vitéz ka­tonáinknak oda kell nyújtanunk az elismerés babérját, valamennyien egyek vagyunk. Indít­ványom elfogadása nagy morális hatással lenne különösen azokra, akikre legelsősorban gondo­lok : azokra a katonákra, akik télvíz etején viharban, golyózáporban a legrettenetesebb szenvedések között a legrettenthetetlenebbü­l néznek szembe a halállal. Jóleső és talán pár­ját ritkító elismerés volna az, hogy ha a ma­gyar képviselőház a legelsők között lenne és még a harc közepette oda sietne és háláját nyilvánítaná előttük. Nagy morális hatása lenne ennek a törvény­nek a külföld előtt is. (Igaz! Úgy van­ balfelől.) Nem tudjuk, melyik pillanatban keletkezik újabb vihar, amelyben ilyen buzdítás a legha­talmasabbb, legerősebb fegyvert adja a katonák kezébe, tudniillik a lelkesedést és annak tudatát hogy a becsületesen végzett munkát elismerte a törvényhozás is. Nincs itt semmiféle aggálynak oka és helye. Ha elfogadjuk ezt az indítványt nem lesz túl­nagy azoknak a száma, akik szavazati joghoz jutnak, mert hiszen a harcvonalban azok is kivették a kötelességteljesítőből a maguk­aa- 5 ne hozakodjanak elő. A külföld úgyis meg­tudja ezt a politikai és történelmi botrányt, amelynek kárát csak azzal lehet csökkenteni, ha az ellenzék érdemek szerint bánik el ,­ botránkoztatókkal.

Next