Népszava, 1915. május (43. évfolyam, 184–213. sz.)
1915-05-07 / 189. szám
1935 .május 7. NÉPSZAVA jCvTfffT?." TV. r , miniszterelnök úrtól tanulhattuk, tehát e példa után azt, hogy igenis lehet a jutalmazás álláspontjára is helyezkedni és erős politikai kérdéseket lehet a háború idején is tárgyalni, sőt a választójog kérdését is lehet tárgyalni háboru idején és ez sem időszerűtlennek, sem célszerűtlennek nem tartható. Ki kell jelentenem, hogy nekünk is jogunk van arra, hogy az egész osztatlan magyar nép nevében épp úgy foglalkozzunk a választójoggal és tartsuk időszerűnek az azzal való foglalkozást, amiként a miniszterelnök ezt időszerűnek tartotta egy nemzetiséggel szemben. (Élénk helyeslés és taps a bal- és a szélsőbaloldalon.) Én a választójog kérdésében nem állok egyáltalán semmiféle föltételes hazafiság álláspontján. A hazafiság nem lehet föltételes. Ha ezzel a kérdéssel foglalkozom, nem abból a szempontból teszem, mintha e súlyos és veszedelmes idők bármiféle dout des alapot állapítanának meg állampolgári kötelességek teljesítése és a választójog között. Nem is, jutalmazásról van itt szó, hanem egyszerűen igazságtalanságról és igazságtalanság jóvátételéről van szó, arról, hogy a háború rettentő tüzénél bizonyos homályban maradt igazságok megvilágosodnak. A háborúnak hatása alól senki sem vonhatja ki magát, akarva, akaratlanul, alája kerül. A háborúban tisztelt és szent politikai dogmák összeomlanak, meg nem látott igazságok pedig nagy fényességgel és világító erővel ragyognak. A háborúban mindnyájunk kötelessége, hogy átalakuljunk és ha nem alakulunk át magunktól, hiábavaló az ellenszegülés, mert átalakul maga a társadalom. És legyenek meggyőződve arról, hogy sok minden lehetséges, csak az nem, hogy a háború után a dolgokat ott folytassuk, ahol elhagytuk, mert erre játékosok akadhatnak, de nézőközönség akadni nem fog. A háborút talán mégsem tekinthetjük olyan múló incidensnek, olyan kellemetlen zavarnak, amely megszokott, politikai életünk folytatásában beállott, mint ahogyan Raumer porosz történetíró a francia forradalmat azzal a névvel jelölte meg, hogy „Verdrießliche Sache", kellemetlen dolog. Ez volt az ő történelmi szempontja. A háborút nem lehet kellemetlen incidensnek tekinteni. A politikai zsúr megzavarásánál fölborult egy asztal, a lakályok rendet csinálnak és a trécselést folytatjuk tovább ott, ahol elhagytuk. Nem, te Ház, nem folytathatjuk, sem jobbról, sem balról, sem,innen, sem onnan, mert az a komoly harcos társadalom, az a komoly polgári társadalom, amely ennek a háborúnak irtózatos megpróbáltatásait átélte, azokból a tanulságokat levonta és kell, hogy mindannyian levonjuk azokat a tanulságokat. Ha a társadalom megváltozik, mi pedig nem akarunk megváltozni, a megváltozott társadalom egyszerűen napirendre tér fölöttünk. (Helyeslés a baloldalon.) A háború átalakító hatását különben egyebekben is észleltük a miniszterelnök úron. Legkevesebbnek tartom ebben az átalakító hatásban, hogy valószínűen magáról az ellenzékről is bizonyára más a véleménye, mint volt ezelőtt, aminek sokszor tüntetően adott kifejezést. De nem változott-e meg a véleménye a tömegekről, a néplélek erejéről, az utca támogatásáról? Nem láttuk-e a háború elején, mint használta föl a tömegek lelkesedését, (Igaz! Úgy van! balfelől.) az utca támogatását arra a célra, hogy a háborúba vonuló harcosok sok lélekkel, erővel, hittel és bizalommal teljenek meg? Nem láttuk-e, hogy a munkapárt ablakaiból is szónoklatokat intéztek az utca népéhez és hogy örömmel fogadták a tömegnek ezt a beavatkozását, a népléleknek ezt a megnyilatkozását. Nem alakult-e át a miniszterelnök véleménye a sajtóról, amelynek hazafias szolgálatait a háborúban nagy mértékben igénybe veszi, amellyel a közvetlen érintkezést keresi? Ha megváltozott ezekről a véleménye és ha saját maga itt a Házban kijelentette, hogy itt mindenki teljesítette kötelességét, sőt sokan kötelességükön fölül is cselekedtek, ennek nem az a tanulsága, hogy az általános választójog nemzeti szerencsétlenség, ennek a tanulsága az, hogy a nemzetet jogokkal kell fölruházni. Ezt a nemzetet a háború éretté tette, mert amint vannak emberek, akik komoly gondok hatása alatt egy éjszaka alatt megőszülnek, akkor ez a nemzet, ha nem lett volna érett eddig, a háború alatt minden kötelességtudó fiában megőszült és éretté vált. Nem látja-e a miniszterelnök magában a hadseregben a demokrácia igazságának legteljesebb érvényesülését ; a hadseregben, melynek szervezetébe beállítva minden ember, a legutolsó is, a nagy egésznek részesévé válik közös vezetés alatt és mindegyik nélkülözhetlen része a nagy organizmusnak, az egésznek. És nem a harcmező teszi-e igazi katonává a katonát és várható-e, hogy itthon igazi polgárrá lehessen valaki másképen, mint a politikai harc mezején, ha jogokkal fölruházva érvényesítheti szavát és meggyőződését ! Képzelhető-e az, hogy a háború utáni választó listáknál visszautasítsuk azokat, akik a háborúban részt vettek, ott sebeket kaptak vagy akik exisztenciájukat veszítették el ? Képzelhető-e, hogy a listák készítésénél legyen lelke valakinek, aki előtt megjelennek azok, akik a háborúban életüket ...tették kockára és a listában való fölvételüket követelik, hogy ezt megtagadja tőlük. Ez még nem boldogság, a választójog csupán szimbólum, csupán közjogi ígérvény, mert azzal, hogy valakinek választójogot adtam, még boldog emberré nem tettem, csak a pályák sorából emeltem ki, csak ígérvényt adtam neki, a sors egyéb kedvelései, a sors egyéb különbségei azért megmaradnak közöttünk továbbra is. A miniszterelnök a legnagyobb dicsérettel adózott katonáinknak, amikor azt mondotta, hogy ők az objektív analízis alapján teljesítik kötelességüket. Ha ily analitikusoknak találja katonáinkat, hogy ők objektív analízist képesek gyakorolni, akkor róluk a komoly érettség legfényesebb bizonyítványát állította ki s akkor ebből is le kell vonni a konklúziókat, mert aki objektív analízisre képes, az arra a nagy funkcióra, amelyet az eddigi cenzusos választók oly dicsően és sokfelé, oly szép pénzügyi eredménnyel folytattak le, valóban képes. Azt mondta továbbá a miniszterelnök, hogy véletlen kérdése, hogy valaki a harctéren van vagy nincs a harctéren. Hát véletlen kérdése, de e kellemetlen véletlen következménye, hogy én itt állok, más meg a lövészárokban áll , én életben maradok, az pedig meghal vagy életét kockára veti. Véletlen az egész, de vájjon ez az egyedüli véletlen? Hogy egy pincelakásban születtem-e bele vagy egy palotába , ez is a véletlen kérdése. De ezek a véletlenek döntik el életünket és az a véletlen, hogy valaki egy véres, kockázatos kötelesség teljesítésére hivatott, érdemessé teszi őt arra, hogy hazatérve, a nemzet sorsának intézésében részt vegyen. Azt mondotta továbbá a miniszterelnök, hogy nem jutalomról, hanem közjogi megbízatásról van szó. Elméletben igaza van, gyakorlatban nincs igaza. Az elméleti politika közjogi megbízatásnak mondja a választójogot, gyakorlatilag a dolog úgy áll, hogy a választójog a jogokkal fölruházott uralkodó társadalmak szervezésének egyik része. Az uralkodó társadalom, mint politikai egyesülést, jogokat ad tagjainak. Kooptáció útján fölvesz ebbe az egyesülésbe új elemeket. A néphadseregnek pedig a következménye, hogy szűnjön meg minden különbség az alkotmányban politikai nemzet és nemzet, nép és az alkotmány között, a jogok és kötelességek szoros egybeforrásával szülessék meg az igazi hazaszeretet, szülessék meg"az igazi, demtokratikus "antiftiát írta"."Csadállatos, hoggy még olyan logikus fő, mint Esterházy gróf is, beletévedt a szelekciónak ezen hínárjába és még ő is egy szép metaforával azt mondja: igen én is a szelekció álláspontján vagyok, mert amint nem állítanám bele a lövészárokba azt, aki a puskával nem tud bánni, nem állítom az alkotmány sáncaira aki az alkotmányos fegyverek viselésére értelmetlen. Nagyon szép metafora, költői, csak igazság nincs benne. Mert azt a csekélységet elfelejti, hogy máskép sorozzuk a katonát és máskép sorozzuk a választót. A katonát személyenként sorozzuk és személyenként vizsgáljuk meg, hogy váljon hivatott-e arra, hogy katona legyen. A választókat nem személyenként vizsgáljuk meg, hanem a választói törvényben fölállítunk bizonyos fikciókat,például, hogy az független, vagyonos gentleman, aki 20 korona állami adót fizet, aki írniolvasni tud, független vagyonos kultur-gentleman, a másik 40 korona adóval analfabéta, de mint vagyonos férfiú, a függetlenségnek és tudásnak határtalan mértékével rendelkezik, úgy hogy ő is a jogok gyakorlására képes. (Derültség.) Fölállítjuk azt a fikciót, hogy aki három évig ugyanazon munkanemben dolgozott, az érett, de ha ezen három év alatt áttért a szabászatteréről a cipészet terére, akkor már nem érett. (Derültség.) Ezek a szelekciók hasonlítanak ahhoz a kiválasztáshoz, amelyet mi a katonák sorozásánál teljesítünk? Nem! Itt fikciókról van szó, amelyek nem jelentenek semmit és amikor ezeket a jogcímeket sorra veszszük, nem komikus-e ezekkel összehasonlítva, megtagadni a harcosoktól a választójogot? Esterházy azt mondja, hogy ő nem állítja az alkotmány sáncaiba azokat, akik arra nem méltók, de ugyebár nincs arra semmiféle próbája, hogy kitanulja, hogy személyenként arra ki méltó és ki nem. Mert az alkotmány sáncain gyakran előfordul az az eset, hogy a katona ott az alkotmány sáncain csak tz és huss pengők lefizetése ellenében hajlandó a puskát kezébe venniEz a szelekció tehát nem egyéb, mint egy alkotmányos akadályverseny, amelynek célzata az, mint a mi tanulmányi rendszerünknek legfőbb célja, hogy az idő kissé teljék és az öregek után ne jöjjenek nagyon gyorsan a fiatalok, ennél a szelekciónál is az a cél, hogy az alkotmány úgynevezett sáncaiba minél kevesebben juthassanak bele. De gondolatot, vezérlő gondolatot ezekben nem találok. Mert hiszen a harcosok választójoga magyar nemzeti szempontból is a legmegbízhatóbb és legkiválóbb szelekció. De amikor képviselőtársam a becsületet állította oda— helyesen — az állam alapjául, az általános választójog gondolatához jutott el. Az általános választójog ellenségének tüntette föl magát, holott ezzel a gondolattal az általános választójogot követeli, mert az állam a legmagasabbrendű társadalmi egyesülés, ebben az egyesülésben minden becsületes embernek, aki annak tagja, minden fedhetetlen jellemű, érettkorú embernek joga van az ügyek intézésében résztvevnn. Mert ha a t. képviselő úr a kötelességeket veszi szemügyre, a kötelességek között megtalálja a kulturális, az adózási és a hadkötelezettségeket. Ha ezeket veszi alapul, itt is eljut az általános választójoghoz és valóban itt is legkevesebbet jelentő az arózási kötelezettség. Mert mindenki szívesen adózik, ha van miből és mindenki szívesen cserél nagyobb vagyont azon kötelezettség mellett, hogy nagyobb adót fizessen. Képviselőtársam különben rámutatott arra, hogy a harcosok választójoga alkotmányos fejlődésünkben gyökeredzik. Igaza van. A verszerződéstől kezdve, folytatva a bandériális szervezeten, folytatva a nemesi fölkelésen, mindig a harcosok társadalma egyúttal a jogokkal fölruházott társadalom volt. Ez a magyar jogfejlődés és ebből világos, hogy abban a percben, amidőn a néphadsereg álláspontjára tértünk át, amikor a sorkatonaság jelentősége elenyésző és a tartalék és a népfölkelés az, amely a hadsereg zömét képezi, abban a percben a régi magyar gondolatnak automatikusan érvényesülnie kell és senki, aki a harcosok társadalmához tartozik, a jogok gyakorlásából ki nem zárható. Az olasz 1882. évi választási törvényben, tehát mielőtt az általános választójog Olaszországban érvényesült volna, kimondatott, hogy mindenki, aki az olasz egység kivívásában, az olasz függetlenségi harcban részt vett, ezen fényénél fogva választó. Tehát nem áll ez példa nélkül. De ha példa nélkül állana is, a magyar jogtörténelmi fejlődés, amely ezen az alapon indult meg, parancsolólag megköveteli, hogy a választójognak legalább ezt a fogyatékosságát orvosolják és orvosoljuk azt a másikat is, amely a 30 éves korhatárt állapította meg, mert nemcsak a 30 évesek eléggé érettek a választási jog gyakorlására, akkor, amikor az állam a nemzet ifjúságát tizennyolc esztendővel már érettnek tartja arra, hogy szembe nézzen a halállal. A háború után annak a kormánypolitikának kell következnie, amelyről a miniszterelnök szólott s amely szerint a nemzeti lét nagy kérdései az egyedüliek, amelyekre szemünket függesztenünk kell. És én igazat is adok neki abban, hogy a háború idejében csak ilyen kérdésekre függeszthetjük szemeinket. Éppen ezért, ragadom csak meg az alkalmat arra, hogy fölkérjem őt annak az elterjedt hírnek megcáfolására, mintha a miniszterelnök március havában, amikor a kárpáti harcok véresen dúltak, maradt volna arra is ideje, hogy a budapesti munkapárt vezéreivel a budapesti munkapárt szervezkedéseinek kérdéseit és e szervezet szorosabbra fűzésének szükségességét beható tanácskozásban tárgyalja meg. (Mozgás a jobboldalon.) Én várom és melegen óhajtom ennek cáfolatát, mert ez a szállongó hít ellentétben áll mindazzal, amit a miniszterelnök kifejtett, és mert valóban lehetetlennek tartanám, hogy Bethmann-Hollweg például Berlinben, a berlini Stadverordneten Versammlung konzervatív pártjának apró kortesbajaival foglalkozzék a háború idején. (Derültség balfelől.) Én tehát várom ennek a cáfolatát éppen azért, mert egyetértek a miniszterelnök úrral abban, hogy nemzeti lét nagy kérdéseivel szabad csak foglalkoznunk, nemcsak a háború alatt, hanem a háború után is és hogy a háború után kell megalapozni azt az igazán demokratikus politikát, amely semmi egyébbel nem törődik, csak a háború tanulságainak levonásával, semmi egyébbel, mint azzal, hogy ennek a nemzetnek léte kifelé teljes biztosságba helyeztessék és idebent a magyarság teljes erővel, egyenlő joggal, a gazdasági érvényesülés és gazdasági boldogulás lehetőségeiben egybeforrasztva érvényesüljön. Elnök figyelmezteti a szónokot, hogy a fél óra letelt Vázsonyi. A miniszterelnök ugyanezt a nagy és szép jövendőt ígérte a hazának. Ha tartalommal ruházza föl azt, ami jövendő dicsőséget e nemzetnek ígért, akkor az ő jövendölése egy államférfiúi prófécia jellegével bír, egyébként csak pohárköszöntő habzó serleggel azokra, akiknek pohara mindig üres marad. A szózatban pedig nemcsak parancs van, hogy „Hazádnak rendületlenül légy híve oh magyar", de igéret is arra, hogy „Nem lehet, hogy annyi sziv hiába ont a vért." A törvényjavaslatot nem fogadja el. (Hoszszantartó taps és éljenzés a baloldalon.) A következőszónok, Ráth Endre a sebesültek dolgát tette szóvá. Saját tapasztalataiból példákat hoz föl arra, hogy a sebesültek ellátása nem olyan, amilyet a harctérről sebesülten hazatérő katonák joggal elvárhatnának. A miniszteri biztosokat nem úgy választották meg, ahogy kellett volna, úgy látszik, itt is pártpolitikai szempont volt az irányadó. Bizalmatlan a kormány iránt, nem fogadja el a javaslatot. Tisza bejelenti az újabb győzelmeket. Ráth Endre beszéde után fölállott Tisza István miniszterelnök és a következő bejelentést tette: Engedjék meg, hogy a harctérről nyert legutolsó hint közölhessem a Házzal. A visszavonuló orosz seregek, ahol még képe