Népszava, 1915. szeptember (43. évfolyam, 306–335. sz.)

1915-09-22 / 327. szám

Földalatti falu a Champagneban. * Egy holland újságíró leírásából. A­ csapatok a vasút mellett egy elragadó szép kis faluban, állomásoztak, azonban a lö­vészárkok ettől oly messzire voltak, hogy a katonák riadó esetén nem siethettek baj­társaik segítségére. Ezért a fronthoz köze­lebb néhány ezer embert kellett a földalatt elhelyezni. Így épült a földalatti falu. Háromezer ember lakik itt. Itt esznek, isznak, alszanak és sétálnak. És a falu nem látható, míg csak bele nem lépünk. Kívül­ről csak annyi látszik belőle, mint a vakand­túrásból a kis halom. Egyébként azonban nem találó a hasonlat, mert a falu a legna­gyobb rendet és a leggyakorlatiasabb beosz­tást tárja elénk. A falu kapuja a föld fölött áll és rajta van az állomáshelyül szolgáló város neve. Az épület három emeletnyi, minden zászló­aljnak egy emelete van. A lépcsők a ho­mokba és kőbe vannak, vésve és könnyen járhatók, de deszkával vannak fedve, hogy az erős katonacsizmát, is kibírják és karja is van a szélükön. A főlépcsők egyenesen vezetnek fölülről és alulról fölfelé. A három emeletet széles utak kötik össze s ez utakból oldalutak ágaznak el. Minden útnak neve van, különben nem volna könnyű a föld­alatti lakásokba jutni. A föld fölött van né­hány lugas, szellős sátor, veranda, kaszinó a tiszteknek és katonáknak, üdülőhelyek, hogy jó időben friss levegőt szívhassanak, kártyázhassanak vagy iddogálhassanak. Mert senki sem tartózkodik tovább szívesen a föld alatt, mint ameddig muszáj. Minthogy a szem is megkívánja a magáét, egyes he­lyek még díszesebben is el vannak látva. Az utak, jó polgári szokás szerint, nyakukkal földbedugott palackokkal vannak szegé­lyezve. Ahol a föld az ásás miatt rendetlenné vált, azt eligazították és fűvel vagy mohá­val fedték be. Olyan ez a falu itt a föld alatt, mint valami kert, utakkal, lugasokkal és kezdetleges díszítésekkel. Az oldalutak­tól néhány lépésnyire vannak a bejáratok a föld alatti lakásokba. Negyven ember fek­szik egy szobában, fagyapottal borított fa­ágyon, emellett van még elég hely asztalok­nak, padoknak és takaréktűzhelynek. Van ablak is, amely fényt és levegőt ad és ame­lyen ki is lehet mászni, ha a gránát az aj­tót bedönti. És ami fő, szárazak ezek a he­lyiségek és védelmet nyújtanak minden el­len, ami fölülről jön. A­ tisztek lakásai kényelmesebbek­. Egy századosnak­ nappali és hálószobája van, a nappaliban van egy asztal, néhány szék, pamlag, függő borszeszlámpa, a falakon képek, a hálószobában egy függönnyel és egyszerű mosdóállvány. Nyáron az ablakon át szép kilátás nyílik a távoli mezőkre. A zászlóalj irodájában még írógép is van. A zászlóalj kutyájának a föld fölött olyan csodásan szép házikója van, amely a leg­szebb villába is beillenék. Az ásástól ki­pusztult fák helyébe ujjakat ültettek, nem annyira az esztétika kedvéért, hanem az ellenséges repülőkre való tekintettel. A ki­járat végén vannak a tábori konyhák, mellettük nagy medencék tele vízzel, az edények és egyéb eszközök tisztítására. Külön szivattyú szolgáltatja a vizet a mosáshoz. Eredetileg ivóvizet kerestek itt, de ez a víz nem alkalmas az ivásra, sok benne a mész és nem tiszta. Egy közeli falu mély kutjából hozzák tehát a vizet földalatti síneken. Kórház is van a föld alatt a köny­nyebb betegek számára. A lövészárokban töltött négy nap után a faluban pihenik ki magukat a katonák. E pihenés alatt néhány órát menetelnek és lövőgyakorlatot tartanak. Ha jó az idő, itt valóban föl lehet üdülni a gránátok dörgése és a golyók fütyülése után a tiszta, szabad levegőn. A csapatok tehát egészen fölvidul­nak itt, amihez hozzátartozik az is, hogy valóságos szenvedéllyel iparkodnak a föld­alatti falut minél kedélyesebbé tenni. Míg egyesek ezzel a munkával foglal­koznak, mások a lugasokban levelet írnak, újságot olvasnak vagy társasjátékot játsza­nak. Általában nyugodt megelégedettség és jó modor uralkodik itt­­ » » 4 ÜSTE­RS 25 AVA 1915 szeptember 24. Vidé­si előfizetőink figyelmébe ! A mai laphoz pénzes utalványt mellékel­tünk azon előfizetőink részére, akiknek elő­fizetésük szeptember 30-án lejár. Kérjük ezen előfizetőinket, hogy az előfizetést postafor­dultával küldjék meg, mert a jelenlegi postai szállítási viszonyok között a postai külde­mények gyakori késéssel érkeznek címünkre. Október 10-ike után a lapot csak azoknak küldjük, akiknek előfizetése ezen időpontig megérkezik hozzánk. A kiadóhivatal. * * * T­­­F Sarayi masiniszta lett. ft Egy harctéri levélből. Olasz harctér, szeptember 15. .. . Az az „aptájláng", amelyhez tartozom, fejlett technikai eszközökkel védi az ,,állás"-t. Ez a körülmény pedig­ azt is jelenti, hogy a háborús helyzet ide képzett és világlátott em­­bereket gereblyézett össze. Hosszabb rasztok alkalmával éppúgy folyik itt a szó a Louvra­ról, a British-múzeumról, a milanói Scala mű­soráról és tagjairól, Wedekind-drámákról és Farkas Paliról, mint falusi kocsmákban a Csi­csóné három lányának egy szoknyájáról. Közü­lünk hat száműzve az unalom lelket ölő szür­kesége. Ma délben azután egy újabb érdekesség pottyant közibénk. Az érdekesség magassága 131 centiméter. Apró lábain nagy, szokatlan bakancsok lötyögnek. Alaposan megkurtított „kukorica"-nadrágja a hóna aljáig ér. Nyári blúza viszont a térde kalácsát veri. Félig észak­zsidó, félig nyitrai tót koponyáján tüzérsapka kevélykedik. A „simli" az útszéli árokba ke­rült róla, hogy annál hetykébben hasson. Az érdekes figura gyorsan körülnéz és kültelki dialektussal azt mondja: — Vitéz urak, én Galíciában három hónapig gyalogosoknál voltam, Magyarországon tüzér­ségi beosztásom (így!) volt, most pedig masi­niszta akarok lenni. A meglepő és szabatos beajánlás után pár perccel Kulka Sándor — ez a neve az érdekes figurának — már a kommandáns sátorában kanalazta az „aptájláng" sűrűbb garasa tag­jainak kedvenc ételét, a tejbekását.­ A kis pucér alapos megtöltése után Sanyi is­mét beszédbe elegyedett. Elmondta, hogy a mozgósításkor apjával együtt — aki Budapes­ten a Grü­nwald - féle Váci - úti vastelepen dolgozott és hat tagú családjával a Ceglédi­ ut­cai városi telepen lakott — rukkolt be a pozso­nyi 72-esekhez. Sa­nyi itt a tiszt urak küldönce lett. Két hét múlva pedig fölment Galíciába, ahol az apja később orosz fogságba esett, ő pedig egy sebesülteket szállító vonattal visszakerült Budapestre. A kis Sanyi, a sok viszontagság után, nagy örömmel kopogtatott be édesanyjához. A sze­gény asszony szintén örült a viszontlátásnak, de csakhamar éreztette fiával, hogy rája már nem mutatkozik valami nagy szükség, m­ert a támogató nélkül maradt asszony szoknyája körül még ott ugrándozott a 9 esztendős Mar­gitka, a 7 esztendős Teréz, a 4 esztendős Katóka. És ekkor már erősen gubódzóban volt a közben megszületett Lacika. Ámbár a hadisegélyt a nehézjárású Kulkáné némiképen igyekezett pótolni, olyformán, hogyha liszthez jutott, pa­rancsintát sütött és eladta a kis rákosi gya­korlótéren masírozgató bakáknak. Az éles szemű kis Sanyi hamarosan átlátta a nem éppen rózsaszínű helyzetet és elment az Üllői-úti nagy kaszárnyába „harctéri" szolgá­latra jelentkezni. Tabódi kapitány szülői bele­egyezést kért. Sanyi vitt. És nemsokára ismét a Kárpátokba ment. A legfagyosabb téli hó­napokat egymásután gázolta át a mi kis ka­tonánk. A tavasz egyik nyavalyája azonban bekényszerítette az egyik olmützi kórházba. Ezután ismét Galícia következett, majd az eszéki katonai kórház, ahova szembaja miatt került. Az orvosi tudomány itt is hamarosan segí­tett Sanyin és hat hét óta már a doberdói fen­sik köveit tapossa. Hőstettekről persze nem beszél sokat a mi kis katonánk, mert hiszen az osztrák-magyar haderő helytáll magáért gyermekhősök nélkül is. De Stryjről, Starisamborról, Baligradról, Sztropkóról vagy Homonnáról különb képeket tud festeni, mint sok-sok fátyolozott szemű baka. A kis „csudagyerekkel" persze nagyra van az aptájláng minden tagja. Némelyik, képek­ben beszélő baka, azért mégis rákiált: — Az apád erearáját, túlságosan föl ne cse­peredj a háború végéig, mert akkor kuruc vi­lág lesz... S. L. * * * — Amiért már nem lehet haragudni. (Le­vél a házi vagy mondjuk udvari mészáro­somhoz.) Kedves mester! Körülbelül egy esztendeje lehet, hogy üzleti úton nem érint­,­keztünk egymással. Önt rettentően lefoglalta a percenkint emelkedő árak új és új kiírása, majd az áremeléstől gerincroppanást kap­ván, hónapokig nyomta az ágyat, engem pe­diglen a sok pénzolvasás kötött le annyira, hogy nem lehetett szerencsém félkiló marha­gulyást vásárolni önnél az ezüstlakodal­mamra. Úgy van, kérem, én folyton pénzt olvastam, a saját pénzemet olvastam és va­lahányszor megolvastam és újra kezdtem, mindig csak oda lyukadtam ki, hogy népie­sen szóljak, hogy nem telik egy tizedkilónyi marhahúsra, de ugyanolyan sulya pacalra sem. Egy esztendeje immár, amióta sem önhöz, sem a marhahúshoz nem volt szerencsém. Önnek a színét, a marhahúsnak­ az izét elfe­ledtem. Remélem, hogy azért önök megőriz­tek az emlékükben engem, a halványsárga fogyasztót és szíves visszaemlékezéssel gon­dolnak ama boldog időre, amikor születésna­pomra több szelet rostélyost vásároltam. Ebben a múltban volt öröm, de a jövőben nincs remény arra, hogy még egyszer ilyen nagy mértékben lehetne szerencsénk egy­máshoz. Nevetem azokat, akik káromkodással, ször­nyülködéssel, elájulásokkal vesznek tudo­mást arról, hogy a marhahús ára úgy tesz, mint borban a gyöngy: fölfelé megy. Én nem mondom a költővel, hogy ezt jól teszi, vi­szont nem is haragszom érte. Én miattam a patikában mérhetik a gulyáshúst, az éksze­részboltokban a pacalt, semmi közünk egy­máshoz. Engem annyit érdekel ez a histó­ria, mintha azt olvasom, hogy a newyorki piacon a tojás drágább lett két dollárral. A fene törődik vele! Én a ne­wyorki piacon éppen úgy nem veszek tojást, ahogy a buda­pesti piacon, kedves mester, magától nem vásárolhatok marhahúst. Most olvasom, hogy Nagyváradon a közeli jövőben olyan vendéglő nyílik meg, amiben mindent lóhúsból készítenek, még a halfélé­ket is. Lesz lósült, lófőtt, lórostélyos, ló­tészta, lókörözött, lógyümölcs és sokféle ló ízletesen és olcsón, negyedrésznyi áron, mint Budapesten. Miután anyagi viszonyaim, kedves mester, azt sem engedik meg, hogy én naponkint egy kis lópörköltre leszaladgáljak Nagyyá-

Next