Népszava, 1916. január (44. évfolyam, 1–31. sz.)

1916-01-01 / 1. szám

­ri&mssmmiF&mimmM­­­IJ WM WIMEN­UN­ •B­BB 4 * Mi történik? Albániában? • A valonai olasz expedíció. (Berlin, december 31.) A „Lokalanzeiger"­nek jelentik Athénből. A Valonában partra­szállt olasz csapatok száma több mint 28.000 ember. (Genf, december 31.) Santi Quarantiból ér­kezett utasok szerint a valonai olasz expe­díció csapatai egyes pontokon közelednek Északepirusz határához. Olasz csapatok je­lentek meg Tetelini közelében is. Bolgár-szerb csata Elbasszántól keletre. (Bern, december 31. — „E. U") A „Temps" londoni távirata szerint Elbasszánból bolgár seregek érkezését jelentik. A bolgároknak az a terve, hogy a Skumbuli-völgyön lefelé vonulnak az Adriához. Karagyorgyevics Sándor herceg kijelentette, hogy a szerb hadsereg ú­j állásai az albán hegyek között Skutaritól San Giovanni di Meduáig, Siara­ Bulgária és Románia. * Várna újabb bombázása ? (Berlin, december 31.) A Reuter-ügynökség jelenti Athénből. Hivatalos jelentések­­sze­rint az orosz flotta ismét bombázta Várnát. A tüzelés különösen a királyi kastély ellen irányult, amely azonban ismét csak jelen­téktelenül sérült meg. A hajóhad azután is­mét Bacát lőtte és azután ismeretlen irányba eltávozott. A­ romániai ántánt-párt bomlása. (Bukarest, december 31.) A „Dreptatea" je­lenti: Napról-napra több jelét látjuk annak, hogy a konzervatív-demokrata párt, az án­tánt romániai pártja, a teljes föloszlás előtt áll. Az ántánt javára kifejtett mozgalom miatt lassanként eltávolodtak a párttól azok, akik korábban hívei voltak és Take Jonescu intim barátai is visszavonultak a küzdelemtől. Ami­kor Take Jonescu politikai ellenfelével, Nicu Filipescuval, elkezdett kacérkodni, sőt együtt alapítottak egy háborús szervezetet, az unio­nista szövetséget, akkor kijelentették a párt legerősebb emberei, hogy ezt az utat nem kö­vethetik. A sort, a párt elnöke, Joan Th. Flo­rescu nyitotta meg, aki már régebben kilépett a pártból és átlépett a liberálisok táborába, ahol örömmel fogadták el tiszteletük jeléül a parlament egyik alelnöki székébe választották. Utána Barbu Paltineanu szenátor, a párt má­sodik alelnöke lépett ki és a múlt héten nyíl­tan kijelentette a szenátusban, h­ogy teljes bizalma van a kormány politikájában és hogy a­ Ionescuék lázító agitációja csak személyi érdekeket szolgálván, Romániára rendkívül káros. Badarau volt igazságügyminiszter, Io­nescu legbizalmasabb barátja, követte őket, azt a meggyőződést fejezvén ki, hogy Romá­nia egyetlen politikai útja a központi hatal­mak oldalára visz. Még számos tekintélyes embert veszített el így a párt, amely most a teljes föl­oszlás előtt áll. Előrelátható, hogy Ionescu is le fog mondani a pártvezérségről és meg fog­ elégedni azzal, hogy Filipescu után, második szerepet játsszék a konzervatív pártban. ­­ nyiben a bolgárokkal együtt görög területre nyomulnának, szabad átvonulást engedje­nek. A király erre azt felelte, hogy a pontok fölött a görög kormány még nem döntött ugyan, de a kérdés nagyon is foglalkoztatja, mert Görögország semleges akar maradni és annak is kell maradnia. Az athéni lapok azt írják, hogy a görög kormány ragaszkodni fog a semlegességhez, még az esetben is, ha törökök, bolgárok, né­metek, magyarok és osztrákok nyomulnak is be görög földre. Szaloniki tarthatatlan, — mondja a görög vezérkar. (Athén, december 31.) Az „Embros" jelentése szerint Konstantin király Castelnati táborno­kot arra kérte, adja kormányának tudtára, hogy a görög vezérkar előtte ismételten kife­jezte szilárd meggyőződését, hogy az antant csapatainak mielőbb el kell hagyniuk Szaloni­kit, különben a legnagyobb vereségnek teszik ki magukat. A központi hatalmak és Görögország. (Bem, december 31. — „E. U.") A közép­ponti hatalmak biztosították a görög kor­mányt arról, hogy a szövetséges seregek ki­verése után egyetlen katonát nem hagynak görög területen. ben. Istenem, olyan régen nem gondoltam én már arra, hogy egyszer más is volt a világon, mint háború, hogy békés, boldog élet is volt, hogy valamikor gyönyörű, drága diákélet is volt ott a váradi iskolákban, hogy volt idő, amikor én verseket olvastam és verseket ír­tam, hogy bánatos, édes diákszerelem is volt; olyan régen nem gondoltam én erre a sok mindenre és most, hogy főhadnagyi egyenruhában és a régi mosollyal a szája szé­lén megjelent előttem Kardeván tanár úr, úgy elözönlöttek az emlékek, úgy beborított az elmúlt ifjúság minden színe, virága, illata. Valami nagyon-nagyon régen érzett boldog­ság szakadt le rám ott a felsőmagyarországi kis­város vasúti vendéglőjében és néhány pil­lanatig nem is tudtam szóhoz jutni. Hosszú évek múltak el azóta, hogy nem láttam Kar­deván tanár urat és most, hogy összesodort bennünket a háborús zivatar, mintha maga a múlt szólalt volna meg, mindjárt így kezdte Kardeván tanár úr: — Emlékszik még arra az időre, amikor konfliktusba keveredtünk Bródy Sándor miatt­? — Emlékszem, — feleltem, én majdnem szemérmetesen és már, alig láttam a főhad­nagyi uniformist, szürke tanári kabátban láttam Kardeván tanár urat, amint ül a ka­tedrán, azután az önképzőkör tanárelnöki székében és magyaráz nekünk, boldog váradi diákembereknek és mi szájtátva hallgatjuk okos, nagyszerű előadását. — Azóta nagyon sokat közeledett a fölfo­gásunk egymáshoz — fű­zte tovább Kardeván tanár úr —, maguk, fiatalok hamarabb meg­éreztek bizonyos dolgokat. És beszélgetni kezdtünk, amint egy kedves és az emlékek ködén át megnőtt tanár be­szélgethet az ő tanítványával, akire szívesen gondolt mindig. Beszélgettünk régmúlt dol­gokról, olyanokról, amikről ebben a szomorú sivár világban nem beszél senki sem. Olyan jó volt visszanézni kicsit a múltba, mintha ő nem is volna egy háborút viselő katona, mintha még most is Kardeván tanár úr volna és mintha én még most is az ő diákja volnék és nem a véres idők mélyen megha­tott, szomorú szivü krónikása. Beszélgettünk, fátyolos, halk, ujjongó hangon, beszélgettünk Kardeván tanár úrral és én egészen fölfris­sültem, megfürüdvén a múlt, az ifjúság most még ezerszer szebbnek látszó emlékeiben. Valahogy úgy volt ez, hogy teljesen kies­tünk mind a ketten a valóságból, kiszakító­dott a mi találkozásunk néhány perce ebből a rémes és jajgatással, könnyel, vérrel teli világból, úgy álltunk ott emlékeink fázisán, a reménytelenségnek nagy sivatagjától övezve, mint két múltba révedő álomlo­vag ... Hirtelen felhő borongott Kardeván tanár úr homloka köré, mintha észrevette volna saját katonai uniformisát és erről fölesz­mélve, elkomorult arccal szólt, nagyot só­hajtva : — Régi dolgok ezek, amelyeken olyan jó volna elmélázni. De most nincs itt ennek az ideje. Mi lesz most ? Meddig tart még? ... —Reménytelenül, szomorúan kérdezte ezt Kardeván tanár úr és a következő pillanat­ban már csöngettek, a portás beszállást hir­dető rekedt hangja végigharsant az állomá­son, a vonatunk indulni akart, gyorsan tá­vozni kellett... Vége volt ennek az álom­szerű találkozásnak, megszorítottuk egymás kezét; én azt éreztem, hogy a könny rögtön kicsordul a szememből és már ismét ott ü­ltem a vonaton és Kardeván tanár úr ked­ves alakja eltűnt a szemeim elöl. És eltűnt vele együtt az az egész csudás és titokzato­san szép világ, amelynek minden álomba ringató melódiája ott muzsikált és csilingelt körülöttem azon a néhány percen keresztül, amit a felvidéki kis város állomásán töltöt­tem. Kardeván tanár úr, amilyen álomsze­rűen kilépett elébem a múlt kárpitja mögül, éppen úgy eltűnt abban a ködben, ahonnan előlépett volt. És ahogy megindult döcögve velem a vonat és elveszett a szemem elől Kardeván tanár úr alakja, lezárult előttem a kárpit, eltűnt előlem a múlt, mintegy tündöklő álom, szertefoszlott minden, ami néhány percig édes igézetbe vonta vánszorgó életemet. Fölébredtem, ismét a dermedt ká­bulat nehezedett a fejemre, sebesült katonák nyögését hallottam, tudtam megint, hogy borzalmas háború pusztít a határokon és én ennek a háborúnak mélyen meghatott, szo­morú szivü krónikása, vonszolom magam arra felé, ahol kidülledt szemű emberek hideg vasat döfnek egymás meleg testébe. Nem, nem történt semmi, mindössze az, hogy egy felsőmagyarországi város vasúti vendéglőjé­ben találkoztam egy főhadnagygyal, aki valamior, régesrégen, tanárom volt nekem. * Azóta nem láttam Kardeván tanár urat. A katonák, akik akkoriban Bártfa körül és Mezőlaborc táján verekedtek az orosszal, ma már — ha meg nem haltak — Varsón és Breszlitovskon is túl vannak. Várjon, hol ler­het már azóta Kardeván tanár úr? NÉPSZAVA tól Elbasszánig és Fieritől Valonáig húzód­nak. Itt a szerb csapatok már elérik az olasz seregeket. A szerbek Elbasszántól keletre három nap óta heves csatározásban állnak a bolgárokkal. 1916 január 1. Az oroszok siker­telen erőlködése . A Strypa mentén újra támadtak az oro­szok. — Súlyos veszteségeket szenved­tek. — Volhiniában több orosz előre­törést vertek vissza. A Strypa középfolyásánál, Bueac és Visnioveik között, az oroszok megint nagy erőkkel támadtak, de teljesen sikertelenül. A Strupa alsó folyásánál és a besszarábiai arcvonalon már kezd lehűlni a támadó kedvük. Ennek részben bizonyára az az oka, hogy rendkívül súlyos veszteségeket szenvedtek. Amint a hivatalos jelentés megállapítja, az oroszok veszteségei min­denütt messze fölülmúlják a veszteségek szokásos mérvét. Pedig az oroszok tá­madó módszerénél, amellyel tömegesen hajtják a katonák ezreit a biztos pusztu­lásba, a szokásos veszteségek is már na­gyon súlyosak. * * Az oroszok tovább támadnak. (Hivatalos jelentés. Kiadták december 31-én.) A Strypa­ menti arcvonalunknak előte­rep® Buenc és Visnnoveik között tegnap is­­ nagy erőkkel ismételten ellenünk intézett orosz támadásoknak volt színhelye. Az el­lenséges rohamoszlopok — mint előző na­pokon — ezúttal is összeomlot­tak a Pflanzer-Baltin-had­se­reg hidegvérű, vitéz csapatai­nak tüzében. A Strupa alsó folyása mentén és a besszarábiai arcvonalon a leg­utóbbi harcokban erősen kimerült ellenség tevékenysége egyelőre alábbha­gyott­ Az oroszoknak az elmúlt napok­ban a keletgaliciai harcmezőkön szenve­dett veszteségei mindenütt messze fö­lülmúlják a veszteségek szo­kásos mérvét, így tegnap a Strypa mentén egyik századunk szakasza előtt 161, egy másik előtt 325 orosz holttest feküdt. A Strypa felső folyása, az Ikva és a Putilovka mentén nem történt különösebb esemény. A Kormin-patak és a Styr men­

Next