Népszava, 1915. május (43. évfolyam, 184–213. sz.)

1915-05-07 / 189. szám

1935 .május 7. NÉPSZAVA jCvTfffT?." TV. r , miniszterelnök úrtól tanulhattuk, tehát e példa után azt, hogy igenis lehet a jutalmazás álláspontjára is helyezkedni és erős politikai kérdéseket lehet a háború idején is tárgyalni, sőt a választójog kérdését is lehet tárgyalni háboru idején és ez sem időszerűtlennek, sem célszerűtlennek nem tartható. Ki kell jelente­nem, hogy nekünk is jogunk van arra, hogy az egész osztatlan magyar nép nevében épp úgy foglalkozzunk a választójoggal és tart­suk időszerűnek az azzal való foglalkozást, amiként a miniszterelnök ezt időszerűnek tar­totta egy nemzetiséggel szemben. (Élénk he­lyeslés és taps a bal- és a szélsőbaloldalon.) Én a választójog kérdésében nem állok egy­általán semmiféle föltételes hazafiság álláspont­ján. A­­ hazafiság nem lehet föltételes. Ha ezzel a kérdéssel foglalkozom, nem ab­ból a szempontból teszem, mintha e sú­lyos és veszedelmes idők bármiféle do­ut des alapot állapítanának meg állam­polgári kötelességek teljesítése és a vá­lasztójog között. Nem is, jutalmazásról van itt szó, hanem egyszerűen igazságtalanságról és igazságtalanság jóvátételéről van szó, arról, hogy a háború rettentő tüzénél bizonyos ho­mályban maradt igazságok megvilágosodnak. A háborúnak hatása alól senki sem vonhatja ki magát, akarva, akaratlanul, alája kerül. A­ háborúban tisztelt és szent politikai dogmák összeomlanak, meg nem látott igazságok pedig nagy fényességgel és világító erővel ragyognak. A háborúban mindnyájunk kötelessége, hogy átalakuljunk és ha nem alakulunk át magunk­tól, hiábavaló az ellenszegülés, mert átalakul maga a társadalom. És legyenek meggyőződve arról, hogy sok minden lehetséges, csak az nem, hogy a há­ború után a dolgokat ott folytassuk, ahol el­hagytuk, mert erre játékosok akadhatnak, de nézőközön­ség akadni nem fog. A háborút talán még­sem tekinthetjük olyan múló incidensnek, olyan kellemetlen zavarnak, amely megszokott, poli­tikai életünk folytatásában beállott, mint aho­gyan Raumer porosz történetíró a francia for­radalmat azzal a névvel jelölte meg, hogy „Ver­drießliche Sache", kellemetlen dolog. Ez volt az ő történelmi szempontja. A háborút nem le­het kellemetlen incidensnek tekinteni. A poli­tikai zsúr megzavarásánál fölborult egy asztal, a lakályok rendet csinálnak és a trécselést folytatjuk tovább ott, ahol elhagytuk. Nem, te Ház, nem folytathatjuk, sem jobbról, sem­­ bal­ról, sem,innen, sem onnan, mert az a komoly harcos társadalom, az a komoly polgári társa­dalom, amely ennek a háborúnak irtózatos megpróbáltatásait átélte, azokból a tanulságo­kat levonta és kell, hogy mindannyian levonjuk azokat a tanulságokat. Ha a társadalom meg­változik, mi pedig nem akarunk megváltozni, a megváltozott társadalom egyszerűen napi­rendre tér fölöttünk. (Helyeslés a baloldalon.) A háború átalakító hatását különben egyebek­ben is észleltük a miniszterelnök úron. Legke­vesebbnek tartom ebben az átalakító hatásban, hogy valószínűen magáról az ellenzékről is bi­zonyára más a véleménye, mint volt ezelőtt, aminek sokszor tüntetően adott kifejezést. De nem változott-e meg a véleménye a tömegekről, a néplélek erejéről, az utca támogatásáról? Nem láttuk-e a háború elején, mint használta föl a tömegek lelkesedését, (Igaz! Úgy van! bal­felől.) az utca támogatását arra a célra, hogy a háborúba vonuló harcosok sok lélekkel, erővel, hittel és bizalommal teljenek meg? Nem lát­tuk-e, hogy a munkapárt ablakaiból is szónok­latokat intéztek az utca népéhez és hogy öröm­mel fogadták a tömegnek ezt a beavatkozását, a népléleknek ezt a megnyilatkozását. Nem alakult-e át a miniszterelnök véleménye a sajtó­ról, amelynek hazafias szolgálatait a háborúban nagy mértékben igénybe veszi, amellyel a köz­vetlen érintkezést keresi? Ha megváltozott ezekről a véleménye és ha saját maga itt a Házban kijelentette, hogy itt mindenki teljesítette kötelességét, sőt sokan kötelességükön fölül is cselekedtek, ennek nem az a tanulsága, hogy az általános választójog nemzeti szerencsétlenség, ennek a tanulsága az, hogy a nemzetet jogok­kal kell fölruházni. Ezt a nemzetet a háború éretté tette,­­ mert amint vannak emberek, akik komoly gondok hatása alatt egy éjszaka alatt megőszülnek,­­ akkor ez a nemzet, ha nem lett volna érett eddig, a háború alatt min­den kötelességtudó fiában megőszült és éretté vált. Nem látja-e a miniszterelnök magában a hadseregben a demokrácia igazságának leg­teljesebb érvényesülését ; a hadseregben, mely­nek szervezetébe beállítva minden ember, a legutolsó is, a nagy egésznek részesévé válik közös vezetés alatt és mindegyik nélkülözhetlen része a nagy organizmusnak, az egésznek. És nem a harcmező teszi-e igazi katonává a ka­tonát és várható-e, hogy itthon igazi polgárrá lehessen valaki másképen, mint a politikai harc mezején, ha jogokkal fölruházva érvénye­sítheti szavát és meggyőződését ! Képzelhető-e az, hogy a háború utáni választó listáknál visszautasítsuk azokat, akik a háborúban részt vettek, ott sebeket kaptak vagy akik exiszten­ciájukat veszítették el ? Képzelhető-e, hogy a listák készítésénél legyen lelke valakinek, aki előtt megjelennek azok, akik a háborúban éle­­­tüket ...tették kockára és a listában való fölvé­telüket követelik, hogy ezt megtagadja tőlük. Ez még nem boldogság, a választójog csupán szimbólum, csupán közjogi ígérvény, mert az­zal, hogy valakinek választójogot adtam, még boldog emberré nem tettem­, csak a pál­yák so­rából emeltem ki, csak ígérvényt adtam neki, a sors egyéb kedvelései, a sors egyéb különb­ségei azért megmaradnak közöttünk továbbra is. A miniszterelnök a legnagyobb dicsérettel adózott katonáinknak, amikor azt mondotta, hogy ők az objektív analízis alapján teljesítik kötelességüket. Ha ily ana­litikusoknak találja katonáinkat, hogy ők ob­jektív analízist képesek gyakorolni, akkor ró­luk a komoly érettség legfényesebb bizonyít­ványát állította ki s akkor ebből is le kell vonni a konklúziókat, mert aki objektív ana­lízisre képes, az arra a nagy funkcióra, ame­lyet az eddigi cenzusos választók oly dicsően és sokfelé, oly szép pénzügyi eredménnyel foly­tattak le, valóban képes. Azt mondta továbbá a miniszterelnök, hogy véletlen kérdése, h­ogy valaki a harctéren van vagy nincs a harctéren. Hát véletlen kérdése, de e kellemetlen vélet­len következménye, hogy én itt állok, más meg a lövészárokban áll , én életben maradok, az pedig meghal vagy életét kockára veti. Vélet­len az egész, de vájjon ez az egyedüli véletlen? Hogy egy pincelakásban születtem-e bele vagy egy palotába , ez is a véletlen kérdése. De ezek a véletlenek döntik el életünket és az a vélet­len, hogy valaki egy vér­es, kockázatos köte­lesség teljesítésére hivatott, érdemessé teszi őt arra, hogy hazatérve, a nemzet sorsának inté­zésében részt vegyen. Azt mondotta továbbá a miniszterelnök, hogy nem jutalomról, hanem közjogi megbízatásról van szó. Elméletben igaza van, gyakorlatban nincs igaza. Az elméleti politika közjogi meg­bízatásnak mondja a választójogot, gyakor­latilag a dolog úgy áll, hogy a választójog a jogokkal fölruházott­­ uralkodó társadalmak szervezésének egyik része. Az uralkodó társa­dalom, mint politikai egyesülést, jogokat ad tagjainak. Kooptáció útján fölvesz ebbe az egyesülésbe új elemeket. A néphadseregnek pe­dig a­ következménye, hogy szűnjön meg min­den kü­lönbség az alkotmányban politikai nem­zet és nemzet, nép és az alkotmány között, a jo­gok és kötelességek szoros egybeforrásával szü­lessék meg az igazi hazaszeretet, szülessék meg"az igazi, demtokratiku­s "antiftiát írta"."Csadál­latos, hoggy még olyan logikus fő, mint Ester­házy gróf is, beletévedt a szelekciónak ezen hínárjába és még ő is egy szép metaforával azt mondja: igen én is a szelekció álláspontján vagyok, mert amint nem állítanám bele a lövészárokba azt, aki a puskával nem tud bánni, nem állítom az alkotmány sáncaira aki az alkotmányos fegyverek viselésére értelmetlen. Nagyon szép metafora, költői, csak igazság nincs benne. Mert azt a csekélységet elfelejti, hogy máskép soroz­zuk a katonát és máskép sorozzuk a választót. A katonát személyenként sorozzuk és szemé­lyenként vizsgáljuk meg, hogy váljon hivatott-e arra, hogy katona legyen. A választókat nem személyenként vizsgáljuk meg, hanem a válasz­tói törvényben fölállítunk bizonyos fikciókat,­például, hogy az független, vagyonos gentle­man, aki 20 korona állami adót fizet, aki írni­olvasni tud, független vagyonos kultur-gentle­man, a másik 40 korona adóval analfabéta, de mint vagyonos férfiú, a függetlenségnek és tu­dásnak határtalan mértékével rendelkezik, úgy hogy ő is a jogok gyakorlására képes. (Derült­ség.) Fölállítjuk azt a fikciót, hogy aki három évig ugyanazon munkanemben dolgozott, az érett, de ha ezen három év alatt áttért a sza­bászat­­teréről a cipészet terére, akkor már nem érett. (Derültség.) Ezek a szelekciók hasonlíta­nak ahhoz a kiválasztáshoz, amelyet mi a ka­tonák sorozásánál teljesítünk? Nem! Itt fik­ciókról van szó, amelyek nem jelentenek sem­mit és amikor ezeket a jogcímeket sorra vesz­szük, nem komikus-e ezekkel összehasonlítva, megtagadni a harcosoktól a választójogot? Esterházy azt mondja, hogy ő nem állítja az alkotmány sáncaiba azokat, akik arra nem méltók, de ugyebár nincs arra semmiféle pró­bája, hogy kitanulja, hogy személyenként arra ki méltó és ki nem. Mert az alkotmány sáncain gyakran előfordul az az eset, hogy a katona ott az alkotmány sáncain csak t­z és huss pengők lefizetése ellenében hajlandó a puskát kezébe venniEz a szelekció tehát nem egyéb, mint egy alkotmányos akadályverseny, amelynek célzata az, mint a mi tanulmányi rendszerünk­nek legfőbb célja, hogy az idő kissé teljék és az öregek után ne jöjjenek nagyon gyorsan a fiatalok, ennél a szelekciónál is az a cél, hogy az alkotmány úgynevezett sáncaiba minél ke­vesebben juthassanak bele. De gondolatot, ve­zérlő gondolatot ezekben nem találok. Mert hi­szen a harcosok választójoga magyar nemzeti szempontból is a legmegbízhatóbb és legkivá­lóbb szelekció. De amikor képviselőtársam a be­csületet állította oda­­—­ helyesen — az állam alapjául, az általános választójog gondolatá­hoz jutott el. Az általános választójog ellen­ségének tüntette föl magát, holott ezzel a gon­dolattal az általános­­ választójogot követeli, mert az állam a legmagasabbrendű társadalmi egyesülés, ebben az egyesülésben minden be­csületes embernek,­ aki annak tagja, minden fedhetetlen jellemű, érettkorú embernek joga van az ügyek intézésében résztvevnn­. Mert ha a t. képviselő úr a kötelességeket veszi szem­ügyre, a kötelességek között megtalálja a kul­turális, az adózási és a hadkötelezettségeket. Ha ezeket veszi alapul, itt is eljut az általános választójoghoz és valóban itt is legkevesebbet jelentő az ar­ózási kötelezettség. Mert mindenki szívesen adózik, ha van miből és mindenki szí­vesen cserél nagyobb vagyont azon kötelezett­ség mellett, hogy nagyobb adót fizessen. Képvi­selőtársam különben rámutatott arra, hogy a harcosok választójoga alkotmányos fejlődé­sünkben gyökeredzik. Igaza van. A vers­zerző­déstől kezdve, folytatva a bandériális szerveze­ten, folytatva a nemesi fölkelésen, mindig a harcosok társadalma egyúttal a jogokkal föl­ruházott társadalom volt. Ez a magyar jogfej­lődés és ebből világos, hogy abban a percben, amidőn a néphadsereg álláspontjára tértünk át, amikor a sorkatonaság jelentősége el­enyésző és a tartalék és a népfölkelés az, amely a hadsereg zömét képezi, abban a percben a régi magyar gondolatnak automatikusan érvé­nyesülnie kell és senki, aki a harcosok társa­dalmához tartozik, a jogok gyakorlásából ki nem zárható. Az olasz 1882. évi választási tör­vényben, tehát mielőtt az általános választójog Olaszországban érvényesült volna, kimonda­tott, hogy mindenki, aki az olasz egység kiví­vásában, az olasz függetlenségi harcban részt vett, ezen fényénél fogva választó. Tehát nem áll ez példa nélkül. De ha példa nélkül állana is, a magyar jogtörténelmi fejlődés, amely ezen az alapon indult meg, parancsolólag meg­követeli, ho­gy a választójognak legalább ezt a fogyatékosságát orvosolják és orvosoljuk azt a másikat is, amely a 30 éves korhatárt állapította meg, mert nemcsak a 30 évesek eléggé érettek a választási jog gyakor­lására, akkor, amikor az állam­ a nemzet ifjú­ságát tizennyolc esztendővel már érettnek tartja arra, h­ogy szembe nézzen a halállal. A háború után annak a kormánypolitikának kell következnie, amelyről a miniszterelnök szó­lott s amely szerint a nemzeti lét nagy kérdé­sei az egyedüliek, amelyekre szemünket füg­gesztenünk kell. És én igazat is adok neki ab­ban, hogy a háború idejében csak ilyen kérdé­sekre függeszthetjük szemeinket. Éppen ezért, ragadom csak meg az alkalmat arra, hogy föl­kérjem őt annak az elterjedt hírnek megcáfolá­sára, mintha a miniszterelnök március havá­ban, amikor a kárpáti harcok véresen dúltak, maradt volna arra is ideje, hogy a budapesti munkapárt vezéreivel a budapesti munkapárt szervezkedéseinek kérdéseit és e szervezet szo­rosabbra fűzésének szükségességét beható ta­nácskozásban tárgyalja meg. (Mozgás a jobb­oldalon.) Én várom és melegen óhajtom ennek cáfolatát, mert ez a szállongó hít ellentétben áll mindazzal, amit a miniszterelnök kifejtett, és mert valóban lehetetlennek tartanám, hogy Bethmann-Hollweg például Berlinben, a ber­lini Stadverordneten Versammlung konzerva­tív pártjának apró kortesbajaival foglalkoz­zék a háború idején. (Derültség balfelől.) Én tehát várom ennek a cáfolatát éppen azért, mert egyetértek a miniszterelnök úrral abban, hogy nemzeti lét nagy kérdéseivel szabad csak foglalkoznunk, nemcsak a háború alatt, hanem a háború után is és hogy a háború után kell megalapozni azt az igazán demokratikus politikát, amely semmi egyébbel nem törődik, csak a há­ború tanulságainak levonásával, semmi egyéb­bel, mint azzal, hogy ennek a nemzetnek léte kifelé teljes biztosságba helyeztessék és ide­bent a magyarság teljes erővel, egyenlő joggal, a gazdasági érvényesülés és gazdasági boldo­gulás lehetőségeiben egybeforrasztva érvé­nyesüljön. Elnök figyelmezteti a szónokot,­­ hogy a fél óra letelt Vázsonyi. A miniszterelnök ugyanezt a nagy és szép jövendőt ígérte a hazának. Ha tarta­lommal ruházza föl azt, ami jövendő dicsőséget e nemzetnek ígért, akkor az ő jövendölése egy államférfiúi prófécia jellegével bír, egyébként csak pohárköszöntő habzó serleggel azokra, akiknek pohara mindig üres marad. A szózat­ban pedig nemcsak­ parancs van, hogy „Hazád­nak rendületlenül légy híve oh magyar", de igéret is arra, hogy „Nem lehet, hogy annyi sziv hiába ont a vért." A törvényjavaslatot nem fogadja el. (Hosz­szantartó taps és éljenzés a baloldalon.) A következő­­szónok, Ráth Endre a sebesültek dolgát tette szóvá. Saját tapasztalataiból példákat hoz föl arra, hogy a sebesültek ellátása nem olyan, amilyet a harctérről sebesülten hazatérő katonák jog­gal elvárhatnának. A miniszteri biztosokat nem úgy­ választották meg, ahogy kellett volna, úgy látszik, itt is pártpolitikai szempont volt az irányadó. Bizalmatlan a kormány iránt, nem fogadja el a javaslatot. Tisza bejelenti az újabb győzelmeket. Ráth Endre beszéde után fölállott Tisza Ist­ván miniszterelnök és a következő bejelentést tette: Engedjék meg, hogy a harctérről nyert legutolsó hint közölhessem a­­ Házzal. A visszavonuló orosz seregek, ahol még képe­

Next