Népszava, 1915. június (43. évfolyam, 214–243. sz.)

1915-06-01 / 214. szám

2 fiatalsága és a megvásárolt uszítók saba­don­­tüntethetnek az utcákon a háború mel­lett, a szocialista pártot, a munkástömege­ket­­és mindazokat, akik ellenzik ezt a bű­nös kalandot, erőszakkal is megakadályoz­zák abban, hogy akaratukat kifejezésre jut­tassák . . . Milanóban a zsoldon bevett há­borús uszítók a rendőrség oltalma alatt a terrorizmus uralmát teremtették meg ugyanakkor, amikor elvtársaink százait a börtönbe hurcolták. A képviselőket erő­szakkal is e fenyegetésekkel megfélemlítik és „a h­az­a nevében" akadályozzák meg őket képviselői megbízatásuk szabad telje­sítésében.­­Az országnak azokon a részein, amelyek fejlettségüknél fogva leginkább volnának hivatva arra, hogy a nép igazi akaratát kifejezésre juttassák, az izgalom, a nyers erőszak lett úrrá a lelkeken . • * A sajtó jóformán egyértelműen vállalkozott annak a szomorú feladatnak teljesítésére, hogy az igazság ügyes meghamisítása út­ján cinkosává legyen annak a nagy bűn­ténynek, amely egyaránt irányult az igazi nemzeti 'érdekek 'és a proletárság érdekei ellen. Olaszország mun­kásai! Most, amikor ilyfajta erkölcsi előkészü­letek után elhatározódott a háború és ami­kor az uralkodó osztályok, amelyek tíz hó­napon keresztül titkos diplomáciai tárgya­lásokon valóságos üzérkedést folytattak a semlegességgel, csak a nemzeti önzés sza­vára hallgatnak, amikor ifjú proletár­éle­tek százezreit áldozzák föl csak azért, hogy az őrület egyetlen órájában elpusztítsák sok­ esztendő munkájának és küzdelmének eredményeit: most arra szólítanak föl ben­nünket, hogy kössünk az uralkodó társa­dalommal p­ártközi bpeset­­és arra, hogy az olasz szocialista proletárság olvadjon bele a nemzeti egységbe­­és vegye ki részét a társadalmi bék­éből. Ezzel szemben a szocialista párt, amely a proletártömegek" bevált és elismert kép­viselője volt mindenkor, ebben a tragikus pillanatban is rá akar mutatni azokra az elvi meggondolásokra, amelyeket az euró­pai nagy háború első pillanatától fogva vezérlő csillagául fogadott el. A naciona­lista és háborúbarát őrülettel szemben kö­telességeinek érzi a szocialista párt azt, hogy a nemzetközi szocializmus változha­tatlan elveiben való hitét különös erővel hangsúlyozza. Olaszország szocialista pártja tíz hosszú hónapon keresztül jóformán egyedül küz­dött a háborúra uszítók csalfa és erőszakos munkája ellen. Népgyűléseken, előadások ezrein, a szakadatlan agitáció munkájában, amelyet az egységes pártszervezetek a pártvezetőséggel, a parlamenti" képviselet­tel, a szakszervezetekkel közösen folytat­tak és amelyeken az ellenséges sajtó, a kormány és fullajtársainak aknamunkájá­val szemben is megállott a párt, a népnek egyre növekvő tömegeit figyelmeztette arra az ellentétre, amely a proletár­ságnak a testvériségen és a népek­ szolidaritásán nyugvó nemzet­közi politikája­­és az ural­kodó osztályok politikája között van ... A szocialista párt az egész idő alatt el­vetette azoknak fölfogását, akik szerint minden jognak és az eszmények teljességé­nek politikája csak az egyik táborban, az erőszak és ocsmányság politikája pedig csak a másik táborban van. Az olasz szo­cialista párt a népeknek ezt a mai nemzet­közi küzdelmét a különféle polgári álla­mok versenygése gyümölcsének tekinti... Olaszország beavatkozását — bárminő ürügyet is hoznak föl igazolására, — nem eszm­ényi okok idézték elő, nem is az a tö­rekvés, hogy a gyöngéken segítsen, nem az, hogy a testvériség és demokrácia elveit érvényesítse vagy a nemzeti érdekeket képviselje. Minderről nincsen szó. Olaszor­szágot a h­áborúba való beavatkozásra­­di­nasztikus, imperialista érdekek bírt­ák rá­­és ily érdekek szolgálatában nem lehet számítani a szocialista proletárság támo­gatására. Munkások! Ezek az okok bírták rá az olasz szo­cialista pártot arra, hogy a háborúval való minden közösséget kezdettől fogva­­és még most is megtagadjon, ama meggyőződéstől vezéreltetve, hogy Olaszországnak az lett volna a hivatása, hogy békét teremtsen és önös célok nélkül békét közvetítsen a küzdő államok között. Ezért ítélte el az olasz szo­cialista párt a polgárság különféle léte­záse — mint szenvedély —, mint az ópium­szívás. De különösen nem tartottam ezt szük­ségesnek vékonypénzű proletárok között, akiknek pár garasa éppen nem­ arra való, hogy kékülve, sárgulva egy buta kártya­lapra rakják és egymástól elnyerjék. Oh, sok-sok nyomorúságot, kétségbeesést, durvaságot láttam m­ár a kártyaszenvedély alól kisarjadzani. Ismertem kártyást embert, akinek volt szép vagyona, nagy családja és koldus lett, de előbb a sírba­­verte szorgalmas feleségét, idiótává ütötte gyermekeit , ismertem jó dol­gos, jó keresetű munkásokat, akiken nem volt egy tisztességes darab ruha, de szombattól a következő hét szerdájáig nem keltek föl a kártyaasztal mellől és szennyben, piszokban ,virrasztották át az éjjeleket; ismertem sze­gény ördögöket, akik velem húzták az élet igáját és vasárnap délben étlen-szomjan ver­gődtek, mert silány hetikeresetüket elvitte a szombat esti első kártyaóra. És ma is, lépten-nyomon találok nagyon elnyomott, nagyon kizsákmányolt, nagyon elhagyatott munkáscsoportokat, különösen a városi civilizációtól elzárt vidéki munkás­központokban, ahol tanulás, olvasás, érdemes eszmecsere helyett, hideg vagy meleg pálin­kát isznak és kártyáznak jobbsorsra érde­mes proletárok. Tudom, hogy én nem fogom ezeket megja­víthatni, tudom, hogy a szó, a toll kevés ah­hoz, hogy szenvedésekben beteg embereket kigyógyíson, a vérükbe férkőzött méregtől megszabadítson. De nem is ez a célom, gettől megindított üzérkedő tárgyalásokatra, mert a szocialista párt azt kívánta, hogy Olaszország csak erkölcsi­­eszközökkel avatkozzék be a háborúba, még­pedig ama béke­­érdekében, amely valamennyi népnek legforróbb vágya. Ellenfeleink, a proletárság ellenfelei, ta­lán állíthatják majd azt, hogy legyőztek bennünket, de sohasem állíthatják majd azt, hogy hazug jelszavaiknak, behódoltunk, vagy hogy kényszeríteni tudtak bennün­ket arra, hogy részt vegyünk abban a véres munkában, amelynek előidézésén dol­goztak. De ezzel még nem teljesítettük egész fel­adatunkat. Mialatt ellenfeleink a gyűlölet és harag indulatától elragadtatva háborút viselnek majd, mi meggyőződésünket és lelkesedé­sünket a béke ügyének bocsátjuk rendelke­zésére . . . Sajtónkat fogjuk védelmezni és terjeszteni, mindenekelőtt az I­v,antit, Olaszország valamennyi szocialistájának legféltettebb és legkedvesebb birtokát. A társadalmi élet minden területén pedig vé­delmezni fogjuk a proletárságnak eddig elért vívmányait. Olaszország proletárjai! Ha a mi fenséges ideálunk,­­ a prole­tár Internationalenak a nemzetek közös egyetértése útján való megvalósítása — ebben a pillanatban veszedelemben is fo­rog, ha most a jog és értelem szavát túl is harsogja az ágyuk bömbölése, azért mi nem esünk kétségbe . • . .A szocialista proletárság nem teszi le a fegyvert, csak várakozik! Éljen a szocializmus! Éljen az Internazionale! Róma, ipi5 május 22-én. 14 pártvezetőség. • * * * M kápfw& foortemája. 3fia Vanczáfi János. Kirilla­'János uram korcsmájában — ahová szívesen tér be az ember egy ital jó borra és magyaros konyhája ízletes főztjére —, kártyáztak a fiuk. A" fiuk — jó vén legények mar és vasasok­ból, fásokból, meg lábbelikészitőkből verőd­tek itt össze egy megértő kis társasággá,­ a harminckétlevelű biblia körül. .Valami — általuk ártatlan alsósnak neve­zett —­ játékot játszottak, amelynek ártó vagy ártatlan voltát én nem tudom megítélni, mert a kártyajátékhoz épp annyit értek, mint a hajdú a harrangötítéshez. Csak azt láttam, hogy a pénz sű­rün forog, a pinka hamar te­lik és a kártyákat gyors egymásutánban más-más osztja a­ játékosok között. A játszók háta mögött letelepedve elnézem arcizmaik játékát, elhallgatom rövid, szag­gatott jelzőmondásaikat, izgalmas kritikáju­kat egymás ügyességéről vagy ügyetlenségé­ről és gondolataim ,végigröppennek a pul­ton, amely már annyi szenvedélyes, beteg, kártyás embert vetett szemeim elé.­­ Sohasem ,volta­m valami nagyrabecsülője a kártyázásnak, amely, éppen olyan „szórak”­zŐVÁROSI OLVASÓINKHOZ! Fölkérjük előfizetőinket, hogy a lapkézbesítésre vonat­kozó esetleges panaszaikat mindenkor első­sorban a kiadóhivatallal közöljék (Telefon : József 3—31 és József 3—32, hajnali fél 3 órá­tól 6 óráig csak József 3—31 hívható), mert a másutt leadott panaszok csak elkésve, esetleg egyáltalában nem jutnak hozzánk. Címváltozás esetén kérjük mindig a régi lakcímet is megadni. A kiadóhivatal. Csak mert a kártyázó fiuk mögött eszembe jutott, hát elmondok itt egy vidáman és jól végződött kártyás históriát — számítva a nemkártyázók jóízű­ mosolyára és a kártyá­sok bocsánatára, amiért hogy a mesterségü­ket itt egy kissé lebecsültem. Süldő legénykoromban künn laktam a Tisztviselő-telep egyik házának pincelaká­sában, amely mindössze egy szobából állott és amelyben éjjelenként hatan fogyasztották a nem éppen azonos levegőt. A főbérlő egy tétényvidéki tagbaszakadt rác ember volt, napszámos, ugy a nehéz fajtából, felesége egy nem éppen nádszál­termetű, mosolygóképű rác menyecske, aki az egész háznépet egyszerre szerette; két kis fiuk volt és mi ketten voltunk az al­bérlők, én meg a Diegelbrecher Péter, aki kőműveslegény volt, vörösesszőke fia és éveiben úgy a harminc körül járó, Torontál vármegyének szülötte, tehát német, aki ha magyarul beszélt, sehogy sem tudott meg­szabadulni a nyakába ,verő svábtól. Ez a Diegelbreck­er Péter szerencsétlenül szenvedélyes kártyás volt, a házigazdánk a pálinkát szerette, az asszony pedig ellensége volt a kártyának is, az italnak is. Az urát nem tudta leszoktatni rossz szokásáról, hát a Péter megjavításához fogott, ami azonban szintén nem ment könnyen. Péter szombatonkint hűségesen megjött a munkából, megtisztálkodott, kifizette a lak­bérét, a mosást, a hétközben csinált adós­ságait, azután maradék pénzével és nagy.

Next